A csángó nép besenyő-magyar eredete

Ahhoz, hogy egy nép valós ősi származásának a mai történelemtudományban is bizonyítható eredetét meghatározhassuk, egy teljesen új tudományos módszert kell választanunk. Nem folytathatjuk történész elődeink hibás gyakorlatát, hogy a bizonyítás nehézségei okán ismeretlennek és homályba veszőnek definiáljunk egy kérdéses nép eredetét. Ha odáig jutott egy nemzetrész a mai világunkban, hogy a népek tengerében a teljes beolvadás lehet a sorsa egy erősebb nemzet körében, a tudománynak akkor is kell lenni módszerének, mellyel meghatározható a pontos eredetük. Különösen, ha még élnek csoportjaik és nyelvük.

A mai élő történelemtudomány sajnos igen körültekintő módon dolgozik. Ami kézzel foghatóan, vagyis régészeti, antropológiai stb. és korhű írásbeli bizonyítékokkal nem igazolható, azt nem fogadja el hitelesnek. Tehát, ha egy népcsoport nem hagy maga után valami fizikai, vagyis értékelhető nyomot, vagy ezeket a nyomokat megfejthetetlennek ítélik, akkor a származásuk ködbe vész kifejezéssel nem bizonyíthatóvá válik. A mai történelemtudomány az igen körültekintő kutatási módszere következtében, mégis elkövet egy mondhatni szarvas hibát a tevékenységében. A régészetről nem szólva, a tudósok az írásos bizonyítékokat jelentőségüknél fogva, sokkal nagyobb súllyal veszik figyelembe a kelleténél. Pedig az írás, már keletkezésekor is az emberi beszéd szerkesztett változatának fogható fel. Vagyis a leíró tudását és tartalmi elkötelezettségét fejezi ki. Akár hamis is lehet. Senki sem tudja megfejteni a leíró szándékát. Természetesen a tudósok szűrik az írások mondanivalóját, de az is lehet, hogy az írás megfejtői tévesen olvassák el, és helytelenül értelmezik a szöveget.

Különösen érdekes, hogy ameddig a beszélt nyelvek írásos emlékeit elfogadják bizonyítéknak, addig magának a beszélt nyelvnek a tartalmi felépüléseit már kevésbé. Hogy pontosítsam mondanivalómat, a jelen esetünkben mivel nem sikerült megfejteni magából az élő nyelvből a csángó kifejezés pontos jelentését, e nép ősi eredetéről senki sem volt képes valóságos bizonyítékokat feltárni a törzsfejlődésükről. Sokkal egyszerűbbnek mutatkozott a nyelvrokonság alapján a magyar nemzet egy a Moldvába odaszivárgó népelemeként meghatározni őket. Pedig minden önálló névvel elkülönült nemzetrésznek kell lenni saját történetének. Az önmegnevezés minden esetben a valós származását kódolja a néprészeknek. Ha ennek a tudása bármely okból feledésbe merült, már csak egy lehetőségünk marad, a legjellemzőbb névváltozataik összehasonlító nyelvészeti és etimológiai vizsgálatainak az elvégzése.

Az ilyen oknyomozó vizsgálatoknak azonban van egy fontos elméleti dilemmája. A legritkább esetben ad egzakt bizonyítékokat. Tehát, az írás helyett csak a szó egy sokszor már nem is könnyen felismerhető változatából kell a kérdést megfejteni. Ezért nagyon fontos lenne a történelemtudományokban leszögezni, hogy az ilyen összehasonlító nyelvészeti vizsgálatokat ugyanolyan bizonyító erejű dokumentumoknak kellene elfogadni, mint az egykori írásos emlékek megtisztított bizonyítékait. Különösen, ha az egyéb földrajzi, régészeti, biológiai, történelmi vizsgálatoknak nem mond homlok egyenesen ellent az eredmény.

A moldvai csángók eredetvizsgálata különösen jó példája lehet a fentieknek. Eddig a napig senki sem tudja történelmi hitelességgel megrajzolni a csángó magyarok életútját. Pedig mindenki előtt ott lehet az a középiskolai történelmi térképlap amely feltárja, hogy milyen nemzetek éltek a moldvai tájon visszafelé a kérdéses évszázadokban. A ma is ott élő más nemzetiségű és önmegnevezésű népeket figyelmen kívül hagyva, az ezredik évforduló körül négy jelentősebb egymástól önmegnevezésben eltérő törzset találhatunk e térségben. A 9. században a magyarokat Etelközben, közvetlen utánuk a besenyőket egészen az Al-Dunáig, majd a 11. században az úzokat és a kunokat. A csángók magyar nyelvűsége okán az időben távolabbi eseményeket első vizsgálatban figyelmen kívül hagyhatjuk. Ha e törzsek között megtalálható a csángó név eredete, akkor a kérdést megoldottnak kell tekintenünk. Ha megvizsgáljuk, hogy e törzsek közül melyik mennyi ideig használta szállásterületének Moldvát azt kapjuk, hogy a besenyők mintegy háromszáz évig, amikor is a tatárjárás időszakában nyomtalanul eltűntek. És a helyükön minden előzmény nélkül a tatárjárást követően feltűnik ugyanazzal a szállásterülettel a csángók népe.

Ha előzetesen megvizsgáljuk, hogy nyelv összehasonlítással melyik törzsnek a nevéből eredhetett a csángó népnév, akkor a magyart, az úzt és a kunt első ránézésre ki lehet zárni. Egyedül maradt a besenyő név, mely összecsengést mutat a csángó névvel. Ha a besenyők nevéből elemzéssel levezethető a csángó kifejezés, máris a megoldáshoz érkeztünk el. Aprólékos munkával minden történelmi kiadványból ki kellett gyűjteni a besenyő és a csángó ókori bizonyítéknak látszó nyelvemlékeket. A lehetőségeim korlátai okán kevés besenyő nyelvemlékkel találkoztam. De a mégis megmaradt fogalmak elegendőnek tűnnek a sikeres vizsgálatok elvégzéséhez.

Elsőként nézzük a besenyő név etimológiai felépülését. A szó felbontható a bese + nyő szórészekre. Az első szórész jelentése: bese = sólyom török nyelven. De mint rövidesen látni fogjuk, érdekes módon magyarul is ugyanazt fogja jelenteni, csak kissé kibővítve. A második szórész régies ejtéssel: n-jao-ős, mely a nép-jó-ős, fordított szórendben az ősi-jó-nép eredményt adja. Vissza kell térni a bese szórészhez, mert jól érzékelhető, hogy ez a szórész is egy összetétel. Ha úgy írjuk le, hogy be-se, akkor egy kis ősnyelvészeti gyakorlattal már látnunk kell a képződését. A „be” szótag Mezopotámia környékén a bel vagy bál termékenységi istenség névrövidítéséből, a „se” pedig a sas vagy sólyom fogalmának a nyelvjárás szerinti illeszkedésének rövidítéséből ered. A két szótag összeolvasva: teremtő-sólyom jelentéssel bír. Most már megkaptuk a fogalom teljes jelentését, mely: besenyő = teremtő-sólyomisten-ősi-jó-népe. A ókori mitológiákból jól ismert az egyiptomi Hórusz sólyomisten vallási leírása. Ha egy törzs az időben a régebbi mitológiából vezeti le a néveredetét, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy az őskorban abból a kultúrkörből is eredt. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a besenyők Hórusz és a magyar Turul eredetvilága egy és ugyanazon egyiptomi kultúrkörből merítkezik.

Ha nyelv-összehasonlító vizsgálattal is kimutatható a besenyő → csángó névfejlődés, közel járunk a megfejtéshez. Történelemkönyvekben leírják, hogy a besenyő népet a 9-10. századokban becseneg formában is hívták. Ha felírjuk a következő szófejlődési folyamatot: besenyő → becseneg → cseneg → csángó, azonnal érthetővé válik a csángó néptöredék hiteles története. Ők a besenyők népének, egy ősi büszke törzsnek a maradványai, akik a 9. századtól a moldvai országrész lakói. E szállásterületet azóta sohasem hagyták el. A népvándorlások pusztításai elől elbújva vagyis elcsángálva, de mindig fenntartották lakóhelyeiket. A tatár pusztítások után annyira megfogyatkoztak, hogy a magyarok által ismert besenyő népnév háttérbe szorult, és annak egy népi változata a csángó szilárdult meg. A jelentősen elpusztult lakosság helyébe egyre több román és szláv törzs települt be, mely a mai néprajzi formákat eredményezte.

Aki kételkedve olvasta a csángál és a csángó szavak azonos eredetének saját kutatásom szerinti bizonyítását, azok számára hozok itt egy szintén megcáfolhatatlan eredetképet a szakirodalomból. Magyar Adorján írja „A Csodaszarvas” című könyve (1948-1955) ugyanilyen című fejezetében: „A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirn = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval; márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog szó csillag igénkből képződött. Hogy pedig ezen csillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők: a keletbelső-afrikai oromo vagy galla nyelvben (Etiópia legnépesebb nemzetsége) csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le: cialiaku (csillogó).”

Azért, hogy pontosan értsük az előbbi bekezdést, annyi magyarázat kívánkozik ide, hogy a csodaszarvas mondában a mitikus állat a szarva közt hordozza a Napot, szarván a csillagokat, a homlokán a legfényesebb Esthajnal (Vénusz) csillagot, és a szügyén a Holdat. Namármost az Esthajnal csillag, a Nap körüli keringése során, vándorol a Földhöz viszonyított helyzetében. Innen érthető meg, hogy a legfényesebb csillagunk mozgásviszonyainak égi kivetítésében, a ma ismert csillogóan fénylő besenyők népe, vagyis az utódaik, a csángó nép elcsángált (csalinkázott) – mint a Vénusz csillag az égi útján – az őseik lakhelyéről, Etiópiából. Egyszer Közép-Ázsiába, a többi rokon testvérnépeik közelébe. Onnan pedig a további népvándorlási folyamatokban követték a testvértörzseiket Európába, a hunok, avarok és a magyarok útján. Úgy is felállítható a bizonyítási tételünk a hunmagyarok és a besenyők rokonságáról, hogy a hunok voltak a Napisten népei (vörösek), a magyarok a Holdistennőé (fehérek vagy ezüstösek), addig a besenyők maguk a fényös csillaguk után, a csángáló Esthajnal csillag népei (talán a feketék, vagy a kékek), vagyis az úrnépek egyik fontos nemzetsége. Ha az etióp eredettörténetüket fogadjuk el hitelesebbnek, akkor ők a tágabb értelemben az úrnépek fekete-magyar ágába tartoznak. Arcszínük inkább az etiópbarna árnyalata lehetett, mint a fehérebb arcszínű kaukázusi hunmagyaroké. Ha a még közelebbi rokonságukat keresünk, akkor a Kazárok Birodalmában találhatjuk meg azt a népcsoportot, akikből a besenyők eredete, a kun és az úz rokonságuk is levezethető.

Talán nem érdektelen az előző bekezdésből eredően ide is leírni, hogy miért nevezte Kézai Simon a Gesta Hunnorum et Hungarorum mondájában: "A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet kissebb Indiá-nak hivnak". Igen, azért nevezhette Kézai Ethiópiát Kis-Indiának, mert ő még tudta, hogy India legnépesebb őslakói, vagyis a bharaták Ethiópiából származtak és vándoroltak évezredekkel azelőtt Indiába, azaz az Indus-folyó medencéjébe. Ezért, ha tovább gondoljuk a történelmi folyamatot, Baskíriát is főleg feketemagyarok lakták (a horezmi Buhara és Szamarkand város körül), továbbá a Kárpát-medencében a Bihar Megye lakói is onnan, illetve egészen a hasonló nevű észak-indiai Bihár tartományból költöztek hazánkba, legvalószínűbben a Kr.u. I. évezredben. Innen ered, és kapcsolódik a bihari feketemagyar nemzetségek története a besenyőkhöz, a kazárokon keresztül mint az ide telepedett rokonnépeik.

A történelmi szerepükben a pontos eredettörténetük levezetése után már megérthetjük, hogy a besenyőkben nem a honegyesítő hunmagyarok legnagyobb ellenségeit fedezhettük fel. Ellenkezőleg, a legfontosabb rokonnépeinket. Az ő feladatukként a hunmagyarok térségi integrációjában az a szerep jutott – az Álmos fejedelem által létrehozott hunmagyar vérszerződés néptörzseinek a 895. évi elvonulása után –, hogy teljes körűen átvegyék Etelközben az ottmaradt úrnépek további identitásának a katonai védelmét. Ezt az integrált történelmi szerepüket egészen 1036-ig megtartják, amikor is a kijevi szlávok (ruszok) csapataitól döntő vereséget szenvednek. Rövidesen, 1055-ben átadják helyüket a nyomukba lépő Úz testvéreik friss katonai erejének, Etelköz további védelmi szerepével együtt. Ennek során a besenyők a Dnyeper körüli szállásterületeikről a Prut és a Szeret folyók mellé, továbbá a Havasalföld térségébe költöznek, ahol a Délkeleti-Kárpátok védettebb területein biztonságosabb életteret alakíthattak ki maguknak. Bizánc felé terjeszkedtek, de 1059-ben tőlük is vereséget szenvednek, és ez megpecsételte további sorsukat. Hosszú utóharcokban még Magyarországra is betörtek, hogy 1122-ben II. János bizánci császár végleg leverje őket. A besenyők életterén az úzok után a kun rokonaik majd 1070-től fogják uralni a sztyeppét, egészen 1223-ig, amikoris a mongolok a Kalka menti csatában szétverik a kun seregeket. Ezt követően egy részük Kötöny fejedelmükkel beköltözik hazánkba. A besenyők e rövid történelmi képe szerint, így vesztették el azt a történelmi nagyságukat, amikor is nemzetközi szinten a 10 században még az Olt folyótól a Volga alsó folyásáig tartó sztyeppei Besenyő Birodalomról beszélhettünk.

A besenyő nép ősmagyar kultúrkörből eredő származására a további megcáfolhatatlan történelmi bizonyítékot maga Bíborbanszületett Konstantin császár szolgáltatja számunkra. A birodalom kormányzása című művében (i. u. 952-ben) írja, hogy a besenyő népet korábban kangarnak is nevezték (Magyarország Története, 1984, 592. old.). A népnév etimológiája: kangar = kan-nagyúr-népe. A kan, kán fejedelmi név eredete szintén az egyiptomi termékenységi vallásra vezethető vissza, ahol inkább a men, mén mitológia Ápisz szent-bikakultuszával egyezik. Vallási elvonatkoztatásban tehát a kan, kán fogalma a teremtő-nap-atya értelmet hangzósítja. Ebből a megközelítésből érthető meg a török kán uralkodói méltóságnév eredete is. Fennmaradt a besenyők egyik uralkodójának a neve. Az előbb jelzett történelemkönyvben található, hogy a besenyők egy törzse Tonuzoba királyuk vezetésével 955-ben beköltözik Taksony Magyarországába. Egykori néveredetben a Tonuzaba = „disznó-apa” jelentéssel bír. Pontosabban a kan-disznó, mint teremtő hím a termékenységi vallási mitológiákban ismert motívuma.

Ha egy kicsit belemélyedünk a besenyő és a magyar nép eredetkérdéseibe, az eddigi leírásból is jól kivehető a közeli testvérnépi kapcsolat. Ha összevetjük a kangar és a magyar népneveket nyelvtörténeti vonatkozásban, talán a legfontosabb tudományos bizonyítékát kapjuk a közös eredetüknek. Ha elemeire bontjuk a két népnevet, a kan-gar és a ma-gar (az y lágyító betű nélkül) felbontást kapjuk. Azonnal szembetűnik, hogy a kan mint a hímnem, és a ma mármint a mama a nőnem biológiai elkülönülését fejezi ki e névképzési gyakorlat. Mama, a Mú, a Mát fogalma a mitológiában mint az ősanya, a magyar kultúrában a Nagy Boldogasszony (Szűz Mária) eredet mondáinkból közismert. A két nemzet közös eredetének az a tudományos magyarázata, hogy amíg a magyar törzsek alkották az egyiptomi őskultúrában a központi anyatiszteletű hétúr magnépét, addig a kan vagyis a termékenységi vallást hordozó törzsek a magnépet védő vagyis harcos nemzetrészét. Még területileg is jól elkülöníthető e két vallási felfogás. Sőt, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor a magnépet védő törzsek is két teljesen különálló területre tagolhatóak.

A központi mag törzs alkotta Felső Egyiptom fehérmagyar lakosságát Théba fővárossal, melybe beletartozott Asszuán (Asszonyhon) körzete. Az egyik védő nemzetrészt adta Alsó Egyiptom, a harcos vörös hunok (hunmagyarok) lakossága Memphisz (Menfisz) fővárossal, ahol a Hórusz (sólyom) termékenységi istenkultusz volt a meghatározó. A másik védő nemzetrész pedig az Etiópia és Núbia területén élő feketemagyarok (etiópbarna arcszínű emberek) alkották, akik másként a kusok, a Kos csillagkép mitológiájából elnevezett népeinket alkották.A két illetve három nemzetrész együttélése feltehetőleg az időszámítás előtti második évezredben válhatott szét ismét, a népszaporodás és a hódítók (asszírok) terjeszkedése következtében. Az eddigieket összefoglalva kijelenthetem, hogy a csángó nép egészen pontosan a feketemagyarok leszármazottaiként, közbülső hazájukként a Párthus Birodalomból (Baktria körzete) ered, miként Attila hun királyi népe, majd az Álmos  hét magyar törzse is. Az i. u. 5. század körüli események hatására, a Kazár Birodalom államalkotó népeiből a 10. századra önálló néppé válva jelentek meg a történelem színpadán. Pontosan úgy, ahogy a székelyek népe. E tanulmányban csak annyit róluk, hogy a székely és a csángó nép a legközelebbi testvérnépei egymásnak, és mint feljebb írtam a magyaroknak is! Befejezvén a hun és magyar nemzetrészek őstörténetének idevonatkozó tömör leírását, azért szögezzük le, ha egy őshazából származónak írtam le az eredetüket, az anyanyelvük azonosságához sem férhet semmi kétség.

A csángó nép eredetében az a legfontosabb, hogy ők mindig magyarul beszéltek, ráadásul pontosan ott találhatóak, ahol a besenyők éltek a 9-12. századokban. Más névbizonyítékokról a továbbiakban szólok. Ha az okfejtésem elfogadtatható a hivatalos történészekkel, megoldott a csángó fogalom teljes törzsfejlődésének a tudományos leírása. Az előző bekezdésekből jól érzékelhető, hogy a fogalom egy értelemrövidülésen, és egy hangzóváltáson ment keresztül. Mondhatjuk, hogy egy tájszólási jelenséggel állunk szemben. Magának a besenyő név megrövidülésének a tudományos magyarázata a „c” betűnek a szóba történt beilleszkedése vizsgálatával válik érthetővé. A magyar ősnyelvben a c betű különleges szerepére irányítanám röviden a figyelmet. Ez a betűnk kifejezi a család, a közösség és annak a szent helynek a jelét ahol a közösségi életük folyt. Bizonyítékként had említsem Kleopátra királynő (i. e. 30.) királyi jelvényei közül az uralkodói bot oly jellegzetes Ω (omega) fejét, melyet ha kilencven fokkal elfordítunk egy valódi magyar „c” betűt jelenít meg. Pontosabban a vallási központok templomainak az ősi jelképét, vagyis az egyik oldaláról nyitott bejáratú kerek templomok jelét. Erdélyben még mai napig fellelhető a „tanór kapu” vagyis a kerektemplom kapuja kifejezés.

Arról, hogy a csángók mindig is magyarul beszéltek, a további helytörténeti vizsgálatokból válik teljesen bizonyítottá. A kutató Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Magvető Kiadó, Budapest, 1987. könyvének alapulvételével jeleníthető meg, hogy a csángó helynevek eredete szintén az első írásos feljegyzések előtti korba, vagyis az első ezredforduló körüli időszakra, vagy még régebbre tehetőek. Mátyás király a lengyeleknek kifejti: „Ama földnek a joga a mienk a legrégebbi, megszakítás nélküli idők óta”, mely a királyi címben is felfedezhető. Ezekre a helynevekre jellemző a magyar ősnyelvűségből való eredetük. Tehát, ha további adatokkal lehet bizonyítani a moldvai helységnevek ősi eredetét, ez a csángó népnek a magyar ősnemzetbeli származásának további tudományos bizonyításához vezet el. Minden ellenérvelés ellenére teljes mértékben megfejtetté válik a valódi ősiségük. E tanulmányban csak néhány jellemző helynevet említek további példaként.

Elsőként Moldva helynév történetét kell elemeznünk. Az említett könyvben a név fejlődésére az alábbi szóalakokat találjuk: Moldauba → Moduva(i) → Moldva. E szófejlődés egy nagyon fontos történelmi bizonyítékra hívja fel a kutató figyelmét. Mégpedig a szóvég -ba szótagnak az átváltása -va szótaggá. A magyarázata annyi, hogy amíg a ba szótagforma még az ősmagyar nyelvi kifejezés, a va szótag már a latin írásmód b – v váltásának a következménye. Tehát pontosan bizonyítható, hogy mikor váltotta fel a térség ősmagyar nyelvűségét a római katolikus vallásgyakorlásának latin nyelvű terjedése. Kezdetben a vallás latin írásbelisége 1227-től válik meghatározóvá, az ekkor megalakuló milkói vagy kun püspökség következtében. Első püspöke Theodoric dominikánust követően, mintegy 300 év múlva kezdi követni a latin nyelvűvé váló növekvő számú román nemzetiség többségi térhódítása. A folyamat az 1500-as évektől válik egyre meghatározóbbá, a keleti, bizánci (görög katolikus) egyház térhódításával.

A román nemzet történelmének a megfejtéséhez szintén az előbb felvázolt ba – va szótagváltás adja az igazi bizonyítékot. A mai történelemkönyvek leírják, hogy 1239-ben a magyarokhoz betelepülő kunok helyébe a Balkánról macedó, megleno és úgynevezett vlachok vándoroltak fel a mai Moldva területére. Ezek a történelemkönyvek a vlachokat a román néppel teszik azonossá. De nézzük, mit is jelent a vlach fogalom? Ha úgy írjuk le, hogy a mássalhangzóváltást figyelembe vesszük, akkor blach, de még inkább a balach (bálok) a helyes fogalom. Az etimológia szerint tekintve e szavakra, azonnal szembetűnik, hogy a vlach = balach, fogalmak jelentése ősmagyarul a bel, bél, bal, bál ősi termékenységi vallást hordozó nép kánaánita eredetére utalnak. Úgy, ahogy a besenyő névetimológiánál írtam. Még annyit, hogy a magyar Béla királynevek szóalapját is a bel termékenységi istenség neve adja. Tehát, pontosítva a vlach = balach, mely a bál-nép-országa kifejezéssel azonos. Gondoljunk a magyar Balaton földrajzi fogalmára, mely hasonlóan a bál-isten-országa kifejezést hordozza. Sajnos a macedó és megleno népek, a rómaiak által ellatinosított makedónokat jelenti, akik eredetükben a szintén hunmagyar makedónokból származtak.

Milyen következtetés vonható le az előbbi bekezdésből? Ha a vlachok a román nép ősei, akkor ők1239-ben még nem románul, hanem magyar-latinul beszélő, szintén a magyar ősnemzetből származó testvérnépeink voltak. Ha egy kicsit messzebbre tekintünk vissza a történelemben, az időszámításunk kezdete körüli időkben a dákok lakták a déli területeket. Ha feloldom a dák szórövidítés jelentését, akkor a dák = szent-bál(ok)-országa jelentést takarja. Ennyi nyelvészeti feldolgozás után már egyértelmű, hogy a mai román nép eredetét pontosítottuk, és a dák → vlach → román folyamatot tártuk fel. Végkövetkeztetésként definiálhatjuk, hogy a mai románok szintén az ősmagyar kultúrkörből kivált dák majd vlach népből erednek, akik ellatinosítása már a római korban elkezdődhetett, és amely folyamat az 1500-as éveket követően válik teljessé. Vagyis az egységes román nemzet csak a 15. századot követően alakul ki a mai lakóterületeiken. E folyamatot a Moldva terület névtörténetében még érintem. A további bizonyításért értsük meg a román = ro-mén kifejezést, ahol a ro = rovó ami író, de inkább köröket rovó rajzoló értelmet, és a napisten mén termékenységi vallását követő népnevet hangzósítja felénk. E fogalom eredete kisázsiai dák-magyar szállásterületek kultúrvilágára jellemző, visszavezetve a Párthus Birodalom államalkotó népeiig, onnan pedig az egyiptomi Ré (köristen) napvallásig.

Moldva helynévtörténete is pontos bizonyítását adja a fentieknek. Nagyon röviden nézzük a terület névtörténetét az ezredfordulótól:

1. Besenyőország: a 896. évi magyar honfoglalást követően;

2. Kunország: a 11.századtól a kunok és az úzok uralják a területeket. 1227-től IV. Béla magyar király felveszi a Rex Cumanie, Kunország királya címet;

3. Ungrovlachia (Ungro─Vlachia): 1324-ben még magyar hűbéri terület, élén Károly Róbert király Basarab vajdája áll. 1330-ban a poszádai csatától számítják a havasalföldi román történelmet;

4. Kara Bogdánia: 1359.-ben I. Bogdán, Máramaros vajdája uralkodásától;

5. Moldvai Vajdaság: 1400-1432-ben Jó Sándor (Alexandru cel Bun) uralkodása idején, felesége Losonczy Margit támogatásával épül fel 1410-ben a katolikus moldvabányai katedrális. Az ötödik római katolikus püspökség megalakulását követően a tartomány neve fokozatosan Moldvára változik, és ez marad napjainkig.

Elsőként elemezzük a Moldva név jelentését. Ha az ősmagyar nyelv segítségével olvassuk el a fogalmat, akkor a Moldva = Ősanya-él-szent-teremtő népe jelentést kapjuk. Vagyis a fogalomhoz hozzá kell kapcsolni a népe vonatkozó névmást, hogy a teljes ősi kifejezés jelentéséhez hozzájussunk. Teljesen egyértelmű, hogy e tájat valamikor a magyar ősnemzet szétvált törzsei változtatták kultúr területté. További bizonyítás érdekében szeretném röviden felsorolni a moldvai terület előbb felsorolt névváltozatainak az ősi jelentését:

Besenyőország = teremtő-sólyomisten-országa;

Kunország, másként Cumánia = Mén-ország-ária (a mén egyiptomi termékenységi vallás azonos a kun, kan termékenységi vallási felfogással), pontosabban a teremtő-napisten-népe;

Ungrovlachia = Magyar-körország-és bál-ország-népe, mely fogalom azonos a napország teremtő népével;

Kara Bogdánia = Napisten-országa Bál-ősnagy(isten)-szent-népe (ária, vagyis az őshazából kiáradott nép).

Moldvai Vajdaság = ebben a fogalomban már csak a vajda szó képződését kell megmagyaráznom. A szóképzésben szintén a b – v hangzóváltás adja a pontos értelmezést. E szerint a vajda = bajda ősmagyar szent-jó-apa (Baia városnév!) képződésű fogalommal azonos. Így már megérthetjük a vajda szó képződésének folyamatát. Etimológiai felbontásban a jelentése: ba = teremtő + j = j(a)ó + d = szent (hely) + a = san, sun, vagyis a nap latin kifejezéséből (sanctus = szent-nap-ős) az „a” magánhangzója. Összeolvasva: vajda = teremtő-jó-szent-napország-fejedelme (királya), magyar nyelvből képződött román (latin) fejedelmi cím. A vajdaság szóban a szóvégi –ság rag jelentése már ismerősen hangzik, ahol is: ság = ős-ág, ami kifejezi a magyar életfa alapján a népeink elágazásának történelmi valóságát. A teljes területnév jelentése: Moldvai Vajdaság = Ősanya-szent-teremtő-népe, Teremtő-jó-szent-napország-ősága. Rövidítve: Ősanya-napországából-elágazott-szent-nép-országa.

Jól ismerjük az ókori vallások mitológiai felépülését. Az előbbi névetimológiai megfejtés minden eleme abból a kultúrkörből ered, ahol a napistent imádó civilizáció élt, és ahol a termékenységi vallás kifejeződése a mén, kan, sólyom teremtő isteni mivoltukat imádták. Jól ismert, hogy a magyar nemzet is a tűzimádó ősvallásból származik, mely megfelelője a napisten mítosza. Tehát teljes körűen bizonyítottnak vélem, hogy a moldvai tájegységet az időben visszafelé a középkortól a magyar nemzetből más-más időpontokban kivált testvérnépeink lakták. Az európai történelem fejlődéseként ezek a nemzetrészek az évezredek változásainak okán, mint a román példán látjuk, eltérő nyelvű más nemzetekké váltak. Az ősmagyar törzsek alapnépességére rátelepülő latin római hódítás, majd a római latin kereszténység következtében a nyelvük megváltozásának vagyunk tanúi. Eleinte magyar-latin, majd egyre inkább latinná váló románság a 15. századtól már önálló nemzetként jelenik meg a történelem színpadán. Egyedül a besenyők csángó leszármazottaik próbálják a saját anyanyelvüket fenntartani, de már nem sokáig. Ha nem lesz hathatós segítségük, a nyelvük rövidesen el fog veszni.

Ha kissé megvizsgáljuk a csángó települések helység néveredetét, ugyanolyan eredményt kapunk, mint a tartományi névváltozatoknál kaptunk. Példaként kiemeltem néhány helységnevet, és etimológiailag megfejtettem ősi jelentésüket:

A Baia településnévhez hozzáfűzöm, hogy van egy magyar megfelelője, mégpedig a mai Baja város nevében. Etimológiailag mindkettő ugyanazt jelenti. Baia történetéhez hozzátartozik, hogy a területén található az 1423-ban felszentelt katolikus Szent Péter és Pál Katedrális romjai. A templomot Jó Sándor építette, akinek a felesége Dobokay Klára magyar hercegnő is itt van eltemetve.

A felsorolt településnevekre, de a könyvben szereplő minden helységnévre jellemző, hogy van egy magyarul jól érthető ősi jelentésük. Másként a mai névváltozatuk egy ősi megjelenési forma tartalmi rövidítésének foghatók fel. A származásukra utaló bizonyítékot ennek az ősi jelentésnek a megfejtése adja. A csángók magyar valóságának a tudományos alapját teljes körűen kielégíti e megfejtések bizonyító ereje. A román nyelvi átvétel másodlagossága azzal bizonyítható a legjobban, ha a kérdéses településnév román nyelven nem ad további etimológiailag értelmes feloldást. Pontosabban, a nyelvészeti vizsgálatokban a másodlagos kialakulású nyelvekben az értelmes szótagokra bontás tudományos lehetősége már nem vizsgálható, mert csak azon az egy ősi nyelven adhat valódi etimológiai felbontást a kérdéses fogalom, amelyiken a maga idejében keletkezett. Esetünkben minden helységnévnek van logikailag felbontható magyar jelentéstartalma. Ezért kijelenthetem, hogy a moldvai földrajzi egységben a magyar nemzet ősi törzsei voltak az elsődleges kultúrnemzetet megalkotó népesség. Akiknek egyik utolsó képviselői, a minden nehézségeik ellenére megmaradni akaró besenyő-magyar csángók.

Összefoglalva a tanulmány tudományos jelentőségét, néhány fontos megállapításra szeretnék kitérni. A feltárt bizonyítékok egyértelművé teszik, hogy a csángó néptöredék egykor a területen élő besenyők népének leszármazottai. A besenyők népe nem egy elmagyarosodott néptöredék, hanem származásuknál fogva mindöröktől fogva a magyar nemzet testvértörzseként magyarul beszélő emberek voltak. Ők nem egyszerűen a moldvai térségben váltak magyarrá, hanem a 9. századtól odatelepültekként élnek ott. Nem hiába nevezte II. Endre király „a mi embereink”-nek a korabeli moldvaiakat , megkülönböztetve őket más nemzetek tagjaitól. A legnagyobb tudományos jelentősége a magyar nyelvűségükben az, hogy megdőlni látszik egy túlhaladott történelmi vélekedés. Mégpedig bizonyítottnak vélem, hogy a magyar honfoglalást nem egy egyedülálló barbár hét törzs szövetsége, hanem az ősi magyar nemzet térségi integrációja hajtotta végre. Ebből kifolyólag lehet, hogy az úgynevezett magyar honfoglalás eredetileg mégis magyar honegyesítés volt? A csángó magyarok feltárt nemzetisége feltörni látszik ezt a történelmi dogmát.

A történelemtudomány nemzetközi közvéleményének fel kell ismernie, hogy a beszélt nyelvek szókincse a legpontosabb bizonyítékokat szolgáltatja egy nép eredetéről. Pótolni képes a hiányzó írásos emlékeik bizonyságát. Akárcsak az írásoknál, az élő beszéd fogalmait a nyelv-összehasonlító és etimológiai vizsgálatokkal kell pontosan elemezni. Ha hozzátehetjűk a nyelvtörténeti vizsgálatok pontos eredményeit, a mai magyar nyelvben kódolt sokezer éves ősi tudás dekódolásával, a kérdéses feladat sikeresen elvégezhető.

A csángók besenyő származásának feltárásával egy olyan élő bizonyíték került a történészek kezébe, mellyel átírhatjuk a magyar honfoglalás teljes történetét a valódi honegyesítés történetére. Ez a szemléletváltás nem csak a magyar, hanem a világtörténelem átírására is perdöntő bizonyítékként szolgálhat. Mégpedig abból a szempontból, hogy a magyar nemzet már a honfoglalás korában az őskeresztény vallást vallotta a magáénak. A csángók azért tudtak magyarként fennmaradni, mert ők az idetelepedésük idejében már szintén őskeresztény vallásúak voltak. A római kereszténységnek csak a latin nyelvű katolikus újkersztény hitre való áttérésre kellett a hittérítést alkalmaznia. A román nyelv és a románok ortodox keresztény egyházának a térhódítása a fentiek egyenes következménye A beköltöző román nemzetiségűvé váló moldvaiak túlszaporodtak az őslakossággal szemben és fokozatosan kialakultak a mai nemzetiségi viszonyok. A szlávokról e tanulmányban nem szólok!

A csángó magyar nyelv háttérbe szorulása ellen nagyos sürgősen cselekedni kellene a keresztény Európának. Nem csak a magyar nemzetnek hanem a világ közvéleményének is határozottan fel kellene lépnie a további elrománosítás ellen. Hangosan szétkiáltva a világ közvéleménye elé kell tárni, hogy a történelmünk legfontosabb élő bizonyítéka eltűnésének vagyunk a tanúi. Ha Európa népei szeretnék megismerni az indoeurópai történelmük valóságát, akkor e legfontosabb népi bizonyítéknak a megmentése számunkra is mindenek előtt való feladattá kellene válni. A megoldás egyszerű, csak magyar, pontosabban csángó magyar lelkészeket, papokat kell a kérdéses falvakba felszentelni. És kizárólag az ő még csángóul tudó, legalább középiskolát végzett gyermekeikből. Néhány év alatt megfordulna a trend, és soha nem látott mértékben visszamagyarosodnának a már nyelvüket alig beszélő csángók. Azt is fel kellene tárni mi az oka, hogy az eredendően magyar nemzetiségű dák-románok miért olyan ellenségesek – a közeli testvéreik – a csángókkal szemben. Egy ortodox vagy görög katolikus keresztény felekezetnek is alaptörvénye a megértés és a testvériség gyakorlása. A románoknak sem szabadna letérni a kereszténység e tanításának az útjáról.

Végezetül a legfontosabb felkiáltásommal zárnám tanulmányomat. Kérem azokat, akik a csángó nép identitásának a fennmaradásáért képesek valamit tenni, soha se felejtsék el, hogy a csángókat nem egyszerűen magyarnak kell megtartani, hanem besenyő-magyar-csángóknak. Tehát, anyanyelvükben a csángó magyar kiejtés fennmaradásában kell őket támogatni, mert a csángók archaikus magyar nyelvénél szebbet ezidő tájt nem találhatunk a világ ősmagyar nyelvei között. Bátorítsuk őket, hogy nem szégyelleni való a csángó tájszólás, legyenek büszkék nyelvjárásukra. Ha a küzdelmük elvész, vele együtt elveszhet az egész magyar nemzet történelmi megújulásának a lehetősége. Hassunk oda, hogy Európa a féltő szemeit egyszer már a csángókra is rávesse!

Vaskút, 2005. 11. 22.

TÁCSI ISTVÁN:

Utóirat: a román magyar etnikai ellentét feloldása érdekében szívesen felvállalnám, ha a magyarellenességéről elhíresült volt kolozsvári polgármester George Funar nyilvánosan elismeri, hogy ő és a mai román nép a dákó-magyar ősnemzet egyik törzséből származnak, akkor én hajlandó vagyok nyilvánosan a keblemre ölelni, mint a legközelebbi testvérnépem egy személyiségét.