Újraírt magyar mondák

A rendelkezésemre álló forrásaimból, elsősorban: Pesti Páter és Badiny-Jós Ferenctől a „Magyar Biblia”; Wass Alberttől a „Válogatott magyar mondák”; és nem utolsósorban a saját művem „A Magyarok Istene, az ősi Napisten újra fénylik” című könyv alapján, a történelmi hűségre törekedve, reményeim szerint hitelesen helyreállítva, elsőként újraírtam a középkorban elveszett A magyarok teremtés mondáját. Másodikként pedig a Csodaszarvas mondánkat.

Ha érdeklődésüknek megfelelően elolvassák, megérthetik belőle, hogy miért kellett elpusztítani a nemzetünk mindazon ősi írásait, rovásírásos irodalmi remekeit, amelyek az ezer éves feudális államiságunk előtt keletkeztek. Azt a célt tűztem magam elé, szeretném, ha kiolvasható lenne az újraírt mondából, miszerint a mi nemzetünk az, amelyikre legjobban illik az emberiség ősnemzete kifejezés, és a történetünk a legrégebbi az indoeurópai népek között.

Kérem, ismerkedjenek meg elsőként az elveszett ősi teremtésmondánk felújításával.

A MAGYAROK EGYETEMES TEREMTÉS MONDÁJA

Csillagászati magasságokban, határtalan szeretettel a szemében, a leendő világunk közepén, a szeplőtlen Semlegességében élt a Nagy Egy, a TEREMTŐ-ÚRMAMA a Minden felett, s alatta nyugodott a Csend. Leírhatatlan, kifejezhetetlen és elérhetetlen hatalmasságnak hittük. Benne élt a Szellem, a Lélek és az Erő. Mozdulatlanságában gyűjtötte magába a fényt és hordozta a szíve alatt a belőle gyarapodó gyermekét, az ősanyagot, s benne a megszületendő új élet ígéretét. Mikor eljött az ideje, mint a földi asszonyok, megszülte a magába szívott ősanyagból az új világot (a csillagászati ősrobbanás elve), s az ősvízben az élet ígéretét. Miként a földi leányokat a szülésük után már asszonyoknak nevezik, nevezzük mi is az anyagi világunkat megszülő Úrmamánkat a nagy jelző mellett: NAGYBOLDOGASSZONYNAK, akit miként őseinktől tudjuk, a magyarok Istenanyjának is hívnak.

Nagyboldogasszony anyánk a legteljesebb boldogságában és határtalan bizodalmával szüli meg az új anyagi világunkat, benne elsők között az egyszülött fiát, a Napot, és az életet megteremtő isteni őserővel látja el. Majd az Istenfia segítőjének két testvérét, a hozzája tartozó Világosságot és Sötétséget – Úrmama leányaiként nevezzük őket megkülönböztetve Kis-, vagy egyszerűen csak Boldogasszonynak –, meg a Holdat, valamint a többi égitesteket és csillagokat. Így lett nekünk a Nap égitest a Napistenünk (piros vagy a vörös jelképpel, a nemzeti zászlónk felső színe), az ÚR ISTEN, a kezdet, akinek a teremtő erejét: a meleget, a világosságot és a jókedvét a sugárzó fényébe, a napsütésbe helyezte. Feleségéül adja mellé a Holdat, mint Holdistennőt, aki Szín (Ezüst) Istennőként is, a magyarok címerének négy ezüst sávját és a magyarok zászlajának fehér színét is megjeleníti. Azzal, hogy az így megteremtett Istenpárosnak, együtt a világ ciklikusságával immár semmi se hiányozzék az élet megteremtéséhez. Legyen úgy – mondotta: miképpen a Mennyben, azonképpen lent a Földön is.

De még mielőtt mindenkihez elérkezne az alább mesélendő Világtanító, az emberiség tanítómestere, hogy mindenki kérdésére feleletet adjon, előlegezzük meg az alábbi magyarázatunkat. A Napisten és a Holdistennő házasságát ne úgy értsük, mint egy „illetlen” emberi testvérházasságot, hanem úgy, miként a Nagyboldogasszony anyánk megszüli az anyagi világgal az összes égitestét, és amelyek mind teljesen azonos anyagból állanak, ezért csak mondailag édestestvérei egymásnak, legyenek azok: a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok, és akár irdatlan millió fényévekre is távol egymástól. Tekintsük Őket egy mennyei, vagyis a földi élet megteremtésére esküdött házaspárnak. De ugyanígy az úrnépek között is, a legerősebb összetartozás érdekében élt ez az isteni hagyomány, miszerint a nemzetségeik minden tagját a testvérüknek tartották, és testvérnek szólítottuk egymást. Csak azok, akik rossz szándékkal fordították le az őseink írásemlékeit, értették félre, hogy egyik-másik ősünk a testvéréhez ment volna férjhez, vagy fordítva. Ezért sohasem édestestvéreket kell értenünk az őseink testvérházasságán, hanem csak a nemzetségük egy testvérét, legyen az akár a legtávolibb tagja is.

Az egyetemes világteremtés magyar mondája első fázisának feltáró leírását, folytassuk most Wass Albertnek a Teremtés története soraival: „Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából igazgatta Úr-Isten a világot, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött ÖRDÖNGASSZONNYAL együtt. Mikor a földi élet teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR.

Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velők a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintése nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges, bár nem haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a Földet, jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat.

Mikor Úr Isten meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában Úr-Isten parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen, így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár Úr Isten tenyere, így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra.

Úr Isten úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt.

Miután a Föld így szépen elkészült volt, Úr Isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot önmagából, a Napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt”, hogy a továbbiakban már a Földön is a természetes módon, heteroszexuálisan folyhasson a teremtés maga. „S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.”

– Legyen a ti és gyermekeitek hazája a Mennyek példáján ez a földi paradicsom, a NAGY-ÉDEN, mely az emberiség bölcsőjétől, a Fehér-Nílus forrásvidékétől tart egészen a Tigris-folyóig és az Ararát-hegységig bezárólag.

Folytatva Wass Albert sorait: „Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot (mint az egyiptomi lótuszvirág mondában) talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta „édesanyám", az embernek pedig azt, hogy „édesapám”.

Az Úr Isten elhatározta, hogy az általa teremtett első ember neve Világtanító legyen s mesterségévé tette, hogy tanítómesterévé váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétől mind a világ végezetéig”. S feleségeként az első asszony, pedig legyen az emberiség megtartója. „Világtanító hozzá is fogott nyomban a munkához, és megtanította” az utánuk született leányaikat és fiaikat, ők aztán a gyermekeiket, „hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót”, megtanította őket az állattartás sokféle titkára, majd hogyan építsenek házat a családjuknak, „de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek”. Nagyon ügyelt arra is, hogy amint megtanított egy férfit a haza védelmére, s egy anyát a gyermeke anyanyelvi és hazaszeretetű nevelésére, a továbbiakban már a szülőik tanítsák meg a gyermekeiket az életre, hogy sohase kelljen más idegen tanítók hamis eszméitől megfertőződniük lelkükben, mint napjainkban.

„Amikor Úr-Isten látta, hogy Világtanító irányítása alatt minden rendben haladt a maga kitűzött útján, este visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert saját erejére és leleményességére.”

De még mielőtt aludni tért volna, megerősítette, hogy Isteni-szövetséget kíván kötni az Ég és a Föld között, az ő Választottaival. A választottak azzal köszönték meg Úr-Istenük szeretetét, az őskoruk aranykornak is nevezett gond nélküli életét, hogy sokat táncoltak és nevettek, bőséggel és vidámsággal köszöntötték ünnepeiken Teremtőiket, jókedvben és igazságban hosszú életkort élve meg. Ha pontosabban szeretnénk kifejezni az „ő választottai” megfogalmazásunkat, akkor inkább fordítva kell gondolni az eseményre, miszerint az úrnépeink választották ki maguknak a Nap és a Hold égitesteket az isteneikként. Tudniillik megtehették, mert olyan jó volt hozzájuk a Napistenük és a Holdistennőjük, mint a jó-édesszüleik, hogy eszükbe sem jutott másokat választani.

Ismét Vass Alberttől: „Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világtanító lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.

Mélyen lent, a föld alatt, ahova Úr-Isten haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga földalatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút.”

Ezért ne felejtsük el itt megemlíteni, hogy azok az emberek, akik a Kincs birtokába jutottak, és féltek attól nehogy elvegyék azt tőlük, fegyverkezésbe kezdtek. Egyre őrültebb és őrültebb gyilkoló eszközöket készítettek, és ha már készen volt, akkor mit súgott nekik a Háború Istene? Használjátok fel azokat a békés emberek kirablására és elpusztítására. Bizony fel is használták az úrnépek ellen, de sajnos kiváltották a megtámadottakból is a védelmi fegyverkezést. Beindult a fegyverkezési verseny, amivel teljesen tönkreteszik Úr-Isten eddigi munkáját, teljes környezeti katasztrófába hajszolva az emberiséget. „Úgy megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket.”

Hasztalan igyekezett Világtanító és az apostolai, a Mágusok tanítani a felszaporodó emberiséget, hogy miképpen legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, már egyre kevesebben hallgattak reá. Akik még igen, ezek voltak a Választottak: a magyarul beszélő úrnépek, akik a Boldogasszony teremtette hét bővizű és széles folyók mentén letelepedve házakban laktak, eleinte gyűjtögetésből és halászatból, majd sokasodva a Földön már a munkakultúrájukkal földművelésből, s mellékesen a szabad mezőiken helyhez kötött nagy- és kisállattartásból éltek. „Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol Úr-Isten vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.”

Tiszta éjszakákon látták ragyogni odafent a Hét Küszöböt (hét bolygó), mely az Úr házához vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét (Hydra csillagkép = Északi Vízikígyó), s az Úr sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás (Orion, régebben Scytus = Szkíta, Ozírisz = Menróth vagy Nimród) aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata (Canis Major, a Nagy Kutya csillagkép a Szíriusz csillaggal) cipelte a kosarat.

Láthatták az égi családok útját, a Tejutat, mely csak a háborúk korától vált a Hadak Útjává, – folytatva Wass Albert befejező soraival: „melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor Úr-Isten maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az Úr a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy-egy Mennykő.

Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó gondolatokat.”

Mindhiába, mert az emberek egyre szófogadatlanabbá válása után, a világtanítónk kénytelen feladni a mesterségét és bujdosásba menni, miután a Föld népeinek egy része a Kincs bűvöletében, legelőről legelőre vándorló, pogány és nomád pásztornépekké válva, elhagyták Úr Isten népét, megteremtették maguknak a Háború Istenét, és hatalmat adtak a kezébe. E hatalommal aztán képesek voltak az Úr Istennel, a Napistennel is dacolni, és rá-rátörni a békés Úrnépekre. S az így szétvált két embertípus, az úrnépek és a szemiták, a háborúkkal elkezdték irtani egymást. Ha az Úr Isten nagy nehezen békét kötött közöttük, akkor jött a Háború Istene és kirobbantott egy másikat, és ez így megy immár ötezer éve.

„Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik Világtanító. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot, így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen.

Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világtanítónk, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga”. De amíg végleg visszajöhet közénk, addig még nagyon sok szenvedésben lesz része Úr Isten választott népének, az Úrnépeknek.

Vaskút, 2010-01-31.

Ismerkedjenek meg másodikként a csodaszarvas mondánk felújításával.

A CSODASZARVAS MONDAVILÁGA

A magyarok teremtés mondájából ismerjük már Nagyboldogasszony anyánk világteremtő erejét (az ősrobbanás mitológiai kivetítése), és azt, az Ő szentségénél nincs feljebb. Megszülte az ősanyagot, benne a Mennyországot az Istencsaláddal. Fia az Úr Isten, szóval a Napisten életteremtő ereje és segítői létrehozzák a Menny példáján a földi paradicsomot, a NAGY-ÉDENT, melybe Mezopotámia is beletartozott. Benne a Választott népével, a magyarnyelvű úrnépekkel. Hogy mi történt a szeretett népével az idők során, következzék most ennek az elmesélése. Miért kellet elhagyniuk a szeretett Édenüket, és hogyan kerültek azután a hunok és a magyarok az új hazájukba, amely már egy másik kontinensen, Európában van. Az új anyaföld kereséséről, az oda érkezésükről, és a megtelepedésükről szól a Csodaszarvas mondánk. Ha meleg együttérzéssel, empátiával olvassuk el az újraírt mondánkat, akkor azt is megérthetjük belőle, hogy nem is annyira a hunmagyar népek eredetének az elbeszélése, hiszen hunok és magyarok a teremtés kezdetétől éltek az Édenben, hanem a Hunor és Magor történetben inkább a hun és magyar népnév európai elterjedését meséli el a történetünk. Még pontosan ide illenek, akár mottónknak is választhatjuk Kézai Simon hétszáz év írt gesztasorait: „Én pedig a világ azon korában kezdtem e munkához, midőn a szeretet meghűlt, a gonoszság eláradott és minden test hajlandóbb vala rosszra, mint jóra”.

menroth Réges-régen, messze, inkább délen, mint keleten, volt egy gyönyörű szép ország, az Úr Isten, a Napisten országa. Észak felől magos hegyek övezték, délen a csillogó, kék tenger határolta. Két nagy folyó, az Eufrátesz és a Tigris eredt a hegyekben s kanyarodott alá a tenger felé, szelíd dombok s füves, szép rónaságok között. Akik ebben a földi paradicsomban éltek, nemcsak derék és becsületes emberek voltak, de kitűntek odaadásukkal, tudásukkal és bölcsességükkel is. Mondhatjuk, az emberiség aranykorában boldogan és békés jólétben éltek világhíres fejedelmük, MENRÓTH vezetése alatt – van, aki NIMRÓD néven ismeri, az asszír szemiták átírásai okán – Mezopotámiában. Nekünk magyaroknak, mindig azt kell értenünk a neve alatt, hogy Menróth = Mennyei-vöröshon-fia = Napisten földi mása (rót, rőt-szarvas, németül is vörös), akinek megszemélyesítése az Orion csillagkép az égbolton.

Menróth óriás talán NOÉ-tól eredeztette magát, bár az ősnyelvben ez a fogalom még az anyajogú közösségeikből adódóan, fordított szórendben az Égi-Nő fia jelentést hordozta. Thana fiaként, minden atyafiaival a múlt veszedelmeire gondolva tornyot kezde építeni Babilonban, hogyha egy új veszély (a Háború Istene és népének özöne!), vagy egy Özönvíz találna ismét jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék. Bár mint már tudjuk, Menróth az özönvíztől vagy kétszáz nemzedéknyi idő elteltével született (Kr.e. 1200 körül), azért az ősi kataklizmát a nép tudói, mindaddig összekapcsolták a hasonló pusztításokkal járó népvándorlásokkal. Ősi mágusaink még pontosan ismerték és így mesélték: a Bábeli-torony, a Ziggurat, Nubia és Egyiptom határán épült, amikoris (3200 éve) még egészen Babilon városállamáig terjedt ennek az államegyüttesnek a határa, befolyása a térségre. Még azt is pontosan tudták, csak érteni kell a nyelvükön, hogy a Ziggurat építészeti elve sem máshonnan ered, mint Memphiszből Alexandriába menve máig is látható Lépcsős Piramisról, az Úr Isten sátrához vezető hét lépcső mitológiájából, a hét bolygóistenségnek szentelve.

Menróth országa mégsem csak mese, hanem történeti valóság. Hogy hol is lehetett, arról már csak a megmaradt, eredetében latin nyelvű krónikáink igazítanak útba. Hamarább (800 éve) Anonymus a Gesta Hungarorumban ír egy „dentü-mogyerok” = Dentü Magyaria országról. Magyar nyelven a „dentü” jelentése = Édentű (a kiesett szóeleji hang pótlásával), mai kiejtéssel Édentől vagy Édenből eredő Magyaria. Utóbb Kézai Simon (700 éve) a Gesta Hunnorum et Hungarorum művében már csak a szkíták földjéről ír. Ha mi továbbra is magyar mentalitásunkkal tekintünk a forrásainkra, mégis megcáfolhatatlanul bizonyíthatják őseink földjének földrajzi területeit, csak megfelelően összepárosítva és egymás után kell elolvasni a bizonyítékokat. Ha csak ránézünk Anonymus fogalmára, azonnal látni kellene mit is örökített meg számunkra? Igaz, hogy Ő is a szkítákról ír lakóiként, de mi már tudjuk, hogy ezek is az úrnépek Sumeria (MAH-GAR) fehérmagyarjai, csak egy más, közelebbi úton, az Eufrátesz mentén idevándorolt törzsek.

Hol is volt az úrnépek származási körzete? Bizony a Nagy-Édenben, amit már ismerünk az előző, a magyarok teremtés mondájából. Összeolvasva tehát Dentü Mogyer = Édentű Magyaria. Édenben lakó nép országa! Csak ebben az egy fogalompárosban benne van az egész őstörténelmünk, ha nem az idegenszívűség farkasvakságában szenvedő nyelvészeinkre és történészeinkre bízzuk a megfejtését. Akik nem látják a fáktól, a ránk hagyott kódolt bizonyítékoktól az erdőt, a magyarok őstörténeti igazságait. Tegyünk hozzá még két magyarázó mondatot Anonymus művéből. „A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól”.

De még nincs vége, mert Anonymus Dentünek kódolt Éden helyéről, Kézai Simon is leírja a maga bizonyítását. Ő mintegy száz évvel utána írt, amikor még szigorúbbak lehettek az inkvizíció feltételei. Talán már azt sem írhatta le, hogy Dentü Mogyer, hanem helyette leírta a szkíták eredetkörzetét az ő kódolásában: „A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet kissebb Indiá-nak hivnak (India ősnépessége, a bharaták Ethiópiából származtak), s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van”. Tehát nem azt írja, hogy mi Mangalia-iak (mongolok is) vagyunk, hanem csak határosak vele. Hitet tesz az őstörténetünk azon felfogásáról, miszerint az ősi úrnépek lakták egész Indomediterránia térségét, ebben a formában: „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik”. Majd így folytatja: „Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Magortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt” (a száznyolc régiesen = soknyolcat is jelent!). Hitet tesz Hunor és Magor mellett, akik Anonymusnál Góg és Magógnak íródnak, meg arról, hogy Baskíriát, Dentet (Dentü Mogyer) és Magyarországot egykor azonos nyelvű és nemzetségű emberek lakták. De még ezen is túlmegy. Ö is körülírja a Nagy-Éden fogalmát: „miszerint a nyári nap alatt (délen!) Ethiópiától Khorezmig (Baskíria) tart”, és hozzáteszem, hogy északon a Kaukázus-hegységig terjedt az Éden, a Haza-világa (Havila a Bibliából), a magyarok őshazája.

Egy külön bekezdésben kell kiemelnem Kézai 5.§-ának, egy mások által még nem megfejtett mondatának a különleges jelentőségét: „Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merűltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinűek”. Ez a mondat nem illeszkedik ugyanennek a pontnak a mondanivalójába. Épp a kirívósága árulkodik arról, hogy ez a mondat itt nem a szkítákról (úrnépekről) szól, hanem éppen az ő elpusztításukra törekvő szemita népek jellemzésére került ide, belekódolva a bekezdésébe. De csak akkor érthetjük meg az előbb idézet mondat értelmét, ha a szövegben kissé lejjebb íródott magyarázó mondatot odaírjuk az előző idézet elé: „s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van”. Annak érdekében, hogy a középkori cenzúra ne vegye észre Kézai eretnekségnek minősíthető tájékoztatását, kétfelé szakítva írta bele mondatát a művébe. Gondoljunk csak arra, kik azok, akik elpusztítják a Nagy Éden úrnépeit? Miként már megismertük: ők azok, akik a nomád pásztornépekké váltak, és itt megnevezve az Iráni-felföld hatalmas kősivatagjaiban gyülekeztek, nem letelepedett, hanem vándorló pogány életformát folytattak, akik felfegyverkezve a Háború Istenét választják szövetségesükké. Ők azok, akik az általuk kirobbantott „háborúk történelmi korszakában” (az utóbbi ötezer évben), évezredekig tartó élethalálharcban elpusztítják az elsődleges úrnépek édeni matriarchális társadalmi és hitvilágát. E magyarázó soraim után már megszakítatlanul folytathatjuk a mondánkat a befejezéséig.

Történt egyszer, talán 4-5 ezer éve, hogy a szép édeni hazánkat is elérte a Háború Istene. Hosszú évezredekig tartó újabb és újabb háborúságokkal az ellenségeink meghódítják Menróth országát. Hiába kötött Úr Isten békességet közöttük, a szemiták Háború Istene újabb viszályokat keltett. Mikor azonban a titkos isteni akarat végzéseként, amelynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta a nyelveket, hogy nép a népeket nem érthette, dönteniük kellett. Nem volt mit tenni, el kellett költözniük szép hazájukból. Mellőzve a mondánk szempontjából lényegtelen eseményeket, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után, maradék nemzetségével Eviláth (Mezopotámia, a Tigris folyó délkeleti oldala) földjére ment, melyet majd sokára Perzsia tartományának fogják mondani az emberek, de mi akkor még Elám (Égi-lány-mama = Szűz Mária, az aláhúzott betűk szerint) földjének tudtuk. Ennek a földnek a vallási központját, másként a fővárosát SZÚZA néven ismertjük, mely városnév is ómagyar nyelven képződött, és a fogalma mai kiejtésében a „Szűz-anya temploma” szóösszetételből keletkezhetett. A nyelvek összezavarodásának történelmi ideje Kr.e. 1200-1100 évek közé tehető, a Középasszír Birodalom regnálása idejére, akiknek majd csak 600 év múlva változik a nevük perzsára.

szarvas Menróth fejedelemnek ott Eviláthban (akkoriban talán így érthették: Égi-világ-teremtő-hona), volt egy tündérszép felesége, Eneth (sumérul: Ene = elbűvölő, értsd: az Égi-nő leánya), aki két fiat szült itt a királynak. Egyiket Hunornak, a másikat Magornak hívták. De van (Anonymus), aki Góg és Magógnak ismerte őket (Média és a Turáni-alföld testvérnépeink területét jelenti, ahol Hunor és Magor is keresztülhaladt), ami semmit sem von le dicsőségükből. Jó lovasok, bátor vadászok lettek, akárcsak az apjuk. Válogatott legényeik élén olykor napokig oda voltak vadat űzni a rengeteg mélyén. De egyszer csak elérkezett a nap, amikor a Háború Istene munkálkodásaként, ebből a második hazájukból is útra kellett kelniük, hogy egy valódi és szabad új hazát keressenek népük megmaradt fiainak.

Mindegyikük száz-száz válogatott legénnyel, pompás paripákon indulnak útnak. Egyszerre csak egy gyönyörű szép szarvasünő (fiatal nőivarú szarvas, talán egyedül a nőivarban is agancsot növesztő rénszarvasfajból) ugrott ki eléjük az erdőből. A távolból ezüstösen-fehéren csillogott a szőre, mintha csak tiszta holdsugárból lett volna. Tudvalevőleg a hunmagyarok anyatiszteletének szimbóluma az ezüst, illetve belőle a fehér, s agancsai hegyén ezernyi csillag tündökölt. De nem volt ám ez akármilyen szarvas-leány, a homlokán hordozta a Napot és a Holdat, mint az agancsán a csillagokat. Bár van, aki úgy tudja, miként Magyar Adorján (1887-1978) írónál is található, hogy a szarva közt a Nap, homlokán az Esthajnal (Vénusz) csillag, és a szügyén a Hold volt látható, szarvain a csillagokkal. Jelezve ezzel, hogy ő vezeti az Úr Isten Választott népét, a hunmagyarokat a sötétségből a világosságba, halálból az életbe, régi hazából az újba. Még az is lehet, hogy szeretett édesanyjuk imájára küldte nékik, segedelmükre a Teremtőjük.

égkép Miként az előző, a magyarok egyetemes teremtés mondájában, folytassuk most is Wass Albert Csodaszarvas művéből idézve: „Legényeik élén Hunor és Magor űzőbe vették a csodálatos vadat. Dombra föl, völgybe le, füves mezőkön keresztül, patakokon át, reggeltől estig folyt a hajsza. Mikor a nap lement, s fáradt volt ló és ember, a csodaszarvas eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el”. Viszont a csillagokkal együtt ismét felkelt, és megmutatta nekik az északi sarkcsillagot, követendő útjuk irányát. Hiszen ezek az események azidőben zajlottak, amikor az őseinknek az Ariesz (Kos) csillagkép időszakában Kr.e. II. évezredben még a Szarvasnyom csillagkép (a kép jobbfelső része, a Magyar Csillagászai Egyesület honlapjáról) mutathatta az északi irányt (lásd a képen: a középső legnagyobb csillag az északi sarkcsillag). „Letáboroztak éjszakára a testvérek, de alig ültek nyeregbe másnap reggel, újra csak ott volt előttük a csodálatos állat, mintha várt volna reájok, s a hajsza kezdődött elölről. Dombra föl, völgybe le, mezőkön, patakokon, hegygerinceken át, mindég észak felé, reggeltől késő estig. Estére a Csodaszarvas újra eltűnt, s a vadászok tábort ütöttek. Reggelre kelve többször elhatározták, hogy indulnak haza, de alig ültek nyeregbe, megjelent a Csodaszarvas újra, s vitte, csalogatta őket tovább”, egyre távolabb Menróth országától.

Napokig, hetekig folyt ilyen módon a hajsza s a csodálatos szarvasünő csalogatta őket nap-nap után, hegyeken át, völgyeken keresztül, mindég északnak. Már vagy kétezer kilométert mentek arrafelé, majd átkelve a magos kaukázusi hegyeken, „újabb hét napon keresztül követték a csodaszarvast feneketlen, lidérces mocsarakon át, míg a hetedik nap estéjén olyan gyönyörű földre jutottak, melyhez foghatót eddig még nem láttak. Selymes rétek, ligetes erdők, csillogó tavak és csobogó patakok vették körül őket, az erdők tele vaddal, a vizek tele hallal, s a mezők füve a lovak hasáig ért”.

Mihelyst a Nap itt lement, a szarvasünőnk beleugrott egy kék vizű kis tóba és eltűnt benne örökre. S midőn ott a szemük elől eltűnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet megművelésre és baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Állítólag még egyszer visszatérvén onnan a megismert útjukon atyjukhoz, végleg búcsút vettek tőle és az otthon maradottaktól, akiknek leszármazottaik az akaratuk ellenére is beolvadva, majd perzsákká válnak. A két királyfiunk és kísérete, minden vagyonukkal az előzőleg felfedezett, a Csodaszarvas által választott földre költöznek, melyet akkortájt Maeotisznak neveztek. Az új hazájuknak választott vidék nem volt más, mint a Don folyó mocsaras, ingoványos deltavidéke, és az Azovi-tenger körüli termékeny határ. Mihelyt a maeotiszi ingoványokba végleg bementek, ott öt esztendeig – amíg berendezkedének –, mozdulatlanul maradának.

Az öt év, mint egy szempillantás eltelt a házaik, a telepeik felépítésével. Mikor elkészültek, idejét vélték, körülnézni a szomszédok irányába. A keresésükben elfáradt vadászok tábort ütöttek egy erdőliget szélén, s hamarosan álomba szenderültek. Még egy idézet Wass Alberttől: „Az éjszaka közepén azonban Hunor és Magor csodálatosan szép énekszóra ébredtek. A tó felől jöttek a hangok, s ahogy óvatosan követték a csábító énekszót a holdvilágos, csillagporos éjszakában, egyszerre csak olyan csodálatos kép tárult a szemük elé, hogy még a lélegzetük is elakadt tőle. A parton, pontosan azon a helyen, ahol a Csodaszarvas is eltűnt”, a bolgár Belár kétszáz tündérleánya énekszavára lejtette bűbájos táncát, a szarmata DUL fejedelem két szépséges leánya a holdsugár ezüstjébe öltözve.

Hunor és Magor azon nyomban szerelembe estek a tündérkirály két gyönyörű lányával. Ott helyben feleségül is vették őket, a kétszáz legény pedig a kétszáz tündérleányt, s vitték magukkal az új országukba. Hunornak és kíséretének a leszármazottjai hunoknak nevezték magukat, s Magornak és száz legényének az utódai lettek a magyarok.

De van, aki egy kicsit másként ismeri a történteket (Kézai Simon): „Hatodik évre aztán kimenvén a pusztába, Belár fiainak nejeire – kik férjeik nélkül sátraikban tanyáztak – s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebesen nyargalva a Maeotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Magor vevé nejül. S e nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta.”

Hogy melyik történet a hitelesebb, az utódok sokat vitáztak róla. Egy biztos, a hunmagyarok a Nagyboldogasszony anyánk legszigorúbb anyaelvén nőtiszteletű, vagyis matriarchális rendben éltek még akkor 3200 éve. Ezen isteni hitvilágukból kifolyólag őseink sohasem lehettek nőrablók! A leányrablások gyakorlata majd csak a pogány népek életformájában jelenik meg – de náluk is csak az úrnépeink kárára történő – az őket szolgáló feleségrablások során.

Hunor és Magor esetében inkább arról van szó, hogy ők itt a Kubán folyó medencéjében hasonló rokon úrnépeikkel találkoznak, az ugyanúgy ómagyarul beszélő Belár bolgárjaival, és a Dul fejedelem alánjaival. Ez utóbbiak akkor még a szabad jászok fehérmagyar törzseit jelentik, akik szintén Elámból menekültek ide, valamivel őelőttük (csak később válnak szarmatákká). A csodaszarvas monda azt meséli el itt nekünk, az utókornak, s arról szerezhetünk ismereteket benne, miként sikerült a Hunor és Magor nemzetségeinek immár Európában egy újabb nagyszabású nemzetegyesülést végrehajtaniuk. Amelyet a két fél a házasságkötésekkel erősít meg, az egyre szaporodó ellenségeikkel szemben. Ha úgy tetszik, ez a legelső európai úrnépi vérszerződés, amelyet az esküvőkkel szentesítenek. Így egyesítve erejüket a Fekete-tenger menti úrnépek: a hunok, a magyarok, a bolgárok (akik szintén hunok) és a jászmagyar alánok, hogy fennmaradhassanak a Háború Istene erősödő ármánykodásával szemben.

Mikor már oly nagy nemzetekké lettek, hogy a Maeotisz nem tudta eltartani őket, a későbbi hét törzs megalapozóiként továbbindultak, hogy újabb testvérnépeiket megkeressék Európa szerte. Elsőként ugyan a hunok indultak el a kelta és szkíta testvérnépeik megsegítésére a gótok és a rómaiak ellen, de Atilla királyuk halála (Kr.u. 453) után zömükben vissza is tértek. Másodjára már a fehérmagyarok egy ága, az avarok mentek a bizánciak és a germánok ellenében, akik nagyobbrészt ott is maradtak új országaikban. Miként tudjuk a történelemből, a Levédiában helyben maradottak a szomszédos Kazária úrnépeivel (ők a feketemagyarok, szintén rokonaink) alakítanak ki államszövetséget. Majd amikor ez a szövetség is felbomlik, akkor innen a hunok és a magyarok nyugatabbra, a Kijev központú Etelközbe haladnak tovább. Az itt gyülekező és utolsóknak megmaradó hét tisztavérű hunmagyar törzs a hozzájuk csatlakozókkal, az utolsó 889-892. évek között megkötött vérszerződésük erejével már arra szövetkeznek, hogy mintegy öt évvel később, immár harmadjára is megkezdjék a kárpát-medencei rokonaik honegyesítésével Magyarország végleges megvalósítását. A kétfrontos országegyesítő harcukat, délről a bizánciak és szlávok, és nyugatról az újra támadókedvű frankok és germánok ellenében sikeresen megvívják. Bár azóta, állandóan fogyófélben van az utolsónak megmaradt országunk, de dicsőséges hősiességüknek köszönhetően, még mindmáig létezik Magyarország, a neki ellenséges világban.

Európa többi államát már nem sikerülhetett a hunmagyarok vezetésével megtartani magyarul beszélő úrnépekként, mert a Háború Istenének segítségével a szemita népek erősebbé válva elfoglalták őket. Mint például: britonokat, gallokat, ibéreket, etruszkokat, az északibb feketemagyarokat, morvákat (ők is feketemagyarok, nem szlávok!) és polákokat (lengyeleket). Megszüntetve azokban mindörökké a Nagyboldogasszony anyánk hitvilágának elsődlegességét, lelökve Őt a szellemisége trónjáról, hogy helyébe a patriarchális férfi Hadistenek uralma kerüljön.

Nem lenne méltányos, ha úgy fejeződne be a Csodaszarvas mondánk, hogy nem világítanánk meg a „magyar” fogalom eredettörténetét. Az újraírt mondánkban többször használtam az úrnépek és a magyarok fogalmát. Már téve említést róla, hogy az úrnépek névadás, minden esetben magyar nyelvű nemzetségek összefoglaló eszmeiségeként került megalkotásra. De kérdezhetik, akkor miért nem találkozhattunk az utolsó honegyesítés előtt magyar nemzetségnevű törzsekkel a történelem folyamán? Ha addig nem voltak ilyenek, miért csak utolsóként Magyarországgal kapcsolatban jelennek meg?

A kérdéseinkre az a tudományos válasz, hogy ilyen népnév, hogy „magyar” a történelemben azért nem ismert egészen Magyarország létrejöttéig, mert a „MAGYAR” eladdig nem népnévként, hanem elsősorban egy vallási fogalomként és annak nyelveként volt használatos. Megnevezve, az őskeresztény vallású népek anyanyelve volt a magyar nyelv. Tudvalevőleg ez a vallás nem máshol, mint Atlantiszban és utódául Egyiptomban fejlődött ki, következendő, hogy az óegyiptomiak is magyar nyelven beszéltek. Talán kezd érthetővé válni, hogy Hunor és Magor az őskultúránk szerint sem véletlenül, a Nagy Éden = Atlantisz egyik országából keltek útra. Ki kell emelnem az előzőek szerint: a magyar névszó eredetében vallási fogalomként keletkezett, mégpedig a központjában a MAAT istennő mitológiájából. Ebben, akit a lélek mérlegén igaz embernek találtak, az lett a jó magúr, vagyis mai jelentésében jó-magyar lelkűként csak ezután kerülhetett a halhatatlanok közé (az elhalt nevében rejlő fennmaradást jelentve, és nem a szelleméét!), a magyar = mágus (később már táltos is) vallás hitében. Igen, aki úgy gondolja, bizony jól gondolja, hogy az igaz ember egyiptomi mitológiájában, a Maat istennő nevéből képződött a mag-úrok, a jó-magyarok vallási felfogása (távoli utóda a kopt kereszténység) és nyelvi kifejeződése, ami csak legutoljára vált a honegyesítő törzsek népnevévé.

Azért válhatott a honegyesítő Árpád vezér törzseinek az összefoglaló népnevévé a magyar fogalom, mert az ő idejükben már az egész világon sem maradt fenn több tisztán magyarvallású úrnépi törzs, akiket így lehetett volna megnevezni. Ezért tiszta lelkiismerettel felvehették ősi vallásuk nevét népnévként. De sajnos ez a tény lett annak is az oka, mert ilyen nevet, hogy „magyar nemzetségek” nem ismertek az újkori történészek, amiért kényelmesen meghamisíthatták a világtörténelmet, s önmagukat helyezhették a magyarok dicsőségének a helyébe.

maat Azért egy kicsit részletesebben is ismerjük meg az őseinknek ezt a hittételét. Maat az igazság, a rend, az erkölcs, valamint a törvények istennője az ókori egyiptomi mitológiában. Aki, az Úr-Mama szülte Rének, a Napistennek leánya. Ha valaki meghalt, Maat vizsgálta meg, hogy a szíve eléggé tiszta-e ahhoz, hogy az örök boldogság mezejére léphessen, avagy helyben felfalja a félelmetes Halottfaló. Az ősvallásunk halotti beszédében megvilágítják (a keresztény papok temetési szertartásai is innen erednek), hogy az elhunyt, akkor igaz magyar emberként élte-e le az életét? Maat istennőt a legtöbbször szárnyakkal (fehér vagy fakó keselyű, griffmadár) ábrázolják, ám gyakran maga a strucctoll is őt jelképezi. Ezzel a tollal méri le a szív tisztaságát az igazság mérlegén: ha a szív nehezebb, mint a toll, akkor a szív tulajdonosa bűnös életet élt. A legfőbb túlvilági bíró Ozírisz volt, a démoni tanács élén. E szertartás mennyei, vagyis csillagászati kivetítése a Libra, a Mérleg csillagkép elnevezése a Zodiákusban, amelynek közvetlen alatta található a Lupus, a Farkas csillagkép, mely azonos a Halottfaló szörny mitológiájával. Érdekességként, a Mérleg csillagkép felett meg a beavatónak is ismert Ophiuchus, a Kigyótartó csillagképre tekeredik fel, és emelkedik a Kígyó csillagkép feje (Serpens Caput) a Tudás Koronája (Corona Borealis) csillagkép felé. Ugyanebből a csillagmitológiából ered a Cadukeus, a hírnökbotra felcsavarodott kettőskígyó, a közismert orvosi embléma.

Az Egyiptomi Birodalomban a fáraó legfontosabb feladata az volt, hogy a Maat uralmát, a világ igazságosságát fenntartsa a Két Országában (Alsóegyiptom a hunok, míg a Felsőegyiptom a magúrok országrészeinek a szövetsége), megőrizve azok egyensúlyát, és biztosítsa az emberek és istenek törvényei közötti kapcsolatot. Megjegyezve, hogy az egyiptomi két országnak elvéből ered a magyarok szakrális aranykoronás foglalatú kettős-kereszt címereleme, amit mások sajnos érdemtelenül használtak és használnak. Talán nem szemérmetesség kérdése mégegyszer leírnom, a Maat mitológiából ered több népünket ismerő és tisztelő ember azon álláspontja, miszerint: a magyarok az igazság népei! De már inkább csak voltunk, mert ma már a nemzetünkben is igen sok dolga akadna a Halottfaló szörnynek, a Farkas csillagképnek. Lehet, hogy növelni kellene a létszámát?

Azt még senki sem tudja, hogy mit hoz a dicsőséges múltunk a nemzetségeink holnapjában? Ha a példamutatásuk által fennmaradunk, akkor mindent. Ha ellenségeink végleg legyőznek bennünket, akkor csak azt, hogy a szemita népek végleg elpusztítják a tudás népét, a Hunor és Magorokat. De a gőgös győztesek napjai is meg lesznek számlálva általa. A Nagyboldogasszony anyánk tudásáramlása és a fenntartható életbe vetett hitének elvetése, a győztesek totális ön-elpusztításában fog végződni. Hiszen a teremtés folyamatát nem lehet emberi dimenziókkal kisajátítani. Akik földi halandóként egyben megpróbálják átvenni a Magyarok Istenének, a Napistennek a teremtő erejét, biztos kudarcra vannak ítélve. Most már csak az a jövő kérdése: megállítják-e azok, akik előidézték az emberi kultúra végső elpusztítása előtt a Háború Istene hatalmát? Mert csak ez az egy esélyünk van a fennmaradásunkban. Ha nem, akkor minden emberi vívmány velünk együtt odavész. A történelmi tényekkel újraírt Csodaszarvas mondánk minden emberi kételyünkre feleletet ad, csak az a kérdés, akarja-e a Világ ezeket végre meghallani!