szlav

Az indoeurópai nyelvcsalád egyik legnépesebb ágát adó szláv népek eredettörténete legalább annyira kidolgozatlan, ezért vitatott, mint a magyar nép történelme. Az igazság abban keresendő, hogy a sok történészi felfogás különbözősége okán a valódi eredettörténet is feldolgozásra került, csak az érdekelt nemzetek nem találják, vagy nem akarják megtalálni az egyetlen helyes leírást. Az is elképzelhető, hogy a sok részigazság nem egy-egy elméletben, hanem kutatói elemekként találhatóak meg, ezért nehéz a hiteles és egységes történet elfogadtatása az érdekeltekkel. Én az utóbbi mondatra helyezném a hangsúlyt, vagyis a különböző szláv nemzetek az érdekeik szerint kezelik a tényeket, ezért nem alakulhatott ki a helyes szláv történettudat a napjainkra vetítve.

Pedig a szlávok történetének minden fontos mozzanata, eseménye a tudomány előtt már ismert. Évezredekre visszamenőleg behatárolható a nemzeti fejlődésük útja és annak állomásai. Semmi mást nem kell tennünk, mint a már feldolgozott régészeti, antropológiai, történelmi, nyelvészeti, genetikai, geológiai és más kutatások közül a logikailag helyes adatokat kiválogatva s a helyes sorrendbe állítva leírjuk a folyamatot. Természetesen az érdekeltek figyelmébe ajánlva, az elfogadásukat kérve. Mivel semmi olyat sem tartalmaznak a kutatási eredmények, amely az egyes nemzetekre hátrányosan hatna, az eredmény csakis pozitív lehet.

Felvethető kérdés: magyar nemzetiségű létemre, miért kell nekem a szláv történelemmel foglalkoznom? A mintegy emberöltőnyi magyar történelemkutatásaim során megfejtve a nemzet őstörténetének rejtvénykulcsát, sorra feltárultak előttem a tudomány által elkövetett hibás szemléletek tudománytalanságai. A feldolgozása nyomán lépten-nyomon belebotlottam az egyetemes világtörténelem indoeurópai nemzeteinek, közöttük a szlávok történelmi kérdéseinek a hiányosságaiba is. A magyar nemzetet érintő történelmi hibák csak úgy válhatnak felderíthetővé, ha közben a szomszéd népek történelmi párhuzamait is vizsgáljuk. Miként az emberi faj fejlődése is egy közös géncentrumból eredezik, a helyes eredményhez az időközben más nemzetekké váló embercsoportok eredetvizsgálata nélkülözhetetlen szükségszerűség.

A magyar nemzet helyes történelmi leírásához elsőként a csángó és román nép közös történetét kellett feldolgoznom. Másodszor a szláv népek történetét, harmadszor a germán népek történeti leírására kell sort kerítenem egy-egy tanulmány formájában. A magyarokkal szomszédos népek után a térség indoeurópai történelmi összefüggéseit feldolgozva juthattam el a magyar nép hiteles eredettanához. Az említett tanulmányok elengedhetetlenül fontosak egy új tudományos ismeretterjesztő könyv tervezett megírásához. Végeredményben e tanulmány keretében a magyar őstörténet megértéséhez nélkülönözhetetlen szláv történelem pontos megismertetésével állunk szemben.

A tanulmány közvetlen célja tudományos ismeretterjesztés. Módszere a rendelkezésemre álló összes tudományos ismeretelem feldolgozása és logikai újrarendezése. Ennek során leírom a már ismert elemek új és pontos szintézisét. A bizonyítás folyamatában kizárólag a saját nyelvészeti összehasonlító és etimológiai vizsgálataimra támaszkodom, melyek ebben az írásban jelennek meg először. Eredményeképpen a történelmi valóságot, vagyis a szláv nemzetek helyes eredettörténetének a közreadását kell megkapnunk. E tanulmányban a magyar történelemvizsgálathoz nélkülözhetetlen szláv nemzetek eredet kérdéseinek feldolgozására vállalkozom. Mégpedig a kezdetektől a történelmi középkorban az egyes népek kialakulásáig. A középkori és az azt követő eltérő politikai történelmi társadalmi alakulatok kutatói elemzése olybá eltérő, hogy elemzésüket csak egy-egy külön tanulmány keretében lehetne felvállalni. Mivel ez utóbbi időszakoknak a szláv népek eredettörténetére nincs közvetlen visszahatása, nem célom az elvégzése. Valószínűleg szükségtelen is abból a szempontból, hogy a valódi eredettörténet megismerése önmaga generálni fogja a helyes politikai értékek kifejlődését, és a nemzeti önértékelések tudományos kimunkálását.

A szláv történelmi ismeretelemek feldolgozása során a magyar történelmi vizsgálatokhoz hasonlóan alkalmazom a logikailag célszerű vizsgálati módszeremet. Mégpedig azt, hogy nem a ködös régmúltból indulok ki a történelmi feldolgozás során, hanem a mai ismert objektív valóságból és haladok visszafelé az időben, ameddig csak lehet. Így a kutatás igaz útján elindulva legalább az út eleje biztosan igaz, ezért nehezebb eltévelyedni és letérni a helyes útról. Ha kutatásunkhoz felhasználjuk az egyes társtudományok (genetika, régészet, geológia, ökológia, antropológia, nyelvészet stb.) helyes és logikailag egymásra épülő eredményeit, a múltba vezető utunk ki lesz jelölve, cövekelve, csak végig kell követnünk a jeleket. Különleges fontosságot tulajdonítva a nemzetek törzsfejlődésére, és egyik látványos elemének a nemzeti zászlóknak a kialakulására. E nemzeti ereklyék eléggé pontosan meghatározzák a mai nemzetek, államok nemzetiségi felépüléseit, csak el kell tudni olvasnunk a bennük kódolt mondanivalókat. A társtudományokkal sem kívánok közvetlen foglalkozni, annyi megjegyzéssel, hogy az általam leírtak során egyetlen ellentétes eredményt sem kellett figyelembe vennem.

Egy gondolat erejéig arról is szólnom kell, hogy mit várok a tanulmány megírásától. Elsősorban azt, hogy legalább a közreadása sikerül. A mai (2006-os) közvélemény szabad szólásszabadsága ugyan létező emberi jog, de a valóságban helyette a közép és újkori cenzúra legrafináltabb képződménye épült fel. Létrejött a tudás alapú társadalomnak mondott politikai felépülés. Csak senki sem mondja ki azt, hogy a tudásnak valójában nem a demokratikus, hanem a konvencionális és tradicionális rendszere teljesedett ki. Ami azt jelenti, hogy a tudás társadalma a gyakorlatban az egymásra épülés vertikális formájában, vagyis alá és fölérendeltségi alapon rendezett. Ebből az következik, hogy az egyes akár eltérő elméletek sorsát ma nem a közvetlen intézményesített cenzúra hivatala dönti el, hanem maguk a tudósok. Pontosabban a tudomány csúcsaira helyezett, többnyire a politikai hatalomtól függő tudós személyek a cenzúrázás letéteményesei. Valójában a tudományos öncenzúrázási gyakorlata dívik. Sokkal demokratikusabb tudás alapú társadalom épülhetne fel a tudás horizontális (egymásmellettiség) szervezésével, ahol mód lehetne az egymástól is sokszor különböző elméletek megvitatására, és az eltérések nyugvópontig való kitárgyalása.

Hogy pontosan értsük a vertikális tudományszerkezetet, egy példával érzékeltetném. A tudományos életben alkalmazott kettős mérce gyakorlatának kitűnő példája, hogy az ókori Izrael királyának tartott Salamon (i.e. 970-931) titkait és kincseit kutatók százai keresték. Lassan minden történelmi időpont és adat napvilágra került. E célokra lehetett kutatási támogatásokat nyerni. Egy dolog, vagyis a valódi nemzetségi kérdések kivételével. Azért, nehogy kiderüljön az a valóság, hogy Salamon valójában nem zsidó származású, hanem a kánaáni ősnemzet utolsó uralkodója volt – lehet, hogy már nem tisztavérűként, de még egyik főfelesége is egyiptomi fáraó leány (II. Pszuszennész leánya) – és halála után esik szét az addig egységes Kánaánita az északi Izraelre és a déli Júdeára. Úgy tűnik, hogy a nemzetségi kérdések valódi tisztázására nem járt kutatói támogatás, mert még a mai napig sem eldöntött kérdésről beszélhetünk. Tehát, valamikor egy vallás nagyhatalmú tudósa által kijelentett dogmát, miszerint a jeruzsálemi templomot építtető Salamon zsidó király volt, mindmáig nem lehetett kétségbe vonni és a kutatása sem az elismertség velejárója.

A Biblia ószövetségi Salamon királyának nemzetiségi kérdéseit tovább árnyalja, hogy mintegy kétezer év múlva immár az ősnépi Magyarországon is megkoronáznak egy királyt Salamon néven (1064—1074). E tanulmánynak nem célja a kétkedés eldöntése. A saját kutatásaimból csak egy szembeszökő példa felvázolásának szántam, ráfókuszálva gondolatainkat arra, bármilyen okból vezérelve is követik el az ősnép és ősnyelvének a teljes tudományos nélkülözését, milyen súlyos kutatói szereptévesztésekre ad lehetőségeket. Ettől függetlenül a számító hatalmi politika egy korlátozott időintervallumban akár profitálhat is e tudománytalanságból. Megemlítem, hogy nem csak a társadalomtudományokra jellemző a kettős mérce, hanem a természettudományokra is. Ez utóbbiaknál a kutatási irányok filozófiai szükségszerűsége a tabu téma. Ugyanis minden esetben meg kellene vizsgálni, hogy a kutatás tárgya éppen a fenntartható fejlődés életellenes, vagy a fenntartható élet érdekeit szolgálja e.

1. Általános eredettörténet.

Nézzük a tényeket! Induljunk el a logikailag helyes úton a mai időszaktól visszafelé a történelmi korokba. Abban szinte minden társadalomtudós egyetért, hogy az indoeurópai szláv népek i.u. az 5. de inkább a 6. századtól lényegében a ma is lakott térségeikben fejlődtek önálló nemzetekké, nemzetiségekké, országokká. Rendszerezésük alapján ide tartoznak a nyugati szlávok: csehek, szlovákok, lengyelek, ruszinok; a délszlávok: szlovének, horvátok, szerbek; a keleti szlávok: bolgárok, makedónok; és az ószlávok: oroszok, beloruszok, ukránok. A törzsfejlődésük egyik jellegzetessége, hogy a Kárpát-medence körzetében, elsősorban a hegyvidékek védelmében erősödtek meg az orosz, ukrán nemzet kivételével. Ezek a tények objektíve létezőek, és az is tudjuk, hogy ez a természeti tájegység az utolsó jégkorszak óta (mintegy 12 ezer éve) az emberi faj által lakott terület. Ezen állítások okán felsejlik az első megválaszolandó kérdésünk. Ha már évezredekkel a szlávok megjelenése előtt éltek itt emberi csoportok (hordák), akkor miért csak ezerötszáz éve jelentek meg erre a szláv népek? A kérdésre csak az a válasz adható, hogy Jézus Krisztus születése körül és az ötödik század közötti időben a kérdéses a területeket egy új népvándorlási hullám érte, melynek következménye az őslakók visszaszorulása és a később szlávokká váló új helyi törzsek kialakulása.

Nagyon fontos kérdéssé válhat az is, hogy az előzőekben felsorolt nemzetekre az egységes szláv népelnevezés miért csak a 19. században a kifejlődő nacionalizmusok hatására állandósul? Mindaddig csak az egyes népneveiket használta a köztudat, mint a csehekre a bohém elnevezést. A történetben nem előreszaladva itt csak annyit jegyzek meg, hogy ez a tudományos elem is az egyes szláv nemzetek helyi kialakulását támasztja alá. Vagyis a már évezredek óta helyben lakó őslakók és egy a szláv jelleget hordozó új, betelepülő népcsoport keveredéseiből létrejövő nemzeteket. Az eltérő alapnépesség okán az egységes behatolók összeolvadásából más-más identitású nemzetek keletkeztek.

Visszafelé az időben az 5. századig minden nehézség nélkül történetileg bizonyítható a szláv nemzetek eredete, és megjelenésük a Kárpátok környékén. Az első írásos emlékük is erre az időre esik: Procopios, Belizár hadvezér tanácsadója 512-ben említi az Északi-Kárpátok és a Duna között élő slavus sclavini népességet. Fontos bizonyítékot szolgáltat számunkra a kettős fogalomképzés ténye. Abban az időben még a különböző törzseket általában egy szóval jellemezték, mint a római, hun, gepida, longobárd stb. Miért ez az eltérés? A szóetimológia adja meg a választ. A fogalom első szava felbontható: slavus = szláv-ős, ami egy szláv törzs kifejezéseként is értelmezhető. De a fogalom másik szava már egészen más jelentést hordoz magában. Anonymus krónikájában Sclaui formában szerepel. Latinból átírva a kiejtés szerint: Sclaui = szklaui, már sokkal többet mond el számunkra. Köztudott tény, hogy történelmi időszámításunk kezdete körüli évszázadokban jelentős szkíta törzsek laktak a Kárpát-medencében. Az én olvasatom szerint: sclavini = szklauini, magyarul hangzósítva a szkíta-ősanya-népe (a szóközép lav = la-ur, lány-úr, ősanya) fogalmát írja le nekünk latinul. A szkíta fogalomról tudnunk kell, hogy az ősmagyar nemzet egyik fontos ága és a „szem” vagyis az ősanya és napisten fia mennyországát jelenti. Tovább nem bonyolódva bele más etimológiai elemzésekbe, a slavus sclavini összetett fogalom feloldható szláv és szkíta népek fogalmaira. Vagyis Procopios pontosan írta le a Kárpátok és a Duna között található két népcsoport jelenlétét, kifejezve, hogy az ő idejében még külön törzsekben éltek, melyek csak az 5. századot követően keveredhettek egymással, létrehozva minden bizonnyal a cseh és szlovák nemzeteket.

Ahhoz, hogy a logikailag helyes úton haladhassunk tovább a régmúltba, egy kis elméleti kitérőt kell tennünk. A társadalomtudományokban napjainkra bizonyított tény, hogy az emberiség fejlődése egy közös géncentrumból indult ki. Ha ez nem így lenne, akkor genotípusában, fenotípusában, kommunikációjában és kultúrájában összeegyeztethetetlen különbségek jellemeznének bennünket, vagyis fajilag eltérő csoportokat alkotnánk. Mint láthatjuk az emberiség fajilag egységes, még alfajokat sem, csak bizonyos rasszokat (típusokat) lehet a populációkban elkülöníteni. Tájékoztató jelleggel írom, hogy a Homo sapiens közös őshazája az Afrikai-nagytavak térsége, a Keletközép-Afrika egyenlítői tájegysége, mely a Nílus folyó eredési körzetében található. Ebből az őshazából az emberiség a számára kedvezővé váló éghajlati periódusok alatt, de legintenzívebben az utolsó jégkorszakot követően – mely a Bibliában is feldolgozott – a tizenkétezer évvel ezelőtt bekövetkezett özönvíz után fokozatosan szétáradt a föld lakható övezeteibe.

Elsődlegesen mit kell tudnunk a szétterülő emberiségről? Ha egy közös géncentrumból származunk, akkor teljesen egyértelműnek kell elfogadnunk, hogy a szétvándorló hordák vagy törzsek egységes nyelvű és kultúrájú csoportjai terjedtek szét. Fogalmazzuk meg az első fontos társadalmi törvényünket: a Földön kialakuló elsődleges nagy kultúrák, birodalmak egynyelvű és azonos nemzetiségű népekből épültek fel. Az öt-hatezer éve létrejött ősi birodalmak, mint az Egyiptom, Sumer, Indus stb. tehát összefoglalóan Mezopotámia nagytérsége, vagyis az „ókori (régi) kelet” ún. testvérnépi társadalmi szervezetek voltak. Az emberiség gradációja a számára kedvezővé váló környezet következtében rohamosan nőtt. A szétvándorlás körkörös formája nem állt meg a régi keletnél, hanem a népfeleslege eljutott többek között Európába és Ázsiába is. Az előbbiekből megérthetően egynyelvű és azonos eredetű kultúrákat hozva létre. Hogy a kutatások szerint ez az ősnép milyen nemzetiségű és nyelvű lehetett, a későbbiekben derül ki.

Az első társadalmi törvényünk megfogalmazásából egyenesen következik a második: az azonos származású emberiség a szétvándorlás évezredei, év tízezredei alatt az eltérő környezeti feltételek, akár az elszigetelődés hatására egyre inkább egymástól eltérő nyelvű és kultúrájú nemzetségekre, majd törzsekre differenciálódtak. Kicsit később részletezett okokból és a különböző időpontokban beinduló ún. népvándorlási mozgások hatására az egymástól már eltérő nemzetségekké váló népek találkoztak egymással. A fennálló biológiai (társadalmi) erejüktől függően a találkozásaik során az érdekeik mentén vagy megsemmisítették a gyengébbet, vagy beolvasztották önmagukba. Erőegyensúly közeli állapotban egymással összeolvadva új nemzeteket létrehozva. A fentiekben felvázolt fejlődési folyamat során érintettem, hogy a Kárpát-medence környékén az őslakosok mellé egy új, szláv jelleget hordozó nép kezdte meg a bevándorlását a Jézus Krisztus születését követő századokban a peremvidékekről kiindulva. A hegyek védelmében megkezdődött a betelepedésük, majd a megerősödésüket követően vagy izoláltan továbbfejlődtek, vagy összeolvadva az őslakosokkal új nemzeteket képeztek egymással. A kutatás legfontosabb iránya az ősnéptől eltérő nemzetek és nyelvek keletkezési és vándorlási útjainak a követése.

Visszafelé haladva az időben elérkeztünk az 5. század eseményeihez, mégpedig az utunk első történelmi keresztútjához és a szlávok első írásos nyomaihoz. Ha a helyes történelmi tudásunk okán, a jó úton haladunk tovább, eredményül a szláv eredettörténet közelébe érkezhetünk el. A keresztút jellege szerint jobbra, balra vagy egyenesen haladhatunk tovább. Ha a legtöbb mai történész által képviselt véleményre hallgatunk, miszerint nem ismerjük megnyugtatóan a szlávok igaz eredettörténetét, vagy miként ők a Kárpátok hegyvölgyei között minden előzmény nélkül fejlődtek önálló nemzetekké, a jobb és bal útelágazásokat zsákutcáknak tekinthetjük. Történelmi lehetetlenség, hogy ilyen életképes és nagy létszámú nemzetségek minden előzmény nélkül jelenjenek meg a történelem színpadán.

Különösen két történelmi ellentmondásra hívnám fel a figyelmet. Elsőként, a szlávok közép-európai kifejlődésének ellentmond, hogy az innen távoli Novgorod és Moszkva térségében szintén helyi kifejlődéssel megjelenik egy másik, a később orosznak elnevezett szláv nép is. Semmi adat sem támasztja alá, hogy ők ószlávként vándoroltak volna oda. A két nemzetrész hasonló nyelve és kultúrája nem teszi lehetővé, hogy két őshazája legyen egy azonos népcsoportnak, ezért egyenesen kell tovább haladni utunkon. Másodikként, az egykultúrájú és az egész ókori Európát kitöltő ősnépre sohasem lehetett jellemeztetni, hogy csak úgy, külső nyomás nélkül nemzetiséget, nyelvet és kultúrát váltsanak. Felsejlik előttünk az a fejlődési folyamat, hogy Közép-Európában az évezredek óta letelepült őslakos népekre hatóan, vagy a közéjük betelepülő szláv jellegű törzsek népi keveredése, vagy az összeolvadása helyben hozta létre az egymástól is különböző új törzsi kombinációkat. E tanulmánynak nem eszköze az apró részletek tanának gyakorlata, inkább a téma fő mondanivalójának az összegező leírása. A részletekről lehet majd új könyveket írni, ezért mi haladjunk tovább a szlávok történetének fő vonalán.

Legcélszerűbb, ha az eddig már ismert úton, egyenesen az ókorba indulunk, követve az ősnéptől eltérő szláv nyelvek megjelenési helyeit. Különösen indokolt a továbbhaladás, mert ez az út vihet tovább bennünket az őskor felé. A legtöbb szláv kutató ugyancsak eljutott rajta a Dnyeper és a Visztula folyók közötti feltételezett közös szláv településterülethez. Ezen a területen i.e. 1. századtól az i.u. 3. századig valójában éltek szláv törzsek. Ismerve a népvándorlás folyamatait, feltételezhető, hogy ide is vándorolva érkeztek meg, ahol egyre inkább kidomborodott szláv jellegük. Ezért tovább kell haladnunk visszafelé az időben. És valóban eljutva az i.e. 5-6. századba, a Don-folyótól keltre a Volga és a Káma folyók egybefolyása körül az 50. és 60. szélességi fokok között a Kelet-európai-síkságnak, később az Orosz-alföldnek nevezett nagy területen egy különleges és kevéssé közismert népet és szállásterületét találjuk, a Szarmata Őshazát.

Hogy kik ők, legelőször és legpontosabban Hérodotosz tudósít bennünket. A legősibb formában írja le számunkra a népnevüket: Sauromati = Szarmata, mai kiejtéssel. Azt is leírja, hogy a Szkíták földje felett laknak, a Don folyó nagy kanyarjától északi irányban. Pusztai harcos népek, még a nők is harcolnak. Nyelvük különbözik az őslakó Szkítáktól, ha a szkíták nyelvét eltanulták, akkor is hibásan beszélték. Az említett tartózkodási helyükre déli irányból érkeztek, a Fekete és Kaszpi-tenger délkeleti térségéből. A további képzeletbeli utunkhoz Hérodotosznál pontosabb eligazítást senki sem adhat, csak helyesen kell értelmezni a mondanivalóját. Az ősi nevükből teljes bizonyossággal megfejthető a származásuk. A szakirodalomban már előttem leírták, hogy a szkíták nyelvén az első szótagjuk jelentése: Sa = Sao = so = homok, sivatagi terület, ahol a nap az úr. Az etimológiájából adódik: Sa = Homoki (fényességes)+ ur = úr + ro = ro, köristen + mat = föld ősanya + i = képző, a néphez tartozó; egybeolvasva a jelentése: Sauromati = Fényességes-(Homoki)-Úr-köristen-földjének-lakói mai magyar megfogalmazásban. A homoki úr jelentése azonos a homokföldi fejedelemmel, vagyis sivatagos és legeltetésre alkalmas területeken a pásztornépek vezérével, királyával, urával.

Megismerve a szarmatákat, el kell döntenünk, vajon van-e és mennyi közük lehet a szláv népek történelméhez? A bizonyításhoz közvetlen tudományos elemekkel szinte alig rendelkezünk, csak közvetett bizonyítékokkal. Ezért nagy a történészek tanácstalansága, pedig az utóbbiakból azért van elegendő. Elsőként a névváltozásukat érintsük. Az Urál-hegység előtti szállásterületeiken a már ismertetett Sauromati néven említődnek. Csak hétszáz év múlva válik nevük Szarmatává, a hatalmas Római Birodalom fényes császára, Marcus Aurélius által i.u. 178-ban a Duna-Tisza közén történt legyőzetésük okán. Ugyanis e nagy császár, a Sauromati népek egy igen jelentős törzse a Yazigok (Jászok) felett aratott győzelme során nevüket felvette az uralkodói címei közé, önmagát Sarmaticus-nak (Szarmatikusz), vagyis a szarmaták urának nevezve. Miért fontos ez a tény? Addig, amíg a Szarmata nép az Ural-hegység mentén élt, a nevüket azok a környező törzsek adták, akiket ősnépként írtam le. Akkor az „s” még nem „sz” ként hangzott a beszédben. A további hétszáz év alatt vált egyre inkább görög-latinos kiejtésűvé népnevük, vagyis mire a Kárpát-medencéhez értek már Szarmatáknak hívták őket.

Más nyelvészeti részletektől eltekintve még annyit kell leírnom, hogy az ősi nyelvben a „s” hangot még s-nek ejtették, vagy a változatai (ős, is, us) szerint. A kettős mássalhangzók kiejtésének kora majd csak a görög-latin kultúrákban válik gyakorlattá. Az ősnyelvből az „sz.” kettős mássalhangzó még két korabeli szótag összeolvadásából keletkezett: sz = ős-zent (mint Zenta városnévben), mai formájában ős-szent, röviden szent értelemben, tovább egyszerűsödve „sz” kiejtésre. A görögök ezt a szóegyszerűsödést vették át, ahol is a legtöbb szavuk -sz (szent) végződést kapott. A latinban pedig a s-t ejtették sz-nek, ugyanabban az értelemben. Újabb fontos bizonyítékhoz jutottunk el. Ha etimológiai elemzésnek vetjük alá a szláv névszót, a következő megfejtést kapjuk. Felbontható: szláv = ős-zent-lán(y)-úr (latinban a „v” hang az ősi u-ból képződött). Az ős-zent-lány fogalma pedig szinonim az Őslány, Ősanya, Szűzanya, Szűz Mária fogalmaival az őskereszténység vallási mitológiája szerint. Mai kifejezésben: szláv = szent-ősanya-gyermekei (urai) fogalmát takarja. Milyen fontos bizonyítékokat szolgáltat számunkra ez a kis nyelvészkedés? Elsőként azt, hogy a szláv népszó is azon az ősnyelven képződött, melyen az ókor egynemzetiségű őslakói beszéltek. Tehát, a szláv népek nem független törzsfejlődés folyamán alakultak nemzetekké, hanem az egységes ősnemzetből egykoron kiválva és eltérő körülmények közé kerülve fejlődtek szlávokká. Fokozatosan új szokások felvételével, vagy elszigetelődve, nyelvük megváltozásával új néptörzsekké válásuknak vagyunk tanúi.

Másodszor, a további bizonyítás érdekében még egy közvetett bizonyítékot hozok példaként. Jézus Krisztus születése körüli időszakban még az egységes szarmata vagy szláv megnevezések helyett inkább a népelemek egyes törzsneveit használták az akkori köztudatban. Például: alán, erán, yazig, roxolán stb. Csak mellékesen említem, hogy a szarmaták sem voltak homogén törzsek. Minden bizonnyal ebbe a népi halmazatba tartoztak többek között a gót (germán), angol, szász, frank és néhány más szemita törzs is. Nézzük az Alán nép névtörténetét, akik jelentős szereppel fordultak meg körzetünkben a Fekete-tenger északi felétől egészen az Adriai-tengerig. Összehasonlítva az alán = a-lán és a szláv = szent-lán eredetű népszavakat, etimológiailag azonos képződésüknek vagyunk tanúi. Mindkét szóalak az ősanya gyermekeit jelenti, vagyis a közös nemzetiségük és eredetük megkérdőjelezhetetlen. Fonetikájuk annyiban különbözik egymástól, hogy az alán még ősnyelvi, addig a szláv már latin képzésű szavunk.

Harmadszor, különösen árulkodó a magyar történelem meghamisítására való gyanúnkban az a szemléletmód, ahogy a történészeink kerülik a szarmaták kérdéskörét. Az egyik legjelentősebb kiadványunkban: Magyarország Története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, meg sem említi a szarmaták történetét, olyannyira, hogy még a nevük leírása is csak mellékesen szerepel e sokkötetes műben. Mint később látni fogjuk, a magyar nemzet történelmére mégis a legnagyobb hatással a szarmatává váló nép lesz, az utóbbi kétezer-ötszáz évben. Továbbá érinteni fogom, hogy nem csak a magyar, hanem egész Európa történelmi folyamatait is gyökeresen megváltoztatták Jézus Krisztus születését követő történelmi időszámítás eseményeiben.

Negyedszer, felsejlik az a kérdés: vajon az említett Ural-hegység előtti hazájukban minden előzmény nélkül megjelenő jelentős szarmata népességnek mi lett a további sorsa? Ugyanis a történelemkönyvekben amilyen titokzatosan megjelentek, hétszáz év múlva ugyanolyan titokzatosan eltűnnek a leírásokból. A yazigok sorsát már érintettem, de ők sem tűntek el, hanem a 178. évi vereségüket követően Marcus Aurélius császár a jelentős maradékaikat más törzseikkel együtt leköltöztette az Al-Duna déli területeire, leginkább a mai néven Koszovóként ismert tartományba. Egy kisebb csoportjuk jász-ként a Duna-Tisza felsőbb vidékén a jelenlegi Jászság területén maradva beolvadtak az utánuk érkező ősnép hun, avar, majd a magyar törzseibe. A pontos nemzetiségükre a későbbiekben szintén visszatérek.

Az ókorba vezető utunkon immár újabb ötszáz évet tettünk meg és elérkeztünk a szarmaták népéhez, akik mintegy kétezer-ötszáz éve minden előzmény nélkül, rövid időszak alatt és jelentős tömegben, jellemző kifejlett népi formájukban jelentek meg a leírt területeken. Ha elfogadjuk, hogy ők a népnevükből kiindulva a homokos és legeltetésre alkalmas élőhelyek lakói, akkor bizonyítanunk kell, hogy előző lakhelyük hol lehetett. A Kárpát-medencéből kiindult történelmi utunk mindeddig keleti irányban haladt. Elérve a szarmaták Urál-hegység előtti szállásterületeit, a továbbiakban Hérodotosz leírása válik a továbbhaladásunk fontos sarokkövévé. Kijelöli számunkra, hogy utunkon jobbra fordulva déli irányban kell haladnunk, ha meg akarjuk ismerni a szarmata nép valódi eredettörténetét, akikben a szlávok őseit véltük felfedezni.

A Kaszpi-tengert akár keletről, akár nyugatról megkerülve déli irányba haladva elhagyjuk Európát és belépünk Ázsiába. Elsőként egy hatalmas egységes tájegységre, az Iráni-felföld területére érkezünk. E földrajzi térség lényegében a Tigris-folyó keleti oldalától egészen Afganisztán és Pakisztán országhatáráig tart. Történelmi kifejezéssel Mezopotámia keleti oldalát értjük rajta. Vagyis visszatértünk a témánk elméleti kiinduló helyéhez, mégpedig az első társadalmi törvényünkben megfogalmazott nagy-mezopotámiai térség egységes ősnemzet kérdésköréhez. A tájegység legfontosabb jellemzői, hogy a felföld jellegéből adódóan hegyes-dombos és helyenként sivatagokra jellemző jobbára száraz éghajlatú rét-legelő típusú élőhely, néhol erdős, ezért gazdaságában elsősorban legeltetéses állattenyésztésre alkalmas vidék. Hérodotosz leírása a szarmatákról, miszerint harcos pusztai népek, vagyis állattenyésztő nomádok, a régebbi hazájaként az Iráni-felföld pontosan megfelel.

További bizonyítékok már a sokszínű kortörténeti leírásokban találhatóak meg. Legfontosabb behatárolnunk, hogy milyen történelmi események hatására mozdulhattak ki a szarmatává váló törzsek az iráni körzeteikből, és sietve vándoroltak az Urál mellé i.e. a 6-5. századokban. Nem kell sokáig keresgélnünk, ugyanis i.e. 612. év különösen nevezetes időpontja Mezopotámia történetének. Ebben az évben Média-szövetséges hadereje, mely a Méda-Szkíta és Babilónia szövetségéből áll egyiptomi támogatással, megdönti az Új-asszír Birodalmat. Elfoglalva a Tigris folyó keleti partján épült Ninive fővárosukat, azt lerombolva, az addigra jelentős létszámú és hódító jellegű szemita Asszír Birodalom lakossága minden irányba, nagyobb létszámban keleti és déli irányban fejvesztve menekül. Nekünk a történetünk szempontjából annyit kell tudnunk az eseményről, hogy amíg Média szövetségének a népességét még az elsődleges indomediterrán ősnép szövetsége alkotta, addig az Új-asszír Birodalom népességét már a kultúrájában és nyelvében megváltozott, összefoglaló nevükön a szemiták népszövetségének tekinthetjük. Ők alkotják meg azt a jövőbeni erőt, mely a másodlagosan kifejlődő indoeurópai nemzetek megvalósítói lesznek.

Az asszírok elleni szövetség központja Média királysága volt. Ha a térképre nézünk, megérthetjük azt a méltán világhírű szervezésüket, mely az akár ezer kilométeres távolságokban az ellenség országán keresztül is pontosan működött. Kyaxares Méd király oly tökéletesen szervezte meg a szövetséges Babilónia és Méd-szkíta haderőinek az együttműködését, hogy a királysága nevéből származtatták le az igaz és pontos hírszolgáltatás elnevezését. A mai világunk információs társadalmainak legfontosabb ilyen szervezeteit nemzetközi szóval: média = hírvivő fogalommal jelöljük. A mai médiáknak ugyanolyan gyorsan, hatékonyan és igazan kellene szolgálnia az emberiség fenntartható életét, mint az ókorban a Méd-szövetség keretében az úrnemzetek győzelmét. Ha nem így van, tennünk kellene ellene! Még annyit róla, hogy a média ókori jelentése is pontosan illeszkedik az ősnyelvi származásához. Etimológiája: m = mama, ősanya + é = égi + d = dóm, szent hely + ia = ária, nép árja; egybeolvasva: média = éganya-szent-országának-árja, vagyis népe.

A szemita névszót nem emberi rassz értelemben, hanem egy nagyobb szállásterület lakóiként, tehát inkább földrajzi fogalomként kell használnunk. Hozzátéve, hogy a szemita törzsek életfelfogásában válik elsőként jellemzővé az emberiség történetében a katonai hatalomra építő imperialista, hódító gyarmatosító állampolitika. A szétrobbanó szemita népességből, akik kelet felé indultak, újabb rokontörzseikkel találkozva végül a Kaszpi-tengernél északra fordulva alig száz év alatt i.e. 500 körül kijutottak a halálos ellenségeik által lakott Szkítia feletti, már ismertetett Urál-hegység előtti új Szarmata hazájukba. A délkeleti irányba menekülő szemiták a Perzsa-öböl közelében Perszisz vidékén gyülekeztek, és a bukásuk után alig ötven év múlva i.e. 559-ben újra átvéve a hatalmat, megszervezték az Achaimenida vagyis első Perzsa Birodalmat (559-330) Perszepolisz fővárosukkal.

Nagyon fontos tudnunk, hogy a letelepült mezőgazdasági életformát folytató telepes mezopotámiai ősnép e győzelme az utolsó volt abban a küzdelemben, ami már ezt megelőzően legalább kétezer éve folyt a kelet felől visszavándorló nomád állattenyésztő törzsek hódító törekvéseivel szemben. Röviddel ez után, a perzsák hatalomra kerülésével oly mértékben átrendeződik a térség nemzetiségi viszonya, hogy Mezopotámia őslakói már soha többé nem voltak képesek sikeres ellenállásra, később még az identitásuk is feloldódik a szemita nemzetekben. Mint írtam, az emberiség géncentrumából az özönvíz időszakától intenzíven szétvándorló törzsek mintegy 8-6 ezer éve betöltötték a Föld lakható övezeteit. De erre az időre, az egyes addigi kitűnő élethelyeken jelentős környezeti változások kezdődtek el. Létrejön az emberi történelem első feldolgozott környezeti katasztrófahelyzete, rohamosan megindult Közép-Ázsia kiszáradása, és az esetünkben oly fontos Góbi-sivatag kiterjedése. Kihatására, az eddig vallott történelmi nézetekkel ellentétben, a hozzákapcsolódó emberi gradáció okaként i.e. négyezer körül, tehát mintegy hatezer éve, beindult az első emberi népvándorlás folyamata. Mégpedig a később nagy selyemútnak nevezett, az özönvíz időszakában kitaposott kelet-nyugati irányú embervándorlási útvonal mentén. Esetünkben visszafelé, az odavándoroltak őstudata által megőrzött gazdag őshaza irányába.

Pontosítanunk kell a népvándorlás fogalmát is. A tízezer évekkel ezelőtt elkezdődött emberi szétvándorlási folyamat ugyan szintén népvándorlásnak nevezhető, de meg kell különböztetnünk tőle a meginduló visszavándorlási folyamatokat. Ezért csak a fejlett őshaza felé történő visszavándorlási folyamatra értsük magát a népvándorlás fogalmát. Magyarázatként, amíg a szétvándorlás kevés emberi konfliktussal járt, addig a visszaforduló népvándorlás felmérhetetlen mennyiségű emberi katasztrófasorozatot generált az életben, amely mind a mai napig tart a nyomában kialakuló háborúk következtében. A lényege az, hogy az új élőhelyre költözöttek, mint a Góbi tájegységben is, az ott továbbfejlődő nemzetségeik az elkülönülés évezredei alatt az ősnyelvük megváltozásával és az életformájuk (legeltető nomád) kiteljesedésével (militarista, vagyis katonai hódító) fokozatosan új nemzetekké formálódtak.

Az életkörülményeik romlásával meginduló visszavándorlás során már mindenhol lakott területekbe botlottak. Mást nem tehetve, fegyverrel kellett utat vágniuk az emberi sokaságban, hogy megfelelő életkörülményeket találjanak a gazdag Mezopotámia irányában. A Góbi sivatag kiterjedésével felborult a térség emberi eltartóképessége, a hatására visszaindult nomádok maguk előtt tolták az útközben talált más testvérnépeiket. Beindult az emberiség 1. népvándorlási hulláma, vagyis a nomád népvándorlás, mely az i.e. 4-3. évezredek történelmi folyamatait határozta meg. A nomád előőrsök hatezer évvel ezelőtt visszaérve a Tigris folyó közelébe, jelentős erejű letelepült földművelőkkel, az ősi testvérnépeikkel találták magukat szembe. A telepes mezőgazdasági, és a tőle jelentősen eltérő vándorló nomád állattenyésztő életforma között megkezdődött a harc a térség további uralmáért.

Időszámításunk kezdete előtt háromezer körül kezdtek feltorlódni a Tigris folyó mentén az első népvándorlásnak nevezhető nomád visszavándorló törzsek. Fokozatosan behatolva a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny folyóvölgyekbe, ott összegyülekezve Ninive és Mári városok közötti térségben, létrejött az első Akkád vagy Óasszír államforma i.e. 2369-2200 között. A kezdetekben még az ősnemzet kultúralapjából táplálkozó akkádok fokozatosan hódító és szemita jellegűvé válva 2369-ben elfoglalják a legfejlettebb szomszédos Sumer államot, és az egész folyóközre kiterjesztik hatalmukat. Elsőként válik egy népcsoport (állam) politikai céljává egy térség feletti hatalom erőszakos megszerzésére való törekvés. A sikereik nyomán a következő évezredben második fázisként már a Mezopotámiai-nagytérség feletti uralom megszerzését tűzik zászlaikra, szétzúzva az ősnemzet addigra kifejlődött államközösségeit.

Az első szemita birodalmi törekvést az ősnép a Gutik ellentámadásával és más törzsek segítségével megdöntik, de a nagyhatalmi eszme i.e. 1328-1050 között a második vagy Közép-asszír Birodalom újraalakulásával ismét teret nyer. Ekkor már egész Mezopotámia nagytérségére kiterjesztik hatalmukat, mindenhol pusztítva az őslakosságot. Következménye katasztrofálissá válik az ősnép számára. Az egyik nagy ellenfelük, a Kis-Ázsiában elterülő Hettita Birodalom legyőzésével i.e. 1116-ban kirobban az emberiség második népvándorlási hulláma, vagyis az első úrnépi népvándorlás. Az ősnép a szemiták pusztításai elől nagy csoportokban menekül. A hettiták törzseinek nagy része az Eufrátesz mellől nézve is keleti irányban éltek, ezért használták rájuk a „keleti” kelta kifejezést. Az első nomád népvándorlás következtében a kialakuló első úrnépi népvándorlási hullámot i.e. a 11-5. századokban a 2. vagy kelta népvándorlásnak nevezhetjük. A fő irányai a Kaukázuson keresztül a Fekete-tenger feletti és a Balkán-félszigeten keresztül Európa nyugati területei irányában tartottak. Még annyit említek róla, hogy a kelta népvándorlók az előző évezredekben már oda bevándorolt testvéri ősnépek közé települtek be, kialakítva Európa időszámítás előtti első évezredi néprajzát. E népvándorlási folyamat hatszáz éves tartama alatt Európában jelentős társadalmi konfliktusok nem ismertek, vagyis békés testvérnépi egyesüléseknek vagyunk tanúi.

A nagyhatalomi helyzetre törő második szemita hatalmat a déli irányból előre törő arameus nép ugyan még visszaszorítja Ninive körzetébe, de megsemmisíteni nincs elég ereje. Történelmi léptékkel nem hosszú idő után i.e. 912-612 között harmadszor is feléled az Új-asszír Birodalomként ismert, immár világuralmi törekvéseket kitűző szemiták állama. Területi hódításai minden előző állapotot túlszárnyal. Mezopotámia kereteit túllépve meghódítják a Földközi-tenger keleti medencéjét, még egy rövidebb időre Egyiptomot is. Következményeként átrendeződik az egész mezopotámiai nagytérség népi nemzeti keretei. Az ősnép folyamatosan visszaszorul létszámában és jelentőségében. A világ nyelve egyre inkább soknyelvűségre változik, amelyet a Bibliánk is feldolgoz a Babiloni-nyelvzavar tételében. A szemita világuralmi törekvések végrehajtása válik a továbbiakban a történelmünk hajtó motorjává, mely az utóbbi háromezer év emberi történetének legfontosabb mozgató erejévé válik. De egyben ez a világtörténelem valószínűleg legnagyobb emberi tévedése is, mely akár a teljes emberi környezeti katasztrófa előidézője lehet a közeljövőnkben.

A térség őslakóinak még jelentős maradványai egy utolsó erőösszpontosítással a Média-szövetség keretében legyőzik az Asszírokat. Ninive 612. évi elpusztításával most már az asszírok menekülnek minden irányban, kialakítva a második nomád népvándorlási hullámot, melyet a 3. vagy szemita népvándorlásnak nevezhetünk. Jól érzékelhető, hogy a médeknek sem volt elég erejük a világuralmi törekvéseiket követő szemiták teljes felszámolására. A keleti irányban menekülőkből összeszerveződve kialakul a szarmaták népe, akik szintén Európa felé fordulnak, ahol mintegy ezer év alatt teljesen átformálják egész Európa néprajzát. A katonailag hatékonyabb, szervezettebb és harcias nomád törzseik, mint katonai uralkodó rétegek rátelepülnek az őslakók letelepült ezért szervezetlenebb törzseire, őket uralmuk alá hajtva, velük keveredve, újabb ezer év alatt kialakítják a másodlagos Indoeurópai nemzeteket. A délkelet felé menekülők Persziszben gyülekezve alig ötven év múlva megdöntik Média hatalmát, s immár negyedszer Perzsa Birodalom név alatt i.e. 559-330-ig folytatják a világuralmi törekvéseik megvalósítását a Közel-keleten. Egy kisebb latin jellegű csoportjuk a Földközi-tenger mellékén nyugatra menekül. Ők fogják átváltoztatni az ógörögök és a rómaiak ősi nemzetségeit

A szarmaták történelmének utolsó szakaszát Ninive térségéből kiindulva követtük vissza az őskorba. A történelmi időben Közép-Ázsiába egészen a Góbi-sivatagig jutva, majd onnan visszafordulva érdekes módon ismét Ninivéhez, a 612. évi elpusztításához érkeztünk vissza. Kalandozásunk e mintegy tizenkétezer éve alatt az időben visszafelé végigjártuk a szláv népek tényleges történelmi útját. A bizonyítás érdekében még azt kell megvizsgálnunk, hogy helyes-e azaz állításunk, miszerint a Szarmata nép származása az Újasszír Birodalomból ered. A történészek előtt ilyen ún. kézzelfogható bizonyíték nincs, maradnak a közvetett nyelv-összehasonlító és etimológiai bizonyítékok sora. Elsőként a szemita és szarmata fogalmakat vessük össze. A hasonló hangalakjuk okán az azonos nyelvi képződésük megcáfolhatatlan bizonyíték, csak egy mélyebb tájszólással. A továbbiakban Asszír uralkodó neveket kell összehasonlító nyelvészeti vizsgálat alá venni: Assurballit, Assur-dán, Salmaneser, Tukulti-Apil-Ésarra, Sulmánu-Asaridu, Samsi-Adad, Sarrukin, Assurbanipal, Sennacherib, Eserhaddon, Sargon stb. A kigyűjtött néhány uralkodónévből egyértelműen szembetűnő a szemita és szarmata fogalmak első szórészének a „sem” és „sar” szótagoknak az eredete, és az így képezhető népnevek nemzeti eredete. Annyira meggyőzőek az ilyen összehasonlító vizsgálatok, hogy a „só-úr” bizonyításához a térség homok és kősivatagainak legeltető nomád törzseiről már nem is kell szót ejtenem.

Fontos bizonyíték számunkra a szemita fogalom etimológiai vizsgálata. Az ősi kiejtésben még sémita-ként képződött fogalom szintén az ősnyelv terméke. Jelentése: s = ős + e = ég + m = ősanya + i = i képző (népi) + ta = tanyák (ország) lakói. Összeolvasva: sémita = ős-égi-anya-népe, ősanya országának lakói, miként a szláv szó etimológiájánál írtam. A szláv nemzet kifejlődésének etimológiailag bizonyítható folyamata a vizsgált névszók képződésének sorrendje alapján a sémita› szarmata› alán› szláv fejlődésben bizonyítottan megegyezik a történelmi folyamattal. Még annyit lehet róluk leírni, hogy a szemita fogalom eredetileg még az ősnép Mezopotámia törzseit nevesítette meg összefoglaló névként. Jelentésében a Szemisten, vagyis Napország népe kifejezéseként képződött. Példaként vessük össze a szemita névszót az Elám állam (i.e. 3000-1146) Tigris deltája körüli, és a Mitanni államszerveződés (i.e. 1328-1250) Eufrátesz melletti elhelyezkedésének azonos névképzési gyakorlatát. Etimológiailag Elám = Égi-lányanya-népe (Szűz-anya), Mitanni = Éganya-teremtő-napországának-népe. Mindkét névszó, de valójában a térség minden ókori törzsi szervezete egységesen az ősanya gyermekei fogalomból képződtek. Ebbe a sorba illeszkedik az ismertetett formában a szláv népnév, jelentve számunkra, hogy Mezopotámia nagytérségében váltak önálló törzsekké, mégpedig az Asszír Birodalom államalkotó népeinek egyikeként. A további népvándorlási hullámok ismertetését egy kis kitérő után folytatom.

Történelmi kitérő:

A történelmi utunk során még egy nagyon fontos kérdésre kell a helyes feleletet megadnunk. Vajon meghatározható-e a tanulmányban általam oly sokszor használt ősnyelv, az ősnép vagy ősnemzet valódi nemzetisége és nyelvi eredete? A történelemtudósok tízezrei keresik e kérdésre a választ, de mindeddig még nem találták meg. Pedig már minden elemét felkutatták az emberiség fejlődésének, csak a felelettel maradtak adósak. Itt visszatérek egy fenti bekezdéshez, ahol azt írtam, hogy a mai tudásalapú társadalom az alá és fölérendeltségre, a hierarchiára épül. Ez az oka annak, hogy még mindig nem tud az emberiség az ősnemzet kérdésére választ adni. Valami – egyszer biztosan megfejthető – okból valamelyik nagyhatalom elvetette azt a lehetőséget akár politikai akár konvencionális okokból, hogy egy mai kisnemzet nem lehet az emberiség őse. A birodalmi érdekek csak egy világhatalom ősi eredetét támogatták volna. Mivel erre egyetlen nagyhatalom sem volt képes, jegelték a kérdést, ha nem ők, akkor senki se legyen az emberiség őse.

Az ősnemzet kérdésre pont ebből a meggondolásból nem tértem ki a tanulmány elején. Szerettem volna sugallani a kérdés általam történt megoldását, abból a megfontolásból, hogy minden ókori eredetű szó magyar nyelven megfejthető fogalom. Kiemelve, hogy így talán könnyebben hozzásegítem az olvasót az első olvasásban nem könnyű megfejtések megértéséhez. Igen, minden ősi időből származó és az ókorban írásként fennmaradt szavak, szövegek helyes hangzósítás mellett magyar nyelven, nagyon fontos, hogy csak magyar nyelven adnak értelmes válaszokat számunkra. A világtörténelem talán legfontosabb következtetése vonható le a fentiekből. Ha az ősi szavak és ókori szövegek csak magyar nyelven adnak értelmes logikailag felbontható fogalmakat, mert a beszéd csak azon a nyelven érthető meg amelyiken keletkezett, akkor eredetileg is a magyar nemzet által beszélt ősmagyar nyelvén képződhetett. A mai tudósok az ősi szövegeket az ősnyelv kihagyásával mindjárt a másodlagosan képződött nyelveiken szeretnék elolvasni. Ez az egyedüli oka annak, hogy oly sok a szövegekben a félrefordítás, mely sokszor a teljes érthetetlenségbe fullad.

Röviden szeretnék kitérni a tanulmány leírása során használt szófejtéseim logikai felépítésére. A vizsgált szavaknál első eldöntendő kérdés, hogy ókori eredetű legyen a fogalom. Ha igen, akkor a keletkezéskori elemeire kell bontani, vagyis a szóösszetételeket egyszerű szavakra, azokat pedig szótagjaira. Az elemzés technikai leírásához kidolgoztam egy egyszerű jelrendszert, az egyenlőségjel és az összeadás meg jelének segítségével. A vizsgált szórészt az egyenlőségjellel kötöm össze a lehetséges mai értelmével, a meg jellel pedig jelzem, hogy a következő vizsgálandó hang vagy hangcsoport egybetartozik az előzővel. Példaként ismételjük el a szláv névszó etimológiai vizsgálatát. Felbontható: s = ős + z = zent + lá = lány, ősanya + v = u, mint úr; egybeolvasva: szláv = szent-ősanya-gyermeke(i). Ha szükséges kiegészítő magyarázattal élek, miszerint a szláv nép még az ősanya úrnépi vallási mitológiából vezeti le az eredetét. Az ősnép minden egyede úr, vagyis ember volt, és az ősanya gyermekeként jött a világra.

Ha arra a kérdésre keressük a választ: miért nem ismeri a tudására oly büszke világ még mindig az emberiség (Homo sapiens) ősi nemzetiségét és ősnyelvét? Az a válaszom, hogy pont ott nem keresték, ahol az rejtezett. Ez a tudáshiány a tiltott magyar „hetedik szoba” (Bartók, Kékszakállú herceg vára című opera jelképe) rejtekében található. A mai világ valamikor, valami érthetetlen okból eltitkolta a közvélemény előtt, ezért azoknak adok igazat, akik a magyarokat tartják indoeurópa ősnemzetének, és ebből adódóan az ősnyelvének a magyar nyelvet. Ez olyan mérhetetlenül nagy igazságtalanság a magyarokkal szemben, hogy alig van rá magyarázat. Vajon miért kellett elvenni népünktől a civilizációnkat megalapító elsődleges indomediterrán világkultúra történettudatát? Ha akarjuk tudni, ha nem, igenis a mai másodlagos kialakulású indoeurópai nemzetek kivétel nélkül, a magyar ősnemzet különböző időpontokban szétvált törzseinek alapnépességéhez hozzávándorolt, rátelepült hódító nomád törzsek egységesülése útján keletkeztek. Még a nagy világnemzetek is a vérrokonaink! Ugyanígy, az összes indoeurópai nyelv a magyar ősnyelvre ráépülő latin, germán, angolszász, asszír (szarmata) stb. nyelvek hozzávándorlása útján (admigráció) keletkeztek. Kérdezem: kiknek lehet ez szégyen? A magyar nemzet nyelve az egyedüli e világunkban, mely közvetlenül a leszármazás (filiáció) alapján képződött.

Hogy pontosan értsük az előző bekezdések történéseit, négy fogalmat kell alkotnunk:

Indomediterrán-kultúra: az őskorból eredő, Jézus Krisztus születése előtti évezredekben, az Indus-folyótól Európa lakható részein át Afrika mediterrán (északi) részeitől a Nílus folyót övező lakható területein kialakuló ókori civilizációk, egységes egynyelvű elsődleges kultúrái.

Indoeurópai-kultúra: az indoeurópai nyelvcsaládnak a Jézus Krisztus születése utáni évszázadokban kialakuló, az elsődleges indomediterrán kultúrákra ráépülő, azokkal összeolvadó soknyelvű, soknemzetiségű közép és újkori másodlagos kultúráinak kialakulásai.

Az elsődleges indomediterrán kultúra nyelvére legjellemzőbb nevek közül kettő már a történelemben elhasznált név lett. A szemita nyelv már tévesen foglalt név, a mai tudományban az asszírok nyelvére vonatkoztatott. Az ária, árja fogalom pedig lejáratódott a német „tisztafajú árja” kifejezéssel. Mára már csak egy, történelmileg is elfogadható kifejezés maradt tisztán fenn napjainkra, mellyel pontos meghatározását adhatnánk az új nyelvészeti felosztásnak. Ez a név pedig az ÚR főnév fogalma. Mindazon népek, akik az ősi kifejlődésű toldalékoló nyelvcsaládba tartoznak, egyben az úr-népek családjába tartozónak vallhatják önmagukat. Az őskortól a napistent imádták egykoron, mégpedig az RÁ-ÚR kifejezés szerint. Fontos, hogy az ÚR fogalom más nyelvre való lefordítási tilalma érvényesülhessen, másként, csak a hangalakjának a fenntartása mellett kerülhessen a nemzetközi fogalmak sorába. Nézzük a megfogalmazását:

Az úr nyelvcsalád: az emberiség őshazájában kifejlődött, az értelmes ősi szótagokból felépülő toldalékoló vagy agglutináló nyelvtípusú népek nyelvcsaládja, melynek alapnyelve az ősmagyar nyelv, és amelynek származékai az altáji, dravida, sumér, kelta stb. és a kutatások szerint a jövőben ide tartozónak ítélt nyelvek gyűjtőfogalma.

E fogalmak leírása után már egyszerű annak az állításnak a megmagyarázása: miért csak a magyar nyelven lehet pontosan értelmezni az ókorban fennmaradt ősi szavakat? Mert a valóságban a magyar nyelv, azaz ősi modern ember elsődlegesen kialakított kétosztásos jelrendszere, mely legalább negyvenezer éve keletkezett a nyelv evolúciója során, és amelyből többek között az összes másodlagos indoeurópai nyelvek származnak. Tehát a mai nyelvtudomány legnagyobb tévedése, hogy a magyar nyelv befogadó nyelvként fejlődött volna ki. Éppen ellenkezőleg, a magyar nyelv a világ ősnyelve, és ősnyelvként az összes szláv, germán, arab és latin nyelvek alapnyelveként tette lehetővé az indoeurópai nyelvek kialakulását.

Úr népcsalád: az őskortól eredően az őshazából körkörösen szétáradó (a nép árja, ária) nemzetrészeiből kifejlődő, az új hazájukban az egységes indomediterrán kultúrát létrehozó egynyelvű, egynemzetiségű hatalmakat, államokat létrehozó ősnépi életfa elágazások gyüjtőfogalma.

A tanulmány eddigi részeiben az ősnép és ősnyelv fogalmait nem változtatva értsük rajtuk a kiemelt definíciókat. A további fejezetekben már e négy fogalmat fogom használni a történelmi folyamat leírásában. Az indoeurópai nép és nyelv fogalma közismert a mai világunkban, a használatuk nem kíván újabb értelmezést számunkra.

Az eredettörténet folytatása:

Visszatérve a népvándorlási folyamatokhoz, a 3. vagy szemita népvándorlás i.e. 6. században az Iráni fennsíkról kiér a leírt szarmata gyűjtő haza területére. Egy fontos történelmi kérdésről kell szólnom velük kapcsolatban. Fentebb írtam, hogy az Ural hegység előtt az 50-60. szélességi fokok között találjuk őket, mely a legnagyobb ellenségeik a Szkíták szállásterületei felett található. A szkíta lakókörzetekről azt kell tudnunk, hogy ők az ősnemzet úrnépének különböző törzsei, akik Ázsia és Európa 40-50. szélességi foka között terjedtek el. Az i.e. első évezred közepén Kínától az Altáj mentén, átlépve Európa határait a Kaszpi és Fekete-tenger körül, majd Közép-Európa ugyanazon szélessége között az Alpok lankáiig találjuk őket. Ez az élőhely legalább hatezer kilométer hosszúságú élősávot takar a szkíták rokontörzsei számára. A rokontörzsek között találjuk Ázsiában az Altáj-hegység és Kína közelében az északi vagy keleti-hunokat. Európában a Kaszpi és Fekete-tenger övezetében magukat a szkítákat, mellettük a Kárpát-medencében letelepült keltákat, pannonokat, karpodárokat a szkítákkal közösen. Nyugat-Európát pedig a szintén az úrnépi telepes kelták, ibérek, britek, írek stb. ősnépi csoportjai lakják.

A további események megértéséhez fontosak számunkra, hogy az előző kelta népvándorlás során jelentősen megerősödő szkíta törzsek továbbra is félelmetes ellenségeik az asszíroknak. Ezért, bár a később szarmatákká váló asszírok különböző törzsei átvágták magukat az északabbra található övezetekbe, a elterjedésük így behatárolt maradt az 50-60. fokok közé szorulva. Azt is tudjuk, hogy ez a széles sáv sem volt lakatlan terület. Az idő tájt itt lakó ősnépeket északabbra szorítják, megemlítve a finnugorok különböző törzsei közül a finnek, baltiak, lappok, ugorok népeit, míg délebbre a Volga és az Ural folyók alsó folyása mentén maguk a szkíta törzsek óhazája található. A szarmaták behatolva a kevésbé szervezett és harcképes finnugor törzsek közé, az ő hatékony katonai hódító fellépésükkel vagy elfoglalták az őslakók területeit, vagy rájuk telepedtek a hatalmuk által. Hosszú időtartamú népkeveredési folyamatok vették kezdetét. Mintegy ezer-ezerötszáz év alatt váltak az ősnépek és a szarmaták külön-külön törzsei a későbbiekben vázolt az új nemzetekké.

Meg kell különböztetnünk a népvándorlási hullámok egymásutánisága okán az i.e. 6. századi 3. szemita vagy asszír népvándorlási hullámtól a következő immár európai népvándorlási hullámot. Az előző északra a szarmatákat délre pedig a perzsa törzsi szervezeteket hozza létre. Addig az utána következő, összefoglaló nevén a 4. vagy indoeurópai népvándorlási hullámot már maguk a szarmaták indítják i.e. 2. század és az i.u. 3. század között. Különböző népi csoportjaik, mint a germán, latin, szláv jellegű törzseik nyugatra vándorlásukkal behatolnak a Balti-tenger, a Visztula és a Dnyeper folyók közén lakó úrnépek szállásterületére. Velük keveredve jönnek létre a Balti-tenger partvidékén az osztro és vizigótok germán jellegű törzsei. Tőlük nyugatabbra a latin frank törzsek vonulnak, fokozatosan meghódítva Nyugat-Európa kelta őslakosságát. Hatásukra a 9-10. századokra fejlődnek ki a francia, német és más latin jellegű államok. A szláv jellegű törzsek két részre válnak. Az egyik felük az említett két folyó középső folyása mentéig jutva, az ősnépekkel egyesülve létrehozzák a 6. századra az ún. szláv őshazát, amelyben újabb ötszáz év alatt jönnek létre a nyugati és az orosz szláv nemzetek. A másik felük déli irányban kijutnak a Fekete-tenger mellékére, ők az alán törzsek, akik délnyugat felé elvonulva majd a délszlávok egyik alapnépességét fogják alkotni.

A fentiekben már érintettem, hogy Mezopotámia tájegységében az ősi népek egy jelentős részei beszorultak az Asszír Birodalmakba, és az évezredes eltérő hatalmi viszonyok között fokozatosan új identitású asszír törzsekké váltak. Csak érintőlegesen említve, Európában ugyanígy alakultak ki a későbbiekben germánná, latinná, héberré, angollá és természetesen a szlávvá váló népek indoeurópai törzsi alapjai, a vándorló nomád szarmaták közé beszorult telepes ősnépek összeolvadásával. A fontosságára való tekintettel még egyszer leírva, a szarmata nép soha sem volt egységes törzsi felépítésű nemzet. Az Urál-hegység előtti gyűjtőhazájukból a történeti idősor szerint elsőként a gót (gut = jó) germán jellegű törzsei szállták meg a Balti-tenger környékét i.e. 200-100 évek között. Nyomukban jelentek meg az angolok, szászok a dánok és a latin frankok stb., akik nyugatabbra vándorolnak. A 4. indoeurópai népvándorlási hullám valószínűleg utolsó szakaszában, az északi és nyugati területeket megszálló germán jellegű törzsek okán, már csak a Közép-Európai térség maradt a szarmaták mási ága a szláv jellegű csoportok részére új hazaként számításban.

A nyugatra húzódó frankok, germánok helyére a már leírt Visztula és a Dnyeper folyók menti újabb szállásterületeikre benyomultak az uráli szarmaták szláv jellegű törzsei, köztük a roxolánok, yazigok, massagéták stb., és északabbra Novgorod körzetébe a későbbi ruszok törzsei. E közbenső hazájukban gyülekezve i.e. 1. és i.u. 5. századok között fokozatosan behatolnak Közép-Európa területeire, kialakítva a szláv népek új nemzeti alapjait. Ez a jelentős beáramlás valószínűleg nem magától, hanem az 50-60. szélességi viszonyok nomád életformája okán, a szűkké váló területeken felszaporodó és megerősödő nomád törzsek új hazát kereső igénye hatására generálódott. Mint írtam, a szkíták az 50. fok alá az 1. századig nem engedték behatolni a szarmatákat. A harcos nomád életforma a megerősödésükkel már lehetővé tette, hogy fegyverrel utat nyitva megközelítsék a Fekete-tenger krími részét, majd a Kárpát-medencét. A szkíta hatalom gyengülésével az időszámítás utáni első és második századokban fokozódott a nyomás az ősnépek itteni törzseire, és hatására megkezdődött a szarmaták alán csoportjainak fegyveres behatolása e területekre. Az alánokat Ammianus Marcellínus tipikus nomádoknak jellemezte, bár a hunokhoz hasonlította őket. Leírása szerint többségük az iráni csoport (asszír) dialektusait beszélte, és törzsszövetségük heterogén voltát írja le.

A Kárpát-medencébe behatoló szarmaták és az őslakók közötti harc, hogy mégsem a sokkal egységesebb szarmaták győzelmével végződött, egy új és minden eddigi elméleteket felülíró történelmi magyarázattal tudom megvilágosítani. Egy mondatban összefoglalva: a krisztusi időszámításunk kezdete körüli időszakban, a Kárpát-medence ősmagyar népességének a megmaradását magyarnak, a Római Birodalom katonai védelme tette lehetővé. Másként, az itt lakó ősmagyar törzsek által kért és kapott birodalmi védelem következtében.

Mégis, vajon mire alapozható azaz állításom, hogy a Római Birodalom védte meg katonailag és politikailag a magyar nemzetet a szarmaták általi kiűzésétől a Kárpát-medencéből? Ugyanis fentebb leírt és legalább négy törzsi elkülönülésben élő úrnépi nemzetségek még nem alkottak egységes államot. A bizonyos testvérnépi törzsi szervezetek az egységes államszervezet hiányában nem voltak képesek összefogva megvédeni magukat. Egyenként a szarmaták a tartományokat képesek lettek volna hatalmukba keríteni és felszámolni a magyar folytonosságot, ahogy a Duna-Tisza közén ez be is következett.

A szarmaták behatolása az i.e. 1. és az i.u. 1. és 2. századokban megindult a hegyek és a folyók mentén. A behatolás katonailag olyan erős volt, hogy Róma hatalma is csak i.e. 15-8-ig, vagyis hét év alatt volt képes Pannóniát az egységes birodalomhoz csatolva védelme alá vonni, ami azt is jelentette, hogy a Duna keleti oldalára is kihatott ez az új struktúra. Még a teljesen máshogy vélekedő Magyarország Története kiadvány is leírja a 203. oldalon: „Pannónia meghódításával egy időben katonai akciók és diplomáciai lépések sorozata kezdődött a Duna vidéki szövetségi rendszer létrehozása céljából”. Ugyanez a kiadvány írja, hogy az egyesítést követő lázadások leverése után hat évtizedig nagyobb megrázkódtatások nélkül telik el az idő. Az első század közepén jelennek meg észak felől érkezvén az újabb szláv behatolások ismert népe a yazigok a Duna-Tisza köze északi felén. Őket követi a hatvanas években a roxolánok betörése az Al-Duna mentén. A szarmaták által 67-ben új háborúk sora tör ki a Duna e térségében, melyek első körben egészen 119-ig tartva végül a rómaiak győzelmével végződnek.

Az újabb nagyszabású szarmata támadás 167-ben indul, a langobardok és obiusok Kárpát-medencei betörésével. Csatlakoznak hozzájuk a dunai szvébek majd a kvádok és a markomannok. Megmozdulnak a yazigok és a roxolánok is, és 172-ig a római ellentámadásig sikeres hódító háborúkat folytatnak a Kárpát-medence tartományai ellen. Marcus Aurélius császár 178-ban a Duna-Tisza közi yazigok leverésével vált a helyzet urává. A lázadó szarmatákat legyőzvén, adófizetésre kötelezve és a Duna déli oldalára: Moesia, Mursa és Cibale vidékére történő letelepítésükkel oldja meg a válságot (innen már csak egy lépés a koszovói őshazájuk). A valóságban tehermentesítve Közép-Európa úrnépeit a szarmata inváziótól. Két feladatot oldva meg, elsőként biztosítja Itália védelmét a Duna mentén. Másodikként megerősíti a szövetséges Pannónia helyzetét, és további lehetőséget adva a medence keletebbre eső magyar nemzeteinek a viszonylagos szabad fejlődésükhöz. Csak érdekességként írom, hogy Pannóniából a következő időszakokban római császárok is származtak pld: Septimus Severus (193-222).

A római kor fenti rövid leírása alapján állítható, hogy mégis van közvetlen alapja annak az állításomnak, hogy a Kárpát-medence magyar őslakosságát a rómaiak mentették meg a pusztulástól. Ennek tudományos jellegű megválaszolására a tanulmány elején leírt két társadalmi törvény adja meg a magyarázatot. Az első leírja, hogy az elsődleges indomediterrán ősi világkultúra népei egységesen az úrnemzet egységes és egynyelvű kultúráiból épültek fel. Tehát a Római Birodalom alapnépessége Róma alapításakor (i.e. 753) az ősnépek különféle törzseiből állott, pld: etruszkokból és más italikuszokból. Az időközben Róma mellé beköltöző latinok (Asszír népvándorlás nyugati ága) 509-ben az utolsó etruszk király elűzésével átveszik a hatalmat a városállamban. Ettől függetlenül még évszázadokig a magyar elem adja a nép többségét, csak az uralkodó réteg válik összeolvadással egységes latin kultúrájúvá. Az eredménye, a latin uralkodó réteg hatására a birodalom urai fokozatosan latin nyelvű vezető réteggé, patríciusokká válnak. Addig a birodalom tartományaiban a latin beszéd csak fokozatosan terjed, és még Róma bukásakor sem döntő jelentőségű. Ahol megszűnt a latin uralom, a népek minden nehézség nélkül használták tovább ősi nyelvüket, legfeljebb néhány latin fogalom felvételével. Majd csak évszázadokkal később i.u. 800 körül a frank hódítások következtében alakulnak ki az újlatin indoeurópai nemzetek végső formai sora. A második alaptörvényünk leírja, hogy törzsek és egész népcsoportok nemzeti megváltozása csak a meghódítás, vagyis genetikailag felülírt események során elérhető valóság.

Róma vezetését a hatalmi erőviszonyoktól függően hol a latin, hol az ősmagyar elem adta. Ennek legszembeszökőbb irodalmi példájaként Rex Warner Julius Caesarról írt könyvében a két nagy hadvezér ellentétén keresztül, a Marius etruszk úrnépi, és Sulla szemita latin népelemek súlyos összeütközésén keresztül mutatja be. Megjegyezve, annak ellenére rendkívül szemléletes a két nemzetrész harcáról leírtak, hogy a szerző semmit sem tudott a szereplői nemzeti hovatartozásáról. Az eltérő nemzetiségi származásokról a birodalom névanyaga ad megbízható tudományos bizonyítékokat. Csak példaként említem, hogy az egyébként Marius rokonságába is tartozó Julius Caesar hadvezér és államférfi (a kelta gall népirtást véghezvivő vezér) latin elemből származik. Addig Marcus Aurélius szarmata verő császár (a Kárpát-medencei magyarok megmentője) az ősnép Marius-féle úrnemzeti leszármazottai közé tartozik. Természetesen a birodalmi szemléletük már római, de a lelkiismeretük szerint képesek voltak az ősrégi testvérnépeik segítését is felvállalni. Amíg Sulla Izrael környékén a szemitáknál, addig Marcus Aurélius a Kárpát-medencében az úrnépeknél. Itt befejezem Róma új történelmi szemléletének a rövid és epizódszerű feldolgozását. Ha valaki esetleg mégsem érti a leírtakat, csakis a fellelhető szakirodalom újszerű feldolgozásából meríthet magának pontos válaszokat a legismertebb, de mégis a legkevésbé sem ismert Római Birodalomról.

Lassan a szláv népek eredettörténetében a tudományos jellegű feldolgozásnak a nehezén túljutva, már csak a népvándorlások történelmi eseménysorának befejezéséig kell követni történetüket. A szláv népek történelme, mint tudjuk, a Koszovó tájkörzetébe való letelepítéssel nem ért véget. Még vissza volt egy igen fontos 5. vagy úrnépi (második ősnépi) népvándorlási hullám eseménysora a Kárpát-medencei térségben. A krisztusi időszámításunk körül, a szkíták szlávok általi meggyengülésének vagyunk szemlélői. Az akkor még szarmatáknak nevezett törzsek fegyverrel behatolnak a 40-50. szélességi fokok között található úrnemzetek közé. A Volga folyó mentén a már ismertetett alán törzsek délebbre húzódva találkoznak a Parthus-Birodalom északi területén élő szintén úrnépi bolgárokkal, és megkezdődik egy új bolgár-alán törzsszövetség kialakulása.

Csak megemlítem, ez a találkozás pontosan azon a területen történt, amit a magyar történészek a Magna Hungária vélt magyar őshazaként tartanak számon. Új bizonyításként leszögezve, hogy a Magna Hungária soha sem volt magyar őshaza, hanem az a terület a szintén úrnépi bolgár őshazaként, a szkíták egy ágáé volt. Csak annyit tévedtek a magyar történészek, hogy nyelvében és kultúrájában valóban úrnyelvű törzsek élőhelye volt a Magna Hungária, csak nemzetségileg a bolgároké, akik az alán szlávok nyomására majd csak a 10. századra válnak szláv nyelvűekké. A kárpát-medencei magyar törzsek sohasem éltek a feltételezett volgai tájegységen.

Az alán szlávok nem csak a bolgár őshazát érintették, hanem megszállják a Fekete-tenger krími környékét és a Kubán-alföldet is. Ez a térség azután más nevekkel majdnem ezer évig az alán törzsek lakókörzetei voltak. Ha figyelmesen olvassuk a magyar eredetmondáinkat, akkor Hunor és Magor a Csodaszarvas legendában a Maeotisz (Azovi-tenger környéke, Tana városa) az egyik magyar óhaza körzetében az alánoktól Vass Albert könyvében Dul király leányait, más művekben Belár király (szintén alán) leányait rabolják el, hogy dicső feleséget szerezzenek maguknak. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy a királynévben a Dul = Szent-Úr-lányai, vagyis az ősanya királyi népe kifejezést találjuk meg, de Belár = Teremtő-lány-úr is hasonló jelentést takar. A szükséges magyarázat csak annyi, hogy az alán törzsek beköltöztek a Maeotisz körzetében lakó magyar szkíta törzsek mellé. Mivel e törzsek politikailag sem keveredtek a szarmatákkal, ismét az a következtetés vonható le a mondai eseményből, hogy az alánok eredetileg mezopotámiai ősnépi leszármazottak lévén, az asszírok hatására változtatták meg nem is oly régen a nemzeti hovatartozásukat. A leányrablás mondája, a közös ősanyától való származástudat meseszerű leírása lehet.

Az alánok majd csak az időszámítás utáni évszázadokban haladtak tovább az Al-Duna mentén a Kárpát-medence déli körzeteibe, de egy részük még a 11. században is a Kaukázus körzetében élt. A tovább haladásuk nyugati irányban annak az új népvándorlási hullámnak következménye, amelyet az északi, vagyis a keleti hunok indítottak i.u. 350 körül. Előzőleg a hunok a Kínai Birodalomtól vereséget szenvedve, megindultak nyugati irányban visszafelé az őshazai területek felé. Beindítva az 5. vagy úrnépi népvándorlási hullámot. Ők nem a selyemút mentén, hanem a 40-50. szélességi fokok között az Altáj vonalában indultak visszafelé az őshazájuk irányába. Maguk előtt tolták a térségben ott lakó más rokon szkíta törzseket. A kornak abban az időben alkalmazott diplomáciai gyakorlata szerint, testvéri segítség okán hívhatták is őket a nyugati szkíta törzsek a gótok és szlávok betörései ellen segítségül. Ebben az időben erősödött fel az igen harcias északi gót (germán) törzsek levándorlása a melegebb Fekete-tengeri élőhelyek irányában, amit az akkoriban már gyengébb szkíták nem tudtak elhárítani. A visszatérő hunok i.u. 370-ben győzelmet aratnak az addigra már félnomádokká váló alánok (bolgár-szarmata keveredés) felett, nagy csoportjaik menekültek nyugat felé. A keleti vagy osztrogótokkal 375-ben ütköztek meg, legyőzvén őket behódolásra kényszerítik törzseiket. A következő évben 376 nyarán már a nyugati vagy vizigótokat támadják a Dnyeszter-folyónál. Szétvert seregeikkel a vizigótok menedéket kértek a rómaiaktól, majd fegyverrel átvágva magukat – közben 410-ben rövid időre Rómát is elfoglalva – végül Galliában telepednek le.

A további események szerint, a hunok keleti szárnya 395-ben jelenik meg az Al-Dunánál. Vele egy időben a nyugati szárnya északról megkerüli a Kárpátokat, így harapófogóba fogva a közben ide települt vagy menekült germán és szláv (alán) jellegű törzseket. E hadmozdulatokat nem várták be a kérdéses törzsek, hanem hatására beindul a 6. vagy nyugat-európai népvándorlási hullám az ötödik században Közép-Európából, így a Kárpát-medencéből és környékéről. Ez a barbár és nomád tömeg 406-ban átkel a Rajnán, s ezzel elözönlik az addig még jobbára a kelta ősnemzet által lakott Nyugat-Európát, véglegesen átrendezve az ottani nemzetiségi viszonyokat. Részletekre nem térve ki megemlítem, hogy az 5. vagy úrnépi népvándorlás a hunokkal nem ért véget, hanem ide tartozó folyamat az avar, bolgár és magyar törzsek egymás utáni hullámai a Kárpát-medencébe és környékére.

A Kárpát-medencei őshazában ekkortájt ott élő úrnépeknek (ősmagyaroknak) az utolsó pillanatokban érkezett a testvéri hun segítség. Az előző kétszáz év alatti szarmata betöréseket a rómaiak segítségével kivédték, de az újabb most már a harcias germán törzsekkel kiegészült támadásokat nem tudták volna elhárítani. A hunok felszabadítókként érkezve kiűzték a medencét újra meghódítani akaró germán és szláv jellegű törzseket (vandálok, szvébek, alánok, szilingek stb.). Az ellenséges erők legyőzése után majd csak 422-ben vonulnak be a hun főerők a medencébe az Al-Duna mentén keleti irányból. A következő évek a környező területek felszabadításával teltek. A magyar nemzet történelmi fennmaradását szolgáló újabb fontos hadjáratot 441-ben vezették a hun seregek. Déli irányban támadva legyőzték a Keletrómai Birodalom csapatait, közben visszavetve és jelentős veszteségeket okozva Moesia és Naissus (Niss) környéki szláv törzseknek. Röviddel ez után 447-ben Attila megismétlte a déli irányú támadást, hasonló politikai okokból. E támadások eredményeként a később délszlávokká váló új nemzetek mintegy ezer évig képtelenné váltak beleszólni a Kárpát-medencei magyar törzsek fejlődésébe. Ugyanígy a nyugati szlávok is oly mértékű vereségeket szenvedtek, hogy csak a Kárpátok védett részein maradhattak meg szláv jellegű törzsek a magyarok szomszédságában. Kivéve a Morva-medencébe menekülteket, akik keveredve az ott lakó úrnépi maúri-törzsekkel, már a 9. században létrehozzák a cseh nemzetet.

Az egységes dunai állameszme elsőként Attila hun király politikájában merült fel. Az akkor még a többségében magyar úrnemzeti viszonyok hatalmi visszaállítása megvalósítható cél volt. Attila 453-ban bekövetkezett halálával ez az eszmeiség is a sírba hullt, csak az egységes, ezért védhetőbb Duna menti Kárpát-medence maradhatott meg az ősnemzeti magyar uralom alatt. A király további tervei, a valamikor szintén egységes Nyugat-Európa kelta (gall) úrnépek egyesítési terve a 451. évi Mauriacum melletti Catalaunumi-csata döntetlen közeli eredményével szertefoszlott. Itt Attila már visszavonhatatlanul elkésett, e napra vetítve oly mértékben átrajzolódott Nyugat-Európa néprajzi viszonyai az indoeurópai új nemzetek javára, hogy az egységes kelta (úrnépi) hatalom visszaállítása politikailag már nem volt kivitelezhető a számára. A tanítottakkal ellenkezően, Attilának ez az egyszerű politikai felismerése adta az igazi oka a visszavonulásra, és nem a katonai vereség hamis történeti tudata.

Ugyanígy szintén szertefoszlott Itália ősmagyar úrnépeinek az egyesítése a 452. évi itáliai hadjárat feladásával, ahonnan I. Leó Pápa által vezetett római követség ugyanolyan jellegű tanácsai hatására fordult vissza. Ez utóbbi két esetben már oly mértékben meggyengültek az egykor e területeken egyeduralkodó ősi nemzetek, hogy a behatoló Újasszír származású, vagyis a szarmata törzsek támadó, nomád, pogány, katonai uralkodó és hódító törzsei nyomán másodlagos indoeurópai nemzetekké váló népek fölénye megkérdőjelezhetetlenné vált. Másként e két esetben már elkésetté vált az időközben egész Európa feletti úrnemzeti hatalom eszmeiségének visszaállítási kísérlete a hun uralom alatt. De a Kárpát-medence ősnépi hatalma a hunok jóvoltából ismét helyreállt, mely további 1500 évig, vagyis napjainkig lehetővé tette a magyar nemzet fennmaradását legalább ebben az egy őshazában.

Vajon tudja-e a mai közvélemény, hogy miért nevezték Attilát a hunok királyát Nyugat-Európában az isten ostorának? Nem, mert a válasz az elsődleges indomediterrán kultúrát megalkotó úrnépek történelemtudatában van kódolva. Attilát nem azért hívták az isten ostorának, mert oly mértékben kegyetlenkedett az ottani másodlagos indoeurópai népekkel. Őt azért hívták az isten ostorának, mert a hun királyi család az eredetét az Egyiptomi Birodalom királyi, vagyis fáraói dinasztiájából származtatta. Mik voltak az egyiptomi fáraók uralkodói jelvényei? A fáraói korona mellett a legfontosabb jelképeik közé tartozott a bot és ostor jelképes ereklyéik megjelenési formái. Alsó-Egyiptom hunmagyar elnevezései közül jól ismert a Bothon elnevezés. Tehát, azért nevezték Attilát az isten ostorának, mert ő önmagát az egyiptomi fáraók leszármazottjának tartotta, és ezt tudták az akkori nyugati világ uralkodói és vallási körei. Ezt a királyi önmegnevezést torzította el az újkori történelmi felfogás a népeket pusztító vad pogány magatartására. Vagyis ismét megfordították a történelmi képet, ahol is a betörő barbár szarmata törzsek voltak a népirtók, és Attila lépett fel az úrnépek megmentőjeként. A pogány népirtások addigra már oly mértékben átírták Nyugat-Európa néprajzát, hogy már neki sem sikerülhetett visszafordítani a folyamatot.

A harmadik évezred fordulóját követően mit gondolnak, honnan származhat az egész kontinensre kiterjedő Európai Unió megvalósításának politikai ötlete? Bizony kérem, a hun királyi családtól, nevezetesen Attila király személyén keresztül a hun uralkodói udvartól. Ha elismerik a történelemtudósok, ha nem, igenis az egyesült Európai Unió eszmeisége első kézből Attila király, közvetve az úrnépek hunmagyar nemzetének immár 1500 éves szellemi terméke. A király vezetésével végrehajtott és fentebb leírt közép-európai, nyugat-európai és itáliai hadjáratai mind-mind ennek a célnak érdekében zajlottak. Óriási történészi tévedéssé vált, barbár hódításoknak feltüntetni e nemes próbálkozásokat. Egyetlen különbség mutatható ki Attila tervezte és a korunkbeli EU megvalósítása között. Mégpedig az, hogy a király még az úrnépek hunmagyar vezetésével szerette volna megvalósítani tervét. Addig napjainkra a másodlagos kialakulású nemzetekbe teljesen beolvad ősi úrnépek már az indoeurópai hatalmak politikai vezetésével hajtják végre a kontinens egyesítését. Azért használom a „hajtják végre” kifejezést, mert a tanulmány végére látni fogjuk, hogy az ősnép vérvonal arányszáma a mai világhatalmakban is az 50%-ot meghaladó mértékűnek becsülhető. Az első olvasatban elképzelhetetlennek tűnő logikai megállapításaim, mint az előző mondatok és más következtetéseim is, a tanulmány végére mindenki előtt teljes mértékben bizonyítottá fognak válni.

Azt vajon tudja-e a közvélemény, hogy a Római Birodalom szent vesszőnyaláb uralkodói, katonai ereklyéje honnan származó szimbólum? Ugyanonnan, ahonnan „Attila, az isten ostora” kifejezése származik. Vagyis az ősi Egyiptomi Birodalomból. Az onnan Itáliába bevándorló úrnépek az etruszkok és a többi ősnépi törzsek hozták magukkal a bot fáraói szimbólumát. A rómaiak csak annyit tettek a jelenséghez, hogy az egy bot helyett egy egész vesszőnyalábot alkottak, jelezve azt a történelmi tényt, hogy a Római Birodalom népessége sok úrnépi törzs egybekovácsolásából keletkezett. Ha valaki kételkedik e jelképek megfejtéséről írt soraimban, legyen szíves megnézni az utolsó, még úrnépi gyökerekkel rendelkező egyiptomi fáraó, VII. Kleopátra királynő uralkodói jelképeiről készült képeket. A hatás tudati síkon megdöbbentővé fog válni. Újabb bizonyságot adva a Római Birodalom alapító nemzeteiről írott soraimhoz. Most már leírhatom azt a történelmi felfedezésemet, hogy a Római Birodalom alapjaiban úrnépi, elsődlegesen ősmagyar-alkotás volt. A latin uralkodó réteg i.e. 600 körül betelepülve, majd mindent elkövetve a nemzetiségi viszonyok végleges átrendezése érdekében, megkezdte a hatalmi harcot Róma uralmáért. A történelmi eseményekből ismert módon sikerült is nekik. A Római Birodalom ókori nemzetei közül mára csak a Kárpát-medencei ősmagyar pannonok maradtak meg az úrnépi fogalmak szerint magyarnak.

Az eredettörténet társadalomtudományi vonatkozásai:

Végigérve a szláv népek eredettörténetének rögös, kevésbé jártas történelmi útján, a tények teljesen új logikai rendszerben tárultak elénk. Az ősidőkbe tartó utazásunk végén már csak az a dolgunk maradt, hogy napjainkba visszatérőben ismételjük át miről is szólt a képzeletbeli utazásunk. A helyes tudományos logikából következően, most az utunk végéről indulva pontosítsuk eredményeinket napjainkig hatóan. A tudomány nehéz aprólékos feltáró gyakorlatát félre téve, pihenésképpen akár meseszerűen is leírhatjuk a megállapításainkat. Hol volt, hol nem volt…! Volt egyszer egy ősi élettér Keletközép-Afrikában, a Nílus-folyó eredési körzetében, az Afrikai-nagytavak térségében, mely akár negyvenmillió év óta egy, a fejlődése végén dominánsá váló csúcsragadozó faj bölcsőjének tekinthető. Ezen őshazában évmilliók alatt fejlődnek a Homo nemzettség eltérő fajai. Az utóbbi ötszázezer évben a Homo sapiens faj dominánssá válik. A legutóbbi 100-40 ezer évek között kifejlődő H. sapiens sapiens modern emberi alfaj jut fejlődési lehetőségekhez. A többi alfajtársai eltűnnek az élet ősvényeiről. Az emberi beszédképesség gyors fejlődésével megjelenik a földünkön az önmagát a legfejlettebbnek élőlénynek tekintő modern ember, hogy a mai ismert valóságában a bioszféra csúcsragadozójává váljék.

A számára kedvező egyenlítő közeli éghajlat hatására, a természetes ellenfelei felett uralkodóvá váló alfajból fajjá előlépve fokozatosan fejlődik. A kedvező ökológiai feltételek okán egyedszáma gyors növekedésnek indul. Az ősi 20-30 fős emberi hordák létszáma tovább gyarapodva túllépik a területeik eltartóképességét. Körkörös irányban elkezdődik a gradáció generálta szétvándorlásának a folyamata. A fejlődés első társadalmi törvénye szerint az ősi hordákból kiváló és új hazát kereső egynemzetiségű és egynyelvű emberi csoportok, a szétterjedés folyamatában, mindenhol az ősi hagyományaik szerint szervezték életüket. Vagyis azonos identitással rendelkeztek. Legyenek azok negridek, mongoloidok és az europidok. A Földünk minden kontinensén megtaláljuk annak az ősi vallási szimbólumnak a megjelenési változatait, amit mi napvallásnak ismerünk. Legyenek azok akár a mayák napkultusza, a japánok felkelő nap országa, a kínaiak mennyei birodalma, a mezopotámiaiak napkultuszai és az európaiak körös-kultúrái.

Az emberiség társadalmi fejlődésében az első ismert korszakváltó esemény az özönvíz 13-12 ezer évvel ezelőtti bekövetkeztéhez kapcsolódik. A pleisztocén végi utolsó jégkorszak olvadásával elkezdődött egy nagy változás. A következtében beálló hatalmas esőzések, áradások hatására a folyóvölgyekben megnehezült az emberi élet. A tengerszint nagymértékű emelkedésével a parti területek eltartó képessége drámaian lecsökken, mely felerősítette az emberi hordák további szétvándorlási folyamatait. Ennek során és az egyre gyorsuló gradációja következtében, a Föld minden emberi tartózkodásra alkalmas helyét belakja fajunk. A továbbiakban, a szlávok eredettörténete megismerésében csak az europid emberi rassz útját kell követnünk.

Az évmilliókig közös őshazában fejlődő fajunknak a Nílus mentén északi irányban terjedő hordáiból fejlődik ki a ma europid típusnak nevezett, fokozatosan fehér emberré váló változata. A jégkorszakok idején még alig hagyják el ősi életterüket. A felmelegedő interglaciális fázisokban már a Nílus mentén és a meleg tengerpartot követve Mezopotámia nagytérségére is eljutnak. Az özönvíz ősi mondája elmeséli, hogy a tengerszint gyors emelkedése a partjai elöntésével és a folyóvölgyek elárasztásával drámaian lecsökkenti a Föld eltartóképességét. Hatalmas lökést adva az emberi szétvándorlási folyamatokra. Következménye, az egész indoeurópai földrészen az egységes egynemzetiségű őslakóknak a megtelepedése. Az özönvíz valósága azért korszakváltó történelmi esemény, mert szétválasztja az emberiség nemzetekre történő szakadásának folyamatát. Az özönvíz előtt az ősnemzet egységes 20-30 fős hordái népesítik be a Föld meleg övezeteit. Csak a jégkorszakok melegebb szakaszaiban található gyér lakosság az eurázsiai földrészen. A korszakváltás időpontjaként meghatározott özönvíz eseménye zárja le a modern ember ősi egységes, vagyis első fejlődési korszakát, mely akár millió évekig is jellemezte ősemberi mivoltunkat. Az özönvíz következtében belépve a társadalmi fejlődés második korszakába, az emberiség eltérő nemzetségekre differenciálódásának időszakaszaihoz érkezünk.

A biocönózis minden fajának társadalmára jellemző az egyedek közötti hatalmi felépülés, a biológiai erő generálta rangsorelmélet szerint. Az ismertetett emberi társadalmak fejlődésének két alapvető korszakában egymástól jól megkülönböztethetően, a társadalmak hatalmi felépülésének hat szakasza különíthető el. Az özönvíz korszakváltást jelölő időpontja után a kedvezővé váló ökológiai viszonyok hatására az emberiség robbanásszerűen szétterjed. A Föld összes lakható övezeteinek benépesítésével kezdődik meg az egymástól elszigetelődő életformák okán az egységes ősnemzet felszakadozása eltérő identitású nemzetségekre. Az emberi társadalmak fejlődésének első özönvíz előtti korszaka lényegében egybeesik az első hatalmi felépülési szakasszal, melyre az ősi hordák egyedszámának a tízes nagyságrendű csoportjai a jellemzőek. Hatalmi felépülésére a domináns nő (-stény) uralom a meghatározó. Megjegyezve, a matriarchális fogalmának pontosítására a 3. fejezetben visszatérek.

A társadalmak hatalmi felépülésének második szakaszára a nemzetségek kifejlődése a jellemző. Az előző horda szakasztól csak a százas nagyságrendűre felszaporodott létszámával tér el. A nemzetségek társadalma már az özönvíz utáni második fejlődési korszak eredménye. Hatalmi viszonyaira az átmenet, vagyis a nőuralom rokon leányági rendszere mellett a védelmet ellátó vezérhím egyre fontosabb szerepe a jellemző. Ez a fejlődési folyamat hosszú átmeneti idő alatt mintegy 6-8 ezer év során, a már leírt Góbi sivatag kiteljesedésével jut abba az állapotba, hogy az emberi szétvándorlás megfordul, és beindul az addigra felszaporodó nemzetségek visszavándorlási folyamata a gazdag őshaza irányába. Létrejön, vagyis megteremtődnek a feltételei a népvándorlások korának. Tehát az emberiség hatalmi fejlődésének második szakaszát a populációk eltérő nemzetségekre szakadása és a népvándorlások korai szakasza jellemzi. A korszakváltás utáni gazdasági folyamatok is két termelési módra válnak szét. Az egyik módra a fejlettebb telepes, vagyis letelepült mezőgazdasági kultúra a jellemző. A másik módot a tőle nagymértékben eltérő vándorló, másként nomád legeltető állattenyésztő kultúra képviseli.

Azok a nomád legeltető hordák, amelyek messze, esetünkben Közép-Ázsiába is elvándoroltak, az elkülönülés 6-8 ezer éve alatt egyre inkább eltérő nemzetségekké váltak. A társadalmak hatalmi fejlődésének harmadik szakaszában az egy földrajzi egységen belüli rokon nemzetségek, ezres létszámú, nagyságrendű törzsekké szerveződnek. A törzsek vezetésében megfordul a trend, és létrejön a fejedelemség férfi (hím) hatalmi intézménye. A rokonságon alapuló törzsi szervezetek kialakulását szintén az emberi gradációt első negatív hatással súlytó sivatagosodás hatására a gazdag őshaza felé visszaforduló és népvándorlásnak elnevezett folyamatok gerjesztik. Az eltérő nemzetségek összetalálkozásainak konfliktusait csak az egyre nagyobb hatalmi szerveződések képesek megoldani.

Az események feltárása során, az utunkon találkoztunk a nomád népvándorlások folyamataival, melynek következtében betelepülnek az ősi úrnépek közé az első szemita nemzetségek, és a rokon nemzetségeikből az akkád, az asszír majd a perzsa és szarmata törzsek, s végül az úrnépi és szarmata törzsekből összeolvadó új nemzetiségű népek. Az egymást váltó szemita és az általuk beindított úrnépi népvándorlások eseményei a változások motorjai. Hatásukra az eddig egynyelvű és egynemzetiségű az elsődleges indomediterrán kultúrát létrehozó úrnépek fokozatosan megváltoznak. A katonailag sokkal hatékonyabb nomád törzsek, mindig uralkodói szerepet kiharcoló államszervezeteikben külön-külön, soknyelvű és soknemzetű másodlagos indoeurópai kultúrákat megalkotó törzsi alapokra szakadnak szét.

A társadalmak hatalmi felépülésének negyedik szakaszát a rokon törzsek szövetségeként létrejövő országok vagy államok megjelenési formái jelentik. A fejedelmek szövetségei már százezres nagyságrendű és egységes földrajzi elkülönülésben kiteljesedő királysági államformákat hoznak létre. Vagyis a királyság még a rokonságra épülő törzsszövetségek államhatalma. A társadalmak hatalmi felépülésének utolsó legnagyobb és legerősebb ötödik szakaszát már a nem rokonsági alapon szerveződő királyságok egyesülései, a császárságok képviselik. Jellemzőjük a milliós nagyságrendű lakosság, akik a soknemzetűvé váló világunkban már a szomszédos királyságok szövetségeként a rokonságtól függetlenül szerveződnek közös államhatalomba illetve birodalomba.

Az emberi társadalmak hatalmi viszonyainak kifejlődéseként leírt öt szakasz kialakulását, minden esetben a népszaporulat, a gradációja generálta. A hódító támadások miatt, vagy az ellenük való védekezésül mindig nagyobb és nagyobb államszervezeteket hoztak létre. Hogy a jövőbeni, a társadalmak hatalmi felépülésének a legnagyobb hatodik szakaszaként a globális világrendszer, másként a Természeti Világtársadalom kialakulhat-e, már nem az emberiségen fog múlni. Minden erőforrását feláldozta a háborúi megvívásáért, s a következtében kialakuló környezeti katasztrófa helyzetért most maga a természet fogja a költségszámlát benyújtani. Az eredménye megjósolható, csak a pontos ideje nem.

A mába vezető utunkon látott történelmi események alapján felvethető kérdés: vajon mi lett, és miért az lett az indomediterrán úrnépek történelmi sorsa, amit már érintettem? Az ókorban kell megkezdeni a sorsuk kutatását. A szemitává váló nomádok népe, a Mezopotámia ősnépi nemzetei közé elsőként beszivárgó Akkádok (i.e. 3. évezredben) megkezdik a fegyveres harcot a gazdag úrnépek és ősi államszervezetei elfoglalásáért. A letelepült életformát megvalósító államok részéről elkezdődött az élethalálharcuk az életterük saját birtokban tartásáért. Az első nagyon fontos következtetésünkhöz értünk: a Sumer államszervezet ellen támadó Akkád militarizmus megvalósítja az emberiség egy teljesen új politikai gyakorlatát, a hódító háború fogalmát. Az emberiség háborúkkal tarkított életszakasza bizonyítottan ettől az eseménytől veszi kezdetét, és az egész további történelmében immár ötezer éve folytatja egészen napjainkig.

A ókori történelmi adatok új feldolgozásával kijelenthetem, hogy i.e. 2369 előtt a Sumer állam elfoglalásáig a hódító háborúk nemzetek közötti gyakorlata ismeretlen. Mint írtam, a szétvándorló egynemzetiségű és egynyelvű testvérnépek között ez elő sem fordulhatott, az esetleges viták harcai elől szabad kitérést lehetővé tevő új életterek okán. Azért le kell írni, hogy a testvérek között is előfordulhatnak nézeteltérések, de az őskorban az ilyen viták legfeljebb a vezérhím elűzésére korlátozódtak. Pontosan úgy, ahogy az állatvilágban zajlanak az ilyen események. A köznép bántódása a természeti népeknél nem vált és válhatott történelmi folyamattá. Az ember saját faja farkasává válásához, csak az életterek teljes betöltését követő egyedszám növekedéséből, valamint a bekövetkezett természeti katasztrófák okán a visszaforduló népvándorlások során teremtődtek meg a szükséges történelmi feltételek.

A világtörténelem első hódító háborúja a fentiek szerint az Akkád király által elfoglalt Sumer állam volt. Ebben a háborúban nem csak a sumerok vezető hatalmát semmisítették meg, hanem a köznép ősi állapota is jelentősen megváltozott. A katonai hatalomátvétel során a mindeddig szabad közjogi állapotban élő ősnép sorsa tehát ellenkezőjévé vált, vagyis szolgasorba került. A hódító háborúk társadalmi folyamataiban négy új, mindeddig nem létező államgyakorlat fejlődött ki az idő során. A hódítás okán elsőként a magántulajdon, a magántulajdon működtetése érdekében másodikként a rabszolgaság, harmadszor a szolgasorba süllyesztett népek lázadásai, vagyis forradalmi mozgalmainak kialakulásai, és negyedikként a vallásgyakorlat gyökeres megváltozásának lehetünk tanúi. Mint már tudjuk Mezopotámia nagytérségét eddig az évig az úrnépek ősi államszervezetei uralták teljes körűen.

Az akkádokkal történő kezdeti határvillongások, beszivárgásként jelentkeztek. És aztán hirtelen, mint derült égből a villámcsapás érte az ősnépeket az akkádok hódítása. Hiába voltak óriási létszámfölényben a meglepetésszerű hódítás sikerrel járt. Csak mintegy 150 évnyi felkészülés után jutottak odáig az úrnépi államok, hogy a katonailag felkészülő szomszédos Gutik állama i.e. 2200. év körül visszafoglalja Sumer területeit, visszaállítva benne az úrnépi hatalmat. Kissé részletesebben kell leírnom a háborúk történelmi korszaka által kiváltott társadalmi jelenségek magyarázatát. A logikailag teljesen új gondolatsort egyetlen más történelmi műben sem találhatják meg. A pontos megértése nagyon fontos azért, hogy az utána következő történelmi események és változások mozgatórugói előttünk biztos tudományos alapon álljanak.

A magántulajdon kialakulása. Az akkádok hódítási sikereit a katonailag erős uralkodói hatalom révén érték el. Sarrukinu akkád király kihasználta a nomád vándorló törzsek egyesítésével a bennük rejlő állandóan harcra kész, ezért sokkal hatékonyabb katonai értékeket, és lerohanta a letelepült s állandóan munkára kényszerült úrnépi városállamokat. Ő volt az első király, aki állandó hadsereget szervezett és tartott fenn, a korabeli írások szerint 5400 hivatásos katonával. Ez az állandó hadsereg biztosította a király hatalmát, de ez váltotta ki az első új társadalmi folyamat a haszonelvű magántulajdon kialakulásának gyakorlati megvalósulását. Ugyanis ezt a sereget gazdaságilag fenn kellett tartani. El kellett látni minden eszközzel mely a háborúik eredményes megvívásához kellettek, az élelemtől a fegyverekig. Ez a gazdasági potenciál csak a meghódított területek letelepült lakosságának magas szintű kultúrájában volt megtalálható. Az erőforrás hadsereget kiszolgáló hasznosítását a gazdaság újszerű magántulajdonú kereteiben találták meg. Vagyis, az elfoglalt városállamok ősi vezetését elpusztítva a teljes gazdasági potenciál a katonai vezetők magántulajdonába került, a háborúikhoz szükséges anyagi javak megtermelése érdekében

Az emberiség ősidőktől tartó fejlődése mindeddig az ősközösségi társadalom gyakorlata szerint zajlott. Az ősi hordák, nemzetségek majd törzsek mindennapi fennmaradása az életterük közös tulajdonára épült fel. Vagyis e territóriumon talált majd megtermelt anyagi javak a csoport életfenntartása szerint került elosztásra. Én kerülöm az egyenlőség szerinti elv fogalmát, mert a csoport egyedei között mindig a felépülő biológiai erő generálta rangsor döntötte el a sorrendet. De amíg volt elegendő elosztható termék, mindenki a szükséglete szerint részesedett. Az akkádok hódításával állott elő elsőként az a társadalmi helyzet, hogy egy település, városállam lakóival megtermeltetett anyagi javak nem elsősorban a lakosságot, hanem a rajtuk uralkodóvá váló idegen hódító katonai uralkodó magántulajdonát, vagyis a magánhadseregét volt szükséges ellátni. Ami e felett maradt, az jutott a lakosságnak. Az ősi önfenntartó gazdálkodási módot tehát felváltotta egy kényszertermelési gazdálkodási mód, vagyis a szabad polgárok rabszolgává történő süllyesztése.

A rabszolgatartó társadalmi-gazdasági alakulat története. Az életfenntartás törvényéből adódóan egy szabad polgártól csak katonai erővel lehetett elvenni az általa megtermelt és a szükségleteit kielégítő anyagi javakat. Ezért az akkád uralkodók, az uralmuk alá került úrnépeket egyszerűen rabszolgájukká tették, megfosztva őket minden jogaiktól, és paradox módon a legyőzöttekkel termeltették meg a saját maguk feletti elnyomatás minden szükséges erőforrását. A tanítottakkal ellentétben a történelmi igazság tehát az, hogy a rabszolgatartás társadalmi gyakorlata nem az ősközösség felbomlásával elkezdődő folyamat. Csak évezredekkel későbbi terméke az eltévelyedő emberi tudatnak.

A rabszolgaság kérdéséről: „A természeti világgazdaság filozófiája” című tanulmányomban írtam részletesebben. Itt csak a lényegéről egy gondolat. Az ősközösségi társadalom egységes közösségi tulajdonának felbomlását valójában egy átmeneti vegyes rendszerű, általam polisz társadalmi formának elnevezett rendszer követi. Időszámítás előtt a 6-1. évezredek között, mintegy hatezer évnyi fejlődési idővel. A lényege az, hogy amíg a territóriumuk minden természeti kincse a lakóközösség közös tulajdonában állt, addig a termelőeszközök közül a saját maguk készítettek már a magántulajdonukba kerültek. Tehát, a készített munkaeszközeik és később a saját részükre épített lakóházak jelentették a közösségi tulajdoni rendszeren belül a magántulajdon megjelenését. Az ősközösség utáni átmeneti társadalmakban elsőként a vegyes tulajdonú társadalmi rendszer jön létre, ahol a nemzetségeik önfenntartását a közös tulajdonú élettérben a saját magántulajdonú munkaeszközeikkel végezték. Létrehozva így Mezopotámia gazdagnak nevezhető államait. Ezen a természeti életformán először az akkád szemita katonai imperializmus üt halálos sebet. Lényegében az elsődleges kultúrák meghódítása során kialakuló hódító háborúk korszaka következményeként jöhetett létre, majd az egész világunkra kiterjedő rabszolgatartó társadalmi-gazdasági alakulatokban a termelési viszonyok új emberi magatartásformájának e gyakorlata.

A magántulajdon önmagában még lehet természetbarát gazdasági forma, ameddig a termelésben a család vagy a közösség életfenntartását szolgálja. Abban a pillanatban, ha ez egy idegen hódító birodalom érdekeit kiszolgáló, a társadalom akaratával ellentétes folyamatokká válik, nevezhetjük valódi rabszolgatartó, vagyis kényszertermelési módnak. Tehát, a rabszolgatartó társadalomra két fontos kritérium a jellemző: a magántulajdon és a kényszertermelési mód. A magántulajdon csak akkor válik birodalom fenntartó képességűvé, ha elegendő erőforrást képes felkutatni, és a termelési viszonyait a rabszolgaság jellemzi.

A rabszolgatartó társadalmi forma eredményességéhez meg kellett teremteni még két fontos társadalmi tényezőt. Elsőként létre kellett hozni a katonai hatalom mellett a termelési tudással rendelkező magántulajdonosok osztályát, a későbbi arisztokráciát. Másodikként pedig egy olyan társadalmi matériát, mely a birtokosok tevékenységét méri és összehangolja, erre pedig feltalálják a pénz szerepét. A magántulajdonok és a pénz értékmérő szerepe együtt kitermelik a rabszolgatartó társadalmak arisztokráciáját, melynek legfontosabb feladatává válik a pénzhatalom kifejlesztése és exportálása a világ államaiba. A folyamat mintegy négyezer év alatt, napjainkban jutott el a globalista pénzügyi világhatalom megvalósulásának kapujáig. Az ősi államok gazdag erőforrásainak megszerzése és pénzhatalommá átalakítása teszi lehetővé a térség többi állama feletti hatalom megszerzésének a kitervelését, vagyis a világuralom megszerzésének a politikai céljait.

Egy gondolatsort megér a rabszolga fogalmának a kialakulása is. Az ősi fejlődés eredményeként a társadalmak vallási tevékenysége során kialakult egy élethelyzet. A vallási központokat is gazdaságilag fenn kellett tartani. Ez az akkori viszonyokban még fizetséggel nem volt megoldható. Az ősidőkben a papi teendőket és az ellátásukat, a templomban élők a munkájuk ellenértékével fedezték. Vagyis az istenük szolgálatából éltek. Így született meg a rabszolga ősi fogalma. Jelentése: ra = Rá a napisten + b = teremtő + sz = ős-zent + ol = ól, ami akkoriban még az emberi tartózkodási helyeket, így a templomot is jelentette + ga = nagy a(z) kifejezés rövidítéseként. Összeolvasva: rabszolga = teremtő-napisten-szent-nagy-templomának papja, vagyis a nép vallási kiszolgálója. Vonatkoztatva a templomot kiszolgáló összes papra és dolgozóra, aki az ősidőkben ingyen végezte a hitvallást, kezdetekben még az ellátásukat is maguk teremtve elő.

Hogyan változott ez a fogalom a klasszikus jogtalan rabszolga fogalmává? Úgy, hogy fenntartották a rabságba kerülők részére az ellátmányukért ingyen dolgozók státusát, megfejelve az idegen érdekeket kiszolgáló emberek teljes vagy részleges jogfosztásával. Példaként, a Sumer városok elfoglalt templomaiban már az akkádok vallását kellett szolgálni az életben maradt templomi papi szolgáknak. Később már ugyanezen az elven kezdték dolgoztatni a rabságra ítélteket, és a foglyokat. A rövidesen kialakuló pénzhatalom arisztokratái a magántulajdonuk minél gazdaságosabb működtetése érdekében a foglyok adásvételével gyarapították a dolgozóik létszámát. A kényszertermelési viszonyok állandó gazdasági növekedése a katonai uralom fenntartásának egyetlen eszköze. Nincs más jobb módszer, ezért máig ugyanazok a társadalmi folyamatok zajlanak az indoeurópai kultúrákban már négyezer éve, csak egy kicsit humánpolitikailag színezve. Azért vegyük figyelembe, hogy egy jó rabszolga státusz az ókorban sem volt mindenek ellen való dolog, úgy ahogy ma sem az.

A társadalmi lázadások megjelenése. A meghatározott ötezer éves hódító háborúk korszakában az elnyomók elleni fegyveres lázadások gyakorlati megjelenései jelenti a harmadik társadalmi változási folyamatot. Az addig egységes egynemzetiségű emberi szerveződésekben, ahol az ellenséges elnyomatás ismeretlen volt, fegyveres lázadások sem fordulhattak elő. Ha az ősi hordákban mégis hatalmi válság alakult ki, akkor az elégedetlenkedő alvezér vagy vallási vezető az őt követőkkel kivált a csoportból, és megpróbált új hazát találni maguk számára. Ha ez sikerült, akkor a hagyományaik alapján az előzőhöz hasonló új államszervezetet hozva létre. Ha nem sikerült, akkor feloldódtak a térség más csoportjaiban, vagy akár el is pusztulhattak. De a legáltalánosabb gyakorlat szerint az állati hordáknál ismert módon, a belső hatalmi harcok során a vesztest elkergették és az új erősebb vezér, főnök vette át a hatalmat. A köznép, aki a domináns anya és leszármazottaiból állt, elfogadva a hatalomváltást ugyanúgy élte tovább napjait. Vegyük figyelembe, hogy minden hatalmi felépülésnek a női nem fennmaradását kell szolgálni. A vezérhím elnevezés ezért megtévesztő emberi fogalom, helyette a szolgahím sokkal életszerűbb lenne.

A fegyveres lázadásokra, a később forradalmaknak elnevezett hatalmi harcokra, csak a fegyverekkel meghódított lakosságnak, a hatalomváltást elutasító magatartása esetén kerülhetett sor. Védekezésül a hódítók törekvésévé vált az ősi homogén lakosság szétszabdalása. A vezetői és vallási rétegeik megsemmisítésével a vezető nélkül maradottak csak nagy nehézségek árán, és reménytelen helyzetben vehették fel a küzdelmet a gyarmatosítóik ellen. Elsősorban külső segítségben reménykedhettek. Az első ilyen segítségről a Gutik szerepéről már említést tettem. Sikeres ellentámadásuk révén az akkádok hatalma visszaszorult a kiindulási körzeteikre. De a szemita hódítások után a térség politikai viszonyai már sohasem rendeződhettek nyom nélkül.

A mezopotámiai térségben eluralkodott a félelmek kora. A visszarendezést követő úrnépi hatalmak az eredményes védelmi politika érdekében kezdték átvenni az akkád hatalomgyakorlás módszereit. A katonai erő fokozása egyre súlyosabb adóztatásokkal vált fenntarthatóvá, és ez az ősi életfelfogással ellenkezett. Erre vezethető vissza az ősi úrnépi államok hatalmainak egyre gyakoribb bukásai, minden esetben a belső elégedetlenkedések hatására. Egy alapvető társadalmi különbség alakult ki a két formálódó világrendszer között. Míg az akkádok az elnyomatást az elfoglalt ősnépek irányában korlátlanul gyakorolhatták, addig az úrnépi hatalmaknak ugyanezt a saját népük felett kellett alkalmazniuk. Ez az egyszerű társadalompolitikai oka annak, hogy az ősi társadalmak sohasem lehettek hatékonyabbak a hódítókénál. A hadiállapot tartóssá válása okán a gazdagabb úrnépek folyamatos társadalmi eróziója kivédhetetlenné vált.

A vallásgyakorlat megváltozása. Az ősnépek vallási gyakorlatát a mitológiájukból teljes körűen ismerjük. Csak a legfontosabb filozófiáját emelem ki. Az elsődleges indomediterrán világkultúrát megalkotó úrnépek legfontosabb vallási felfogásából következően minden lakóközösségeiben az Ősanya (Szűz-anya, Őslány, Szűz-Mária) istenek feletti teremtő szentségét tisztelték. Az ősmitológiájuk szerint az ATUM, vagy ASZUM név szerint imádták, de a belőlük képzett MU, MÁT, MA (MAMA), MÉ(h), ANU, TE-E-NU, ENLIL stb. nevekben. A legfontosabb jellemzője, hogy mindenhol az anyatiszteletű vallási felfogás az uralkodó. A teremtő úranya mitológiája szerint az általa szűznemzéssel világra hozott férfi istent (napisten), és a férfitestből teremtett női istent (hold-istennő), mint istenpárokat az ősanya első szülött gyermekeinek fogták fel, és az egész térségben imádták őket. A teremtéshit a továbbiakban már a természetes útján folyt. Az anyatisztelet még a férfi fáraók előtt is a legfontosabb feladat volt, vagyis a nők védelme a családok és az egész nép érdekében.

Az akkád szemiták abban különböztették meg önmagukat az ősnépi vallásfelfogástól, hogy a létrehozott új mitológiájukban már a férfi isten játszotta a vezető szerepet, vagyis száznyolcvan fokban megváltoztatták az ősi felfogást. A férfi főisten az apajogú társadalmi forma, a katonai hatalom férfi megjelenési tisztelete vált vallási gyakorlattá. Olyan elnevezésekben, mint a BAL (Baal vagy Bel, mint a föld ura), JAHVE, SAUR, KÁN, ÉL, ELOHIM (Él-ös-hím, férfi) stb. termékenységi vallások istennevei a földi uralkodók megszemélyesítésében. Ismét ki kell emelem, a Saur (Saul) már a szarmata néveredetnél is tárgyalt jelentésének fontosságát. A „Sa” szótag képviseli a nemzetközileg is ismert Sun (Sonne) = Nap kifejezését, ahol is a sivatagok, sivatagi népek felett uralkodó nap szimbólumaként keletkezett, és a Saur = Napúr összefüggésben a királyaik férfi istenszármazását hangzósítja, lásd az asszír uralkodóneveknél. A társadalmi életükben is felváltotta az anyák családfői szerepét a férfi családfők hatalmi gyakorlata. A katonai erő párosult a magántulajdon pénzhatalmával, melyhez kisajátították a vallás férfitiszteletét, létrehozva a mára általánossá váló pogány, vagyis apajogú társadalmi formát. Mint látjuk az ismert matriarchális családi rendszer sem az ősközösségben bomlott fel és váltott patriarchálisra, hanem az asszírok imperialista gyarmati politikája következtében alig 4-5 ezer éve. Innen ered a pogány (apajogú) vallási kifejezés is.

Az akkádok bevezette gyarmatosító politikának még közel kilencszáz évet kellet várni, és másodszor is az ölükbe hullott a Mezopotámia feletti hatalom, de most már Közép-asszír Birodalom (i.e. 1318—1050) név alatt. Az eddig eltelt majdnem egy ezredévnyi időben a mezopotámiai úrnépek ősi társadalmi formáinak az erjedése is beindult és általánossá vált. Mint tudjuk, ahol egyszer a pénz szerepe előtérbe kerül, már nincs megállás. A gazdagodás mindig igen vonzó emberi cselekedetforma, de nélkülönözhetetlen a hadászati szempontokból is. Az ősi uralkodó erők átveszik a katonai hatalmi rend gyakorlatát, felkészülve az újabb szemita hódító háborúk kivédésére. Az átvétel eredménye nem vált hatékonnyá. Az úrnépek továbbra is saját területeiken kényszerültek védekezésre a sokkal hatékonyabb szemiták ellen, és folyamatosan az erőforrás felélés állapotában működtek. Az erőviszonyok még egy ideig kiegyenlítik egymást, de a már ismert teljes vereségük elkerülhetetlen számukra. Az asszírok ugyan százötven évi uralkodás után ismét elbuknak, hogy nemsokára i.e. 913—612-ig harmadízben Új-asszír Birodalom név alatt folytassák világhódító politikájukat.

Ha az ősi úrnépi államok az állandó védekezési politikájukat áthelyezik az ellenség területe feletti alkalmazásra, úgy ahogy a Méd-szövetség 612. évi győzelménél írtam, megfordulhatott volna Mezopotámia ókori történelmi folyamata. De nem, az úrnépi hatalmak ősi fejlődéséből érthető meg, mindenkor megelégedtek a saját államuk feletti hatalmi jogukkal. Hiába arattak az ellentámadásukkal döntő katonai győzelmet a hódítók ellen, az ellenfél vezetőjének, királyának az elűzésével és új hatalom felállításával elvégezettnek ítélték feladatukat. Ők még nem ismerhették, ezért nem is számolhattak a pénzhatalom – a később tőkének nevezett – mindenhatóságával, a polipszerű viselkedésével. Ebből kifolyólag győzelmük ellenére mégis stratégiailag és taktikailag is vereségre voltak ítéltetve. Ugyanezen okokból a médek sem aknázták ki az asszírok döntő vereségét az erőforrásaik teljes megszerzéséig, s hagyták, hogy a szemiták alig ötven év után immár negyedszer is, most már Perzsa Birodalom (i.e. 559-330) név alatt újra Mezopotámia urai legyenek, és folytassák világmeghódító politikájukat.

Az általános eredettörténet befejezése:

Mint láthatjuk, a történelmi utunkon akár a régmúltba, akár visszafelé haladunk, mindig a szláv népek és az úrnépek számára egyaránt a legfontosabb útelágazásuk történelmi időpontjához érkezünk el. Indoeurópa történetének sorsdöntő évszámát i.e. 612-t, az Asszír Birodalom fővárosát Ninivét elfoglaló Méd-szövetség győzelmének eseményét mindenkinek ismernie kellene a világunkban. Európa történelmére kiható, ennél fontosabb évszám nem fedezhető fel, akárhogy vizsgálódunk. Hatására teljesen átrendeződik Mezopotámia néprajza, és elkezdődik egész indoeurópa nemzetségének erőszakos, katonai hódításokkal kikényszerített holokauszt szerű átalakulása. Az ősi úrnépek addig egyöntetű indomediterrán kultúrája a semmivé válik. Az identitásukat még ápoló törzsek a térség Fekete és Kaszpi-tenger mellék körzeteibe menekülnek, hogy egy etnikailag még tiszta úrnépi hatalomban, a Turáni-alföld térségében létrejövő Parthus Birodalomban (i.e. 247 – i.u. 226) utoljára egyesüljenek.

Az asszírok kétfelé szakadásával, délen a perzsák, északra menekülve a szarmaták népe fejlődik ki. A perzsák uralmába beszorult úrnépeknek nincs választása. A vezetőik nélkül maradt nemzetrészek rövidesen perzsákká, vagyis a későbbi irániakká, irakiakká, szírekké, palesztinokká, majd legvégül arab és török népekké válnak. Az észak felé menekülő asszírok eltérő nemzetségű törzsei kijutva a Kelet-európai síkságra, az 50-60. szélességi fokok között meghódítva a helyi úrnépi törzseket hozzák létre a szarmaták népeit, a későbbi germán (német), angolszász, latin, skandináv (viking) és a szláv nemzeteket. A Kárpát-medencét kivéve mindenhol elvész az ősi úrnépi nemzeti jelleg. A katonai hatalommal meghódított népek esetében az uralkodó elitek felülírják az ősi nemzetek identitását. Az ősnépek nehezen tűrték a meghódításukat. Évszázadokig folytak az elnyomottak lázadásai és háborúi, mire az ősnemzeti jelleg felolvadt a hódítók kereteiben és kialakultak indoeurópa mai nemzetei.

Észak-Európában némileg máshogy zajlottak le a folyamatok. A hideg időjárás nem vonzotta a melegkedvelő szarmatákat, ezért itt beszivárgásos módon települtek be az őslakók közé. Például a finn törzseknél inkább az őslakók olvasztották be az idegen és kis létszámú törzseket. Így összeolvadva a két elemből egy új nép a Finn jött létre, de nagyobb részben legalább megmaradt a saját nyelvük és kultúrájuk. Ezért maradhatott fenn a finn-magyar rokonság történelmi valósága.

A meseszerű visszatérő utunk végére értem. A tanulmány keretei között oda-vissza végigjártuk a szláv eredettörténet minden fontos történelmi eseménysorát. A legfontosabb ismert elemek új szintézisével megismertük e folyamat őstörténeti leírását. Elérkezve a történelmi újkorba, már csak egy feladatunk maradt, az egyes szláv törzsek, népek tényleges eredettörténetének az összeállítása. A fentebb leírt csoportosítás szerint sorba véve az országokat, egyenként szeretném a nemzetiségi eredetüket elemezni. Előrebocsátva, hogy a kutatások akár újabb, többelemes nemzeti összeépülést is kideríthetnek, attól e tanulmány igazsága nem fog csorbát szenvedni.

Az egyes szláv nemzetek eredettörténete feldolgozása során a tanulmány fenti leírásából indulok ki. A további tudományos feldolgozásban kizárólag a saját kutatási eredményeimre támaszkodom. Felhasználom az egyes nemzetek névtörténeti elemeit, és a ránk maradt ősi névanyag új összehasonlító nyelvészeti és etimológiai vizsgálataimat. Mint említettem a leírásom bizonyítása érdekében felhasználom az egyes országok nemzeti zászlainak szín összeállításából megfejtett nemzetiségi elemeit. Ki kell emelnem, hogy egy országzászló kialakulása sohasem szabad szín összeállítást mutat, hanem a legszorosabb korrelációban (összefüggésben) van az országot egykor létrehozó nemzetek ősi népfelségük színjelképeikkel.

A nemzeti színek kérdéskörével elsőként a magyar nemzeti ereklyék ötezer éves történetéről írt tanulmányomban foglalkoztam. Nem részletezve a kutatási eredményeimet, röviden felsorolom a nemzetek szín összeállításában előforduló ősi nemzetiségi felépüléseket. 1. Piros (vörös) = úrnépek védő, harcos hunmagyar ága. 2. Fehér = úrnépek fehérmagyar (Ősanya hitvilágú) ága, megfelel a tisztaság ezüst (fehér) jelképének. 3. Zöld = a haza földje, az úrnépek mediterrán őshazája. 4. Fekete = úrnépek feketemagyar (kos, kus, kas) ága. 5. Kék = asszírok latin ága, a közép-ázsiai kerek és kék kupolájú ősi templomok színeredeteként. 6. Sárga = a szemita asszírok zsidó ága, az aranyló homoksivatag jelképe. 7. Narancssárga = már színkeverék, a piros és a sárga nemzeti egyesülést jelzi. 8. Barna = ritka színhasználat, a fekete és sárga nemzeti egyesülést jelzi. Az egyes nemzeti felépüléseknél röviden kitérek a jelentésük értelmezésére. A továbbiakban nézzük az egyes szláv nemzetek nemzetiségi eredettörténetét.

2. Részletes eredettörténet.

A leírás során, igyekeztem az általános részben leírtak felhasználásával megalkotni az egyes szláv népek eredettörténetét. Elismerem, hogy egyes nemzetek ókori története alig hasonlít a mai történelmi leírásokhoz. Ezért az a kérésem, ha valaki elolvassa a nemzetéről leírt új kutatási eredményekkel teli eredettörténetet, ne az legyen az első megnyilvánulása, hogy egyszerűen ez a mű a tudománytalanság mintapéldánya. Inkább vállalja, hogy még egyszer, ha kell, újra elolvassa az anyagot és így feldolgozva a logikai rendszerét, azonosulhat a leírtakkal.

A nemzeti zászlójuk színei: fehér és piros vízszintes sávok, kék háromszöggel a nyélnél.

A legnyugatibb szláv nemzet. A szakirodalom leírja, hogy a Cseh-medence az ősidők óta lakott terület volt, melyből teljesen egyértelmű, hogy elsődlegesen az ősi úrnépek törzsei által vált kultúrterületté. Az i.e. I. évezredben a kelta bójok lakják, akik latin nevéből származik a Bohemia ismert régi országnevük. Csak érdekességként írom, hogy i.e. a 2. században Görögország területén is található egy Boiotia nevű tartomány bójok népével. Ha egy kicsit tovább keresgélünk, a Kárpát-medencében is azonos időszakban bójok lakják Pannónia területét. Úgy tűnik, hogy a balkántól a pannonokon és a morvákon keresztül a csehekig, egyazon néptörzsek alakították ki az ókori kultúrákat Közép-Európában. Remélem, a feltárt bizonyítékaim mindenkit meggyőznek majd a valóságról. A bój szó etimológiája szerint: b = teremtő + ó = ó, vagyis ősi + j = jó, ősmagyar fogalomként jó-istenanya gyermeke, Ősanya az ATUM eredetéből és a legkedvesebb magyar fogalomként a jó édesanya szimbóluma; összeolvasva: bój = teremtő-ó-jóanya-népe, vagyis az Ősanya tiszteletű úrnépek vallását, életformáját megtartó kelta törzsek leszármazottai. A Bohemia még pontosabban fejezi ki a bój népszó fogalmát: B = teremtő (bel) + o = ó, vagyis ódon, ős + h = hon + e = égi + m = ősanya (mama) + ia = árja; összeolvasva:Bohemia = Teremtő-ős-éganya-honának-népe. Megjegyezve, hogy a pontosabb értelmezés obszcénnek tartott fogalmait a teljes anyagban mellőzöm (értsük rajta: B = ba…, teremtő).

A germán előretörés során i.e. 80 körül a Cseh-medencét elfoglalják a markomannok és más germán jellegű törzsek. Az ősnépek és a germánok hatalmi harcai következtében csak az i.u. 5. században jelennek meg ugyanerre a szláv népek. A történelmi leírások hiányosságai okán a fennmaradt néveredetek vizsgálatai adnak további bizonyítékokat a kétkedésünkre. Mert, sem a cseh, sem a morva népnevek nem szláv eredetű fogalmak. Magát a cseh nemzetet is, eredetileg más jellegű népekről nevezték el. De a markomann is még csak részben germán népnév. Az első szórész jelentése: ma = mama, ősanya + r = ra vagy ri, együtt Mari, a legősibb magyar női név + ko = kő, vagyis szállásterület, ország; egybeolvasva: marko = Mari-népének-országa, akik az Eufrátesz-folyó mellett a mezopotámiai Mári városa körül élhettek i.e. kétezer körül. Mire a cseh medencéhez érnek, már a nevükhöz kapcsolódik a –mann = ember, germán jellegű névszó. A markomann összetett fogalom elmondja az olvasójának, hogy ez a germán jellegű törzs az úrnépi × gót (szarmata) törzsek összeolvadásával keletkezett, s időközben a germánná váló nyelvük okán germán törzsként vonultak be a történelembe. Mellékesen megfejtettük, hogy a Márk(o) személynév sem szláv eredetű, hanem az ősi úrnépi marko fogalomból vált szlávvá, ahogy a márka szó sem.

A Cseh ősatya mondája, melyből a nép nevét vezetik le, szintén a kelta úrnyelv szerint képződött. Mégpedig az etimológiája: cs = ks, kő-ős, ország-ős értelemben, melyből a hunok család szava képződött + e = ég + h = hon szavakból vegyes szórend szerint cseh = égi-hon-családja, vagyis a Cseh ősatya még az úrnépek égi családjából származtatta önmagát. A morva népnév pedig összecsengést mutat egy másik úrnépi néptörzzsel, a maurikkal, akik az időszámítás előtti évszázadokban jelentős államokat alkottak, mint Mauretánia vagy Marokkó (Északnyugat-Afrika). Ha visszagondolunk az előző bekezdés Mári névelemzéséhez, az is feltehető, hogy a mauri morvák a szétvándorolt ókori Mári nép egy néprésze, akik egy tömbben letelepült kelta őslakosai a Morva-medencének. A Cseh-medence legtöbb ősrégi települési és földrajzi neve sem szláv eredetet mutat. Még Prága főváros jelentése is úrnépi eredetű: Napisten-(Rá-apa)-ága, vagyis a kelta nemzetség által alapított város, hasonlóan a Plzen (Pilzen) = Vízmeti-él-zent-naphon keletkezésű városnév. A Tábor nevű városuk nevét pedig egyszerűen le sem tudták fordítani szláv nyelvre. Ugyanerre a következtetésre vezet más földrajzi nevek eredetvizsgálata is, mint a Moldva, Elba, Morva, Brdy (Bardy-hegység) stb.

Úgy tűnik, hogy szláv törzsek i.u. az 5. századig a Cseh és Morva-medencékben nem fordulnak elő. A 395-451. évig tartó hun hadjáratok következtében a germán jellegű törzsek is kiszorulnak e medencékből. Helyüket visszaveszik a kelta és hun úrnépi törzsek. Mint már írtam, a hun seregek elől jelentős szláv törzsek is menekültek nyugat felé. Attila király a 451. évi Mauriacum melletti Catalaumi-csatából eredmény nélkül visszavonul. Csak érdekességként nézzük a Morva (ősibb formában Morua) és a Mauriacum helynév első felének az eredetazonosságát. A király átlátva, hogy már véglegesen elkésett, feladja a hun vezetés alatti Nyugat-Európa újraegyesítésének tervét. A visszavonulásának következtében nyílik meg a lehetősége annak, hogy a nyugatra menekült szarmaták visszatelepedhessenek a kelták és hunok mellé a Cseh és Morva-medencében. De még nincs vége a történetnek. 563-tól a hunok helyére visszatérő úrnépi avaroké a főszerep, 567-ben foglalják el a felvidéket a Cseh-medencével együtt, ismét visszaszorítva a szláv terjeszkedést. Ellenük 623-658-ig Samó vezetésével „szláv” lázadás szerveződik. De hitelesebb lenne a históriánk, ha a latin (germán) frankok hatalmi terjeszkedése elleni úrnépi lázadásként írnánk le e védekezést. Vagyis, nem az avarok elleni, hanem az avarok által szervezett frankok elleni védekező háborúként zajlott le ez a történés. Ismét egy fordított valóság! Elhalása után majd csak 803-tól Nagy Károly frank királynak az avarok feletti győzelme után teremtődik meg a Csehország feletti szláv uralom megvalósulásának a lehetősége.

A szakirodalom azt írja, hogy a csehek elődei már az időszámításunk előtt is letelepedett földművelő életmódot folytattak. Néhány ősi törzsüket felsorolva: a Saale- és az Elba-folyó felső folyásánál a lausitzi szorb törzsszövetség; az Elba középső és alsó folyása mentén a polábok, liuticsok és obodritok (bójok); a Balti-tenger partján a pomeránok. Ők így együtt alkotják a Cseh-medence őslakóit, közös néven (tévesen) balti-szlávoknak is elnevezve. Megjegyezve, hogy e törzsek már akkor is itt élnek, amikor szláv népek még nem is léteztek, vagyis i.e. 5. században. Letelepültként nem lehettek nomád szarmaták, a névképzésük sem szláv jellegű. Újabb történelmi hiba, mert csak az ősi úrnépek törzsei lehetnek a felsoroltak. Megemlítve, hogy a pol- és a pom- névkezdetű törzsek még fontosabb szerepet fognak betölteni a lengyel, az orosz és ukrán nép történetében. Eredetüket ott részletezem.

Az i.u. 5. századtól betelepülő alán és más szláv jellegű törzsek, zlicsánok, dulebek, sedlicsánok, chebánok, pszovánok, akiket az avarok is hódoltatnak, majd csak a 10. századra összeolvadva az ősnéppel alakítják ki a cseh népet. A fentebb írt Samó állama az avarok helyett, inkább I. Dagobert (629-639) frank királlyal vív súlyos háborúkat. Kétszeri győzelmével megakadályozza a frankok akkori keleti terjeszkedését. Az adatok szerint, akkor lehet, hogy mégsem szláv előállam volt a Samó = nap-anyja féle hatalom? Inkább a mauri és móri ősi úrnépi néveredetről tehetünk tanúságot, akik a szláv, germán és frank behatolás ellen védekeztek. Miként írtam, megint a fordított valósággal állunk szemben. Sőt még Nagy Károly és utódai ellen is meg kellett védeni a szabadságukat, hogy 818-ban a morva Mojmír még kelta nemzetiségű vezérként megvalósíthassa az első, ismét helytelenül nyugati szláv jellegűnek leírt Nagymorva fejedelemséget. Az önállósuló Csehország majd csak 915 táján válik ki a Morva Birodalomból. Első fejedelmei: I. Spitinyev (894-915), I. Vratiszlav (Bretislav 915-921), I. (Szent) Vencel (921-935), I. Boleslav (935-972) és II. Boleslav (972-999). Az első Spitinyev kivételével, a nevük első szórésze még kelta (ősapa, avar, vendek, bój), de a második szórészben már szláv eredetűek. A fejedelemség csak 1085-től veszik fel a Cseh-királyság államformát. Bátran leírhatom, hogy a cseh nép az úrnépek × szarmata törzsi összeolvadás eredményeként keletkezett a 10. század történelmében.

Egy gondolat erejéig vázoljuk, hogyan változtak az ókortól az egy egységes földrajzi tartományon belül az ősnép és a tőlük eltérő nemzetségű betelepülők között a fejedelemségekben majd a királyságokban az uralkodó dinasztiák vérvonala. Ha a betelepülőknek katonai erővel nem sikerült az uralkodói hatalom megszerzése, akkor a másik utat választják, a dinasztiák közötti házasságok módszerét. Nézzük meg a folyamatot a cseh uralkodók néveredetén keresztül. A Bolesláv fejedelemnév képződése pontosan kifejezi a fentieket. Az első szórész a Bol- = Bój-él, főfejedelem, a szó másik fele -esláv = ős-szláv fogalom, a Przemysl uralkodóházba beházasodó szláv uralkodócsaládnak még az alárendeltségét jelzi. A névképzésben a szóeleji helyzete jelenti a bójok akkor még vezető hatalmát.

A kelta bójok fejedelemsége a Bajor háborúk által a 894-es évekre meggyengül. A szlávokat a bajorok nem támadják, eredményeként ők katonailag viszonylagosan megerősödnek. A bójok fejedelemségének létérdekévé válik a betelepült szlávok megnyerése az eredményes védekezés folytatására. A szerződést a dinasztiák közötti házasságokkal pecsételik meg. A vegyes nemzetiségű házasságok utódaiban már a két fél erőviszonyai szerint alakul a nemzetségi tudat. Esetünkben nem a bójok, hanem az ősszlávok válnak a történelmi események hatására dominánssá, létrehozva a cseh szláv nemzetet. Elsőként az I. Vratiszlav (Bretiszlav) uralkodónévben jelenik meg a szláv uralkodói hatalom a medencében.

Maga a Przemysl uralkodóház is úrnyelvi eredetű fogalom. Prága városnév is tőlük ered. Ha a szóeleji Pr- mássalhangzó csoportot kiegészítjük a szláv nyelv hangsúlyeltolódása okán a kiesett magánhangzókkal, akkor a következő szóalakot kapjuk: Pr = Apa-ra (Rá), vagyis azonos a napisten úrnépi fogalmával. A városnév másik fele pedig teljesen megegyezik a hangalakjának magyar jelentésével: ága = ága, vagyis az úrnépek egy ősi ágának, a hunok városalapításával. Az etimológiai felbontás után, ha felírjuk az ősi hangtannal, megérthetjük az egész cseh történelem fenti leírását: Apa-ra-ága = Prága. Ha összevetjük a városnevet a hunmagyar Árpád fejedelem nevével, megkapjuk a város, de a fejedelem nevének is a megcáfolhatatlan eredettörténetét. Bontsuk szét a keletkezése szerinti hangalakra: Árpá-d hangalakra, ha így visszafele olvassuk el a fogalmat, érthetjük meg az igazi keletkezését: d = szent (hely) + áprá = apa-rá, palócosan „ápá-rá”, másként a napisten, vagy napisten-apa fogalmát. Az etimológia szerint a fontosságára való tekintettel kiemelten: ÁRPÁD = NAPISTEN SZENT FEJEDELME, az egyiptomi történelemben a föld ura, vagyis Hórusz király. Ugyanígy a PRÁGA = NAPISTEN NÉPÁGAa városnév keletkezésének története. Megjegyezve, hogy egyenes szórendben is ugyanazt jelenti: Úr-apád, ahol az Úr = Us(Ős)-Rá, a napisten hangalakja. A hun népág névképzésének szabálya szerinti megkaptuk a legfontosabb magyar vonatkozású fejedelemnév igazi jelentését. A magyar történészek által elkövetett Árpád = Árpácska (növény) névképzésének lekicsinyítő történelemhamisítása, ha mindenki úgy akarja, ezután elvetendő tudományos vélekedéssé válhat.

Az előző bekezdés után remélem, már nem kell bizonyítgatnom Prága város hunmagyar alapítását, melynek uralkodóháza is a hun eredetű vörös mauri nép kultúrtevékenységének öröksége. A Przemysl névetimológiájáról röviden: Pr = napisten + z = zent + em = éganya + y = jó + sl = szláv (ős-alán); egybeolvasva vegyes hangrendben: Przemysl = Jó-éganya-szent-napistenfiai, és szlávok-uralkodó-háza. A kettős identitású uralkodóház első fejedelme Spitinyev névképzésében még egyértelműen az Sp- szókezdő hangcsoport az Ős-apa rövidített kifejezése. Továbbá a nevében még nincs jelen a szláv név semmilyen formában sem. Ő még hunmagyar uralkodóként született. Majd csak az őt 915-ben, követő fejedelemnévben a Vratiszlav képzésében jelenik meg elsőként a szláv nemzeti elem, hogy néhány évszázad tevékenysége után az egész Cseh-medence szlávnyelvű nemzetté váljon.

Egy gondolatként, a harmadik Szent Vencel fejedelmükben még visszaköszön a mauri többségi hatalom visszaállítási kísérlete, mert a fejedelemnév ismét tisztán hunmagyar jellegű: Vencel = Vén-(ősanya)-család-él-uralkodója. Csak érdekességként említem, hogy volt egy III. Vörös Boleszláv (999-1002) fejedelmük is, aki a vörös melléknevet azért kapta, mert a mauri ősnép ágát tartotta legfőbb nemzetségének. Nem is uralkodott sokáig.

A Cseh nemzeti zászló színeiből a fent felvázolt nemzetek összetétele köszön vissza. Fehér sáv a kelta és az avar fehérmagyar, a piros sáv a hun és a mauri úrnépek vörösmagyar népelemeinek államalkotó szerepét jelzik. A kék szín pedig az utolsóként érkező latin-szarmata jellegű szláv nemzettel a középkorban történő összeolvadásukat fejezi ki. A kék háromszög központi elhelyezése jelképesen jelzi az utókor felé a szlávok mindkét alapnemzet feletti uralmi helyzetét. Vagyis a betelepült (Bol)-eslav = ős-szláv uralkodócsalád összeolvadva a kelta Bój dinasztiával hajtotta végre a medence egységesítését. A „latin jellegű” kifejezésem annyit jelent, hogy az összes másodlagos indoeurópai nyelv azonos alapon képződött, mégpedig az elöljárókat alkalmazó hajlító nyelvtípusból. A szláv nyelv is sok latin eredetű fogalmat őrzött meg magában, a nyelvrokonságuk bizonyított. E három nemzetalkotó népből egybeolvadással, tehát nem jellemzően katonai hódítással, de szláv hatalmi dominancia felülkerekedésével keletkezett a szlávnyelvű cseh nép, mely általánosan békességben élt a Magyar Királysággal. Ha a vérvonal viszonyszámmal fejezném ki a cseh nemzetben feloldódó nemzetek számarányát, akkor a becslésem szerint 50% feletti, legalább 2/3 úrnépi részarányról tehetek megállapítást. Ugyanezt még pontosan tudhatták az Árpád házi királyaink is, mert aránylag kevés összeütközésük keletkezett a kortárs cseh uralkodókkal.

A nemzeti zászlójuk színei: fehér, kék és piros sávú trikolóron egy piros, fehér és kék színezésű kettős kereszt címerábrázolással.

Amíg a cseh nép történelme viszonylag pontosan leírható, a szlovák nép történetének első évezredi gyökerei bizonytalanok. Az teljesen egyértelmű, hogy Közép-Európába az időszámítás utáni 1-2. századokban a germánok mellett jelentős szláv behatolást jegyeztek fel a történeti források. Azt is pontosan tudjuk, hogy a Kárpát-medencében ezt a behatolást elsőként a rómaiak segítségével majd a hun, avar és magyar honegyesítésekkel sikerült az ősnépi úrnemzeteknek kivédeni. Ezért bátran kimondjuk, hogy a szláv etnikum első évezredi térhódítása a szlovák területeken az eddigi vélekedésekkel ellentétben nem volt jelentős, pontosabb kifejezés szerint inkább teljesen visszaszorult.

Amíg a Cseh-medencében az ősi úrnépek felett, a germán és szláv vetélkedésből végül a frank (latin-szarmata) Nagy Károly által 791-ben meggyengített Avar Birodalom után, a cseh uralkodó katonai hatalom került ki győztesen. Az átmenet még így is hosszú, majdnem százötven év, mert első „félig” szláv fejedelmük I. Bretislav csak 915-935 között uralkodik a csehek által egyesített és önállóvá váló Csehország területén. Addig a Morva-medencében, másként az avar felvidék Morvaországában létrejön egy új hatalom a Nagy-Morávia fejedelemsége a 818-905. évek között. I. Mojmír (818-846) fejedelemségébe beletartozott a Morva fejedelemség mellett a Nyitrai fejedelemség, és kiterjesztette hatalmát a korunkbeli Csehország és Szlovákia területének nagy részére.

Addig nem léphetünk tovább, amíg meg nem határoztuk a Nagymorvák főbb nemzeti kérdéseit. Az első dolgunk, az avarok történelmi sorsának a feldolgozása. Ők 567-től észak felől megkerülve a Kárpátokat foglalják vissza és állítják helyre a Felvidék és a Kárpát-medence úrnépi hatalmát. A hunok helyébe visszatérő avarokról már pontosan tudjuk, hogy bennük úrnépi és úrnyelvű nemzetről van szó. Ősidőktől a Kaukázus környékén élő ősnép. Az őshazájukból az ismét felerősödő szemita perzsa nyomás hatására mozdulnak ki. Mivel jelentős katonai erőt képviseltek, hosszú ideig befolyásolják és érdekeik szerint visszarendezik Közép-Európa néprajzi viszonyait. Szövetségben véglegesen felszámolják a medence déli germán-jellegű gepidák uralmát is. A szövetségesük elől Itáliába költöző, talán menekülő germán jellegű langobardok pedig átadják Pannóniát az avaroknak. A germánok mellett előforduló további szláv (alán) törzseket pedig kiszorítják a perem vidékekre, vagy meghódoltatják őket. Visszaáll a medence feletti úrnépi hatalom újabb 250 évre.

A szlovák nemzet megvalósulásának időpontjára, a legnagyobb hatással az észak felől bejövő avarok lesznek. Tartósan, még mintegy ötszáz évre hatóan megakadályozzák az Északi-Kárpátokban a szlávok állandósult megtelepedését. A főleg legeltető nomád szlávok a Cseh-medencében találnak viszonylag szabadabb életteret, ahonnan majd csak a felszaporodásuk okán és a hatalmi helyzet lehetőségei következtében az I. ezredforduló után telepednek be véglegesen szlávok az Északi-Kárpátokba. Az Árpád-házi királyok alatt a beszivárgó szláv törzsek közül megtelepültek, a védett élethelyeiken néhány évszázad után szlovákká válva jelennek meg a történelem színpadán.

Folytatva Nagy Morvaország nemzetiségi kérdéseit, már érintettem, hogy a morvák valójában nem szláv törzsek voltak. A történelemkönyvekben egy leírt, de nem pontosan értelmezett nemzetről kell gondolatokat cserélnünk. Az első megvizsgálandó kérdés, a feketemagyarok Nyitra-Kassa körzetű országának története. Eredettörténetük az ősnemzet özönvíz utáni ágakra való szakadásával, majd szétvándorlásával veszi kezdetét. Mégpedig az úrnemzet három népágának az egyike. Az anyatiszteletű fehérmagyarokról, a mag népeket védő vörös vagy hunmagyarokról már tettem említést. A feketemagyarok népéről igen kevés a kortársi, de a mai szakirodalomban is leírt adat. A feketemagyar népág néveredete az egyiptomi Kusföldre, a Nílus-folyó legfelsőbb szakaszára, a jelenlegi Szudán és Etiópia évezredekkel ezelőtti térségébe vezet vissza.

A fekete magyar etnikum nem afrikai néger típust nevez meg, hanem europid emberfajtát jelöl, csak a bőrszínük sötétebb barna, az ún. etióp bőrszínt képviselik. Törzsi szétvándorlásaikat jól nyomon követhetjük. Jelentős csoportjai éltek Mezopotámia középső részein a Mári (Móri) város körzetében a mauri nemzetségek részeként. Ismert államaik az i.e. III-I. évezredekben: a mezopotámiai Kassziták, az indiai Kosala; i.u. 1-3. századokban a közép-ázsiai Kusán Birodalom, a 6-10. századokban a Kaukázus feletti Kazár Birodalom, valamint a közép-európai feketemagyarok államszervezetei. Visszalépve, a Hettiták államalkotó népeiként i.e. 1116-ban a Közép-asszír birodalom által szétverve alkotják a nagy kelta népvándorlás kus, kas, a későbbi kazár, kabar és mauri népelemeit.

A kus nép másik nagy ága Dél-Ázsiában, egész India területén, például az Indus-folyótól keletre található Bihar állam környékén is megtalálhatóak. Az időszámítás kezdete körüli időszakban virágzott a nagy Kusán Királyság Közép-Ázsiában a kus (fekete magyar) nép vezetésével Baktria és Sogdiane központtal. Egyik királyukat Kaniskának hívták. De mindenki előtt ismertek a mauriaknak nevezett Fülöp-szigeteki és indonéziai törzsek előfordulásai. Továbbiakban még említem Észak-Afrika ókori mór nemzeteit (nem azonosak az arabokkal), kiket berbereknek is hívnak. Észak-afrikai Mauritánia és Marokkó államukból egyes csoportjaik behatoltak Hispániába is. Visszatérve a háromezer éve beindult kelta népvándorláshoz, a fehér hettiták mellett élő fekete magyarok eljutottak a Kaukázus északi felére, innen Közép-Európa északi felére, ahol a fehér keltákkal együtt megvalósítják a mindenki által helytelenül szlávnak nevezett Morva-medence őslakosságát.

A kus feketemagyar népágának harmadik jelentős előfordulása éppen Nyugat-Európában fordul elő. Ha megnézzük a szakirodalom i.u. 1-2. századában a Rajna és az Elba-folyóköz népnév anyagát, a következő kus, kas jellegű törzsnevekkel találkozunk: Chaucusok, Chamavusok, Chattusok, Cheruscusok, Canninefatok, Marcomannusok. Mindegyik névben megtalálható a Cha (co) = kas, kus, kos, vagyis a feketemagyar népnév latinul leírt hangcsoportja. A német nép nemzeti zászlójának fekete sávja egészen bizonyosan a feketemagyarok Balti-tenger melléki törzseinek államalkotó szerepéből ered.

Ha egy kicsit keletebbre, az Északi-Kárpátok hegyvidékéhez térünk vissza, itt is megtalálható az ősi népnevek között a feketemagyar eredet. A Visztula eredésénél Katowice város térségében a Cotinusok, a Magas-Tátrában a Carpusok, a Morva folyónál a Qvadusok (Kvádok) ismeretesek. Ha összehasonlító nyelvészeti vizsgálattal tekintünk a Kárpátok hegység nevére, abban is felfedezhető a feketemagyarok ősi kus, kas szógyöke, a Rá napisten és az apátok magyar nyelvi kifejezései. Összefoglalva leírhatom, hogy a Kárpátok hegységnév is az ősi feketemagyarok kus népének az elnevezéseként maradt fenn, emlékeztetően a táj névadó kultúr nemzetére. Sajnos napjainkra már feledésbe merültek e tények.

A Morva-medence északibb részein a Vág és a Garam felső medencéjében, a magas hegyek védelmében a Túróc folyóvölgyben még a magyar honegyesítéskor is zárt nemzetséget alkotva, területüket Fekete Magyarországnak nevezték. Egy felvidéki városnévben Kassa (Kosice) fennmaradt a népnevük, ezért pontosan bizonyítható a fekete-magyarok történelmi előfordulása. De a fekete magyarok mauri csoportjai a keltákkal eljutottak Nyugat-Európába is. Ezért sem véletlenül emeltem ki a fentiekben, hogy Attila király a testvérnépei által lakott Mauriacum helység mellett, tehát biztonságos hátország védelmében vívta döntő csatáját a nomád betelepültek ellen. A feketemagyarok még két országrész meghatározó népességét alkotják a Kárpát-medencében, a Tisza-Maros háromszögtől délre a későbbi Ajtony országának déli felét, s a Szabolcs-Szatmár és a Bihar vármegyék területén az utolsó önálló vezérükkel Ménmarót fejedelemségét. A magyar és az indiai Bihar tartományok között nem véletlenszerű, hanem egyenes ági kus (kazár) nemzetiségi összefüggések mutathatók ki.

A frankok által felszámolt avar uralom után a cseh és morva medencékben még jelentős kelta, hun, avar és feketemagyar népesség maradt érintetlenül. Belőlük alakul meg 818-ban a Nagy Morávia, vagy Nagymorva Birodalom. A magyar honegyesítést (895. év) követő hét évben a szövetséges magyar és morva területeken kialakulni látszó új úrnépi Közép-Európai Magyarország nagyhatalmi kiépülése ellen fellépve, a germán bajorok elkeseredett és ismételt háborúikkal akadályozzák meg az államszövetség létrejöttét. Politikai törekvésüket siker koronázta, még az önálló Morvaország fennmaradását is lehetetlenné tették. A Német-Római Császárság mindent bevetett a magyar és a morva szövetség létrejötte ellen. Jól ismert tény, a magyar és morva barátkozásra Theotmár érsek korabeli levele (Magyarország Története, 597. old.).

Olyan nagy volt a tét, hogy a bajorok 904-ben csellel a Kurszán fejedelem és kíséretének a megölésétől sem riadtak vissza. Ha sikerül a magyaroknak a két testvérnép szövetségét létrehozni, akár a Német-Római Birodalom is végveszélybe kerülhetett volna. De ismét nem így történtek a dolgok, a hatékonyabb szemiták győztek. A két tűz közé szorult morvák szétszakadnak. Az önállósuló csehekhez kerül a nyugat-morvai területek, míg a magyarokhoz a délkelet-morvai, vagyis a Nyitra vidéki országrész. Morvaországban oly nagy volt a háborús pusztulás, hogy többnapi járóföldre lakatlanná vált területekről tudunk. Még a Magyarország Történelme kiadvány is a 601. oldalon azt írja, hogy mindez a magyarok rovására írható. Pedig ezzel szemben megint a fordított történelmi valóság az igaz. A szövetséges morvákat a magyarok ugyan mi okból pusztították volna? Mikor pont megvédeni szándékoztak őket. Tűzzel-vassal és nomád módon épp a frank-bajor csapatok pusztítottak, hogy valamiképpen megakadályozzák a számukra igen nagy veszélyt jelentő magyar-morva szövetséget. A tervük megint számukra sikeres, nem csak a szövetséget, de a morva úrnépi hatalmat is letörölték a térképről.

A morvák nemzetiségére fontos adatokkal szolgál az uralkodói névsoruk: Pribina (818-ig), Mojmir (818-846), Rosztiszláv (846-870), Szvatopluk (870-894) és fiai: II. Mojmir (894-902) és II. Szvatopluk. Ráadásul a honegyesítés kezdetén Nyitra várában egy Zubur vagy Zobor nevű vezér volt az úr. Az elemzést kezdjük a végétől. A latin írásmód előtt az avarokat még abar-nak vagy szlávosan obri-nak mondták. Ismert dolog, hogy az ősmagyar nyelvben a névelőt egybe írhatták (rovásírás), de külön ejtették a főnévtől: tehát, a Zubur = Az-ubur, Az-abar, Az-avar, de A-kabar is ide tartozó szófejlődés eredménye, azonos a fehérmagyarok avar népnevével, melyet a helytelen latin fordítás okán tulajdonnévvé változtatták.

Pribina első fejedelmük néveredete teljesen megegyezik a cseh Prága névelemzésnél leírtakkal. A Mojmir fejedelemnév pedig az úrnépi változatában a kelta bójok nevéből ered. Ennek egy származéka a Marót uralkodói név Indiától Mezopotámián át a Morva-medencéig többször előforduló fejedelmi névgyakorlatként maradt fenn. Maga a Marót név feloldható ma-rót formában, amelyben a ma = a fehérmagyar anyatiszteletű (Ősmama) és a rót = vörösmagyar harcos nemzetrészek, mint az egykor egyesült két népág hunmagyar fejedelme vagy királyneve vonatkozásában. Úgy, ahogy Árpád hunmagyar népénél írtam, a piros-fehér Árpádsávos lobogó eredeténél. Majd csak a harmadik fejedelmük, Rosztiszláv nevében jelenik meg az első szláv névelem.

A legvitatottabb kérdés magának Szvatopluk = Zentapolug vagy Zentapolur néveredetének kérdésköre. Ha a magyar olvasata a helyes, akkor az etimológiájában: Sz = Ős-zent + va = ua, úr-a, melyből az avar szó is képződött + t = teremtő + o = ómama + pl = pol, palóc, sok ember, nagy nép + u = úr + k = kő, határkő, vagyis ország; egybeolvasva: Szvatopluk = Szent-úr-teremtő-ősanya-nagy-népének-ország-fejedelme fogalmat hangzósítja felénk. Ha az előbbi hosszú fogalmat lefordítjuk a nép nyelvére, akkor Szvatopluk = Palóc-nép-fejedelme etimológiai eredményt kapjuk. Azt ugye mindenki tudja, hogy a palóc nép sohasem lehetett szláv nemzet, ők mindig hunmagyarok voltak. Az eredményünkből tökéletes biztonsággal meghatározható, hogy Szvatopluk sem lehetett szláv fejedelem. Ő a palóc morvák (mauri nép) ura volt! Ugyanúgy, ahogy Zubur meg a Nyitra menti avarok vezére. Érdekes volna szlovák nyelven elemezni, vajon van-e értelmes felépülése Szvatopluk fogalmának az anyanyelvükön.

Nem véletlen, hogy a morva úrnépek több alkalommal is a magyar fejedelmek segítségeit kérték a bajorok megsemmisítő háborúi ellen. Miként írtam, a bajorok mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy Magyarország mellett egy másik úrnépi „Morva-Magyarország” jöjjön létre. Például 862-ben mintegy 25 éves morva-magyar szövetség jön létre, 881-ben Szvatoplukot két irányból segítik magyar és kabar seregek. Ezt követően 892-ben, 894-ben, 895-ben folynak magyar hadműveletek a morvák megsegítésére. Csak 902-ben foglalják el a bajorok ellen védelmi célokból a magyar csapatok Morvaországot, ugyanis az erőviszonyok kicsit később a 907. évi Pozsonyi-csatában, a bajor seregek teljes megsemmisítésével fordul majd az úrnépek javára. A fennmaradt Rosztiszláv uralkodó neve az Ro, Ri, Rá napisten megszemélyesítésének változata, szintén a napvallású úrnépek névadási gyakorlatát jelenítik meg, a fentiek szerinti szláv beházasodással. Ezek a közvetett bizonyítékok természetesen vitathatóak, de a további etimológiai kutatások hasonló eredményeinek ezreivel véglegesen megfejthető lenne a kérdés.

Még egy nyelvészeti témát szeretnék felhoznia a szlovák történelem pontosítására. Vajon hogyan keletkezett és vált gyakorlattá a szlovákok megnevezésére a tót népnév használata? A tót fogalom ugyanis Erdélyben, Moldvában, de Szlovéniában és Horvátországban is előforduló kifejezésünk. Megmagyarázása két síkon lehetséges. Elsőként az egyiptomi Thót istennévből származik, vagyis a tudást hordozó papok megnevezésével, az íbiszfejű madár képében. Mint tudjuk, az emberiség szétvándorlása folyamán a népeket a tudós papjai, papkirályai vezették teljes népi egységeikben az új hazájukba. A szent helyeket ahol a tudós papok működtek, jól védhető helyekre, általában a hegyek vallásos rejtekeiben alakították ki. Ezekből a vallásközpontokból különböző rituálékra jöttek le a szent papok, úgymond tudósként miséket tartani a köznép közé.

Kezdetekben a tót tehát a tudós pap személyét jelentette. A leírásunk lényege, hogy az új Római-keresztény vallás terjedésével a hegyekből lejövő ősi tudást hordozó papokat a katolikus vallás lenézte, és üldözte is. Az egykori tudós kelta, avar papokra lassan átterjedt és rájuk ragadt a buta tót (buta pap), mely fogalom egykor a katolicizmust nem ismerő jelentéssel bírt. A beszivárgó szlovák nomád állattenyésztők ugyanúgy néha le-levándoroltak a hegyvidékű védett legelőikből, sokszor az árucsere érdekében. Mivel az ott őslakó úrnépek nem értették az új embereket, vagy a szlovákok nem értették az új vallást, ezért rájuk ragadt a buta tót kifejezése, de a nemzetiségükön mindig szlovákot értettek.

Második magyarázata, hogy eredetileg a Thót egy másik vallási felfogásából képződött a tót népnév. Egy régi úrnépi kifejezés a Táuti (Teuton) fogalmából is származtatható a magyarázat, mely még eredetibbnek tűnik, továbbá Erdély körül is ismert fogalmak. Az egyiptomi ősvallás fontos mitológiája, hogy a napisten az égi útját minden nap végigjárva vigyázza a nemzete életét, másként az égi élet útját az ellenségei elől. Erdélyben megforduló gepidák népi nevét szintén a teut-ból származó tót melléknévvel illették. Ha nyelv-összehasonlító vizsgálattal tekintünk a kérdésre, a Táuti, Teuti = Tej-úti, vagyis a Teremtő-égi-jó-útőr fogalmát kapjuk eredményül. Miként írtam, a teuton = tej-úton (útőr), a csillagászati tejúton szolgáló napisten útja hithűen visszaadja az egyiptomi mitológia mondanivalóját, kiemelve, hogy úrnyelven pontosan azt is jelenti, amit a szótagjai leírnak. Egy kis bonyolításként vessük össze a tejút és a bójok azonos nyelvképzésének gyakorlatát. Mindkét szó ugyanazt jelenti, ahol a bójok a régebbi teremtőt (illetlen fogalomként), addig a tejút az újabbkori teremtőt kifejező fogalmaink. Nyelvtanilag a teuton kifejezésben az eu = égi-úr jelentésű kettős magánhangzó hangtani jelentése azonos az eu = ó-jó, régi, ős kifejezésünkkel. Ebből a levezetésből származik át a német nyelvbe, csak kissé mélyebb hangzással: eu = áj kiejtéssel. Még annyi kapcsolat fedezhető fel a két megoldásban, hogy mindkét esetben, az égben (mennyben) lejátszódó hitbéli eseményeket írja le a mondanivaló. A legenda helyszíne lehet magas szent hegy, mint az Olimposz csúcsa, vagy a szlovák Magura csúcsok, mint az égbolton végigutazó napkirály lakhelyei, de lehet a teuton lovag = tejutat védő lovag, útúr, napisten.

A teuton fogalom utolsó szórésze egyenes összefüggést mutat az Egyiptomban (i.e. 1374-ben) lezajlott amarnai vallási reform ton = Aton egyistenhivő apajogú napvallás sikertelen bevezetési kísérletének szereplőivel. Biztosan az olvasó eszébe jut, hogy már hallottunk a teuton lovagok fogalmáról. A köznyelv német nemzetiségű fogalomként ismeri. Ha mégis az én változatom lenne az igaz, akkor azonnal megkérdőjeleződik a gepidák elsődlegesen germán eredetűsége, és a teuton lovagok eddigi származástudata, amit természetesen a német eredettörténet feldolgozásában kívánok majd tovább elemezni. A teutonok később német nemzetiségűvé válhattak, de az eredetük megfejtése vitathatatlan. Ők lehetnek az Amarnai vallási reform leverését követően az egyiptomi hazájukból kiűzött, kimenekült elvetélt forradalmárok népe. Következtetésünk a német nemzet őstörténetére ad megbízható tudományos alapot.

A szlovák nép eredetéről már csak valami összefoglalás félét kell leírnom. Az egészen biztosnak látszik, hogy az első évezredben még jelentős és tartósan előforduló szlovák nemzetről nem lehet beszélni a Kárpátokban. Ők, a magyar honegyesítés harcai során a bajoroktól súlyos veszteségeket szenvedő morvák helyére, a népirtásszerűen lecsökkent létszámú úrnépi mauri morvák területére kezdtek beszivárogni a 10. században. A legeltető nomád életformájuk okán a magas hegyvidéki legelőkön védve terjedtek el, és majd csak a 13. századtól jelennek meg a történelem színpadán, mint szlovák nemzet. Nyelvükben ezért hasonlítanak legjobban a cseh testvéreik nyelvére, mert a Cseh-medencében teret nyerő szláv nemzetségből származnak. Hogy melyik törzsből, az legyen a szlovák történészek feladata. A Kárpátokban való megjelenésük időpontjára egyik legbiztosabb támpontot az adja, hogy Szent István király a fekete magyarokat letelepíti az Alföld déli felére, az ő helyeiket elfoglalva jelenhettek meg a szlovák törzsek a felvidéken. Ha nem így zajlik a történetük, abban az esetben a fekete színt az országzászlójuknak tartalmaznia kellene, ahogy a német nemzeti zászló fekete sávjában láthatjuk.

Szlovákia országzászlója szerint a nemzetiségi összetevőjük a következő: a fehér sáv a fehérmagyar (kelta, avar) nemzetalkotókat, a kék sáv a latin-szlávokat, míg a piros a mauri (hun) magyarok törzsi összetevőit jelzi számunkra. A kék sáv központi elhelyezkedése azt is jelzi, hogy a szlávok uralkodói szereppel vettek részt a szlovák nemzet kialakulásában. A nemzeti zászló közepén elhelyezkedő kettős kereszt szimbolika felvételére azonban nincs alapos történelmi indokuk. Ez a szimbólum ugyanis két vagy több ország egyesülésére képződött ötezer éves ereklye, az Egyiptomban lezajlott Ménes király fehér és az Ozirisz király vörös, másként a hunmagyar nemzetegyesülésre. A rokon nemzetrészek egyesítését ugyan kifejezheti ez a jelkép, de használata egy országon belül kissé túlzó jelentőségű. Ha meg a magyar és a szlovák nemzet közel ezer éves együttélését jelképezné, akkor a Trianon utáni szétválás során vált indokolatlanná a használata. Szlovákia népességének vérvonal arányszámát becsülve, akár a feketemagyarokkal, az avarokkal vagy a nógrádi és palóc ősökkel kismértékben keveredve, a becslésem szerint a szláv nemzetek közül egyedüliként kevesebb, mint 50 % úrnépi vérvonalat tartalmaznak.

A lengyel-magyar barátság közismert kifejezésünk. Az ősnépek élethalálharcából kivetítődő úrnépi és szláv idegenkedés kevés okot adna két ország ilyen jó viszonyára. Ezért felmerül a kérdés: ez a barátság vajon nemzetségi alapon vagy csak politikai alapon áll-e fenn, és be is lehet bizonyítani valamelyik állítást? Magából a barátság szóból nem, mert az vonatkozhat testvéri, érzelmi és politikai alapú barátságról is. A bizonyításunkat kezdjük a történelmük nemzetségi vizsgálatával.

A lengyel fogalom vizsgálata sem ad bizonyító erejű etimológiai eredményt. Egyaránt megtalálható benne a len = lán vagy ősanya szláv jellege, ahogy a magyarban a ma = mama vagy ősanya hangcsoportja. Mindkét szóban előforduló gy = nagy vagy mag-jó kettőshangja már ad némi közös vonást, ahogy a lengyel szóvégi el = él és a magyar ar = úr is hasonló nyelvi (él úr) kifejezést alkot. Nyelv-összehasonlítással pontosan leírhatjuk, hogy a lengyel = lán-nagy-él népe (pontosan megegyezve a magyarok Nagy Boldogasszony hitvilágával!) fogalomban a nép alapnemzete az ősi úrnép egy-egy ága volt, amit felülírt a szlávok (a-lán) másodlagos katonai jellegű hatalma. A len szótag szó eleji elhelyeződése az uralkodó nemzetrészt határozza meg, valahogy úgy, mint a szláv urak magyar alattvalói.

Meg kell keresnünk, hogy milyen ősnépi ágból származhatott a lengyelek alapnépessége. Két jól elhatárolható nemzetrészt figyelhetünk meg Lengyelország területén. A Visztula folyótól keletre a Mazuri-tóhátság, attól nyugatra pedig a Lengyel-alföld a Pomorzei-tóhátsággal. A Mazuri területnév (Ősanya-zent-urai) pontosan illeszkedik a szlovák eredettörténetnél feltárt mauri ősi úrnépi törzsek egyik szállásterületeként. Háromezer éve a kelta népvándorlással jelentős kelta mauri magyar törzsek telepedtek be a már évezredek óta ott helybennlakó, vagyis letelepült életformát folytató úrnépi testvértörzseik közé, a jól védhető és gazdag mazuri területrészen. Jellegzetes nemzeti színük a hun testvérnépeik után a vörös, vagyis a harcos és védő nemzetrész fiaiként. Ezek a törzsek a lengyel és a magyar királyságok kialakulása idejében az első ezredforduló környékén, még biztosan magyar nyelvűek voltak (esetleg tájszólással). Minden ezer év előtt keletkezett helységnevük a magyar ősnyelv szerint képződött. Például a Torun városnév etimológiája: T = teremtő + o = ó, ős + run = kör, a nap vagy köristen népe; összeolvasva Torun = Teremtő-ősi-napisten-városa. Még az Olsztyn városnevét elemezzük: Ol = ól, templom + sz = szent + t = teremtő + y = j(a)ó +n = nap vagy népe; összeolvasva fordított szórendben: Olsztyn = Teremtő-jó-napisten-szent-templomának-városa.

A másik területen a Pomorzei-tóhátság körzetében pedig az ősnép egy másik törzsi felépülése tűnik ki a megmaradt helységnevek elemzéséből. Elsőként a területnevet elemezve: Po = A-pó, ősapa, napisten + m = ősanya + or = úr, magánhangzó illeszkedésként + z = zent + ei = égi; összeolvasva vegyes szórendben: Pomorzei = Ősapa-égi-szent-ősmama-napistenfia-országa. Belőle képződött a Polska = Napisten-templomának-ősi-országa; egyszerűen: Napország jelentésű felségnevük. További példaként nézzük Gdansk városnév etimológiáját: G =nagy vagy mag + d = dóm, vagyis szent hely + an = ana, az ősanya lakhelye + s = ős + k = kő (határkő), esetünkben település értelemben; összeolvasva: Gdansk = Nagy-szentanya-ősi-városa kifejezést hangzósítja felénk. Találomra még két délebbre található városnevet elemezzünk. Elsőként Poznan nevét: Po =Nap apó, ősapa + z = zent + na = ana, ősanya lakhelye + n = népe; összeolvasva vegyes szórendben: Poznan = Ősapa-szent-ősanya-lakhelye. Másodikként Krakkó városnevét, kiegészítve az időközben kiesett betűkkel: Kra = Ka-ra, vagyis a napország egyik tudományos tanúszavunk hangalakja + kk = k-k, kelta-kő, vagyis kelta-ország + ó = ól, lakhely, régen az Ősanya temploma; összeolvasva: Krakkó = Napisten-keltaországa-ősanya-temploma, egyszerűen csak Napország-városa.

A szóelemzések befejezéseként a főváros Warszawa magyarul Varsó néveredetét vizsgáljuk meg. A magyar nemzet elsődleges indomediterrán kultúrájaként megalapított, és a II. évezredben lengyel szláv országgá vált nagy tájegység fővárosának névképzésével hozta az utódok tudomására, hogy az első nagyobb szarmata betelepülés, a későbbi szláv hatalom központi gyülekezőhelye Varsó és környéke volt. Ha az esetünkben a v és u latin hangzóváltását (w = uv) figyelembevéve írjuk le a főváros nevét, miként Varsó = Uarsó, azonnal érzékelhetővé válik a szarmaták első évezredbeli betelepülése a Visztula középső vidékére. A városnév jelentése: V = U, nagy-úr, király + ar = úr, vagyis Nap-úr + só = só vagyis a sivatagi nomád népek urának a kifejezése. Fontos ismernünk, hogy ha egy ősi szóban egymás mellé két úr fogalom került, akkor a melléknévi ragozás szerint fokozni kell az úr kifejezését, mint a nagy-úr kifejezésünkben. Egybeolvasva: Varsó = Nagy-várúr-szarmata-király-városa vagy országa.

A nemzetközileg ismert Warszawa városnév szintén úrnyelven képződött és hasonló jelentést hordoz. Csak azt kell tudnunk, hogy az ősmagyar nyelvben nem volt w hang. Helyette a dupla vagyis uu (uv) kiejtési forma élt. Magyar embereknek ismerős lehet, mert a Tihanyi alapítólevélben fennmaradt ősi magyar mondatban a feheruuaru = Fehér-nagyúr-napisten-vára hangalakban bizonyító erejűen maradt az utókorra. Valahogy így értve: Warszawa = Nagy-napisten-vára-szarmata-nagyúr-(király)-városa. E városközpontból a szarmaták fokozatosan kiterjesztik hatalmukat, de inkább egybeolvadnak a jelentős erőket képviselő úrnépek törzseivel. A szarmaták térnyerése mellett szól, hogy az úrnépek laza törzsi szövetsége nem tette lehetővé a hatékony védekezést, mindig a megosztó politika lett az erősebb.

A szakirodalom leírja, hogy a 9, században még elkülönülten éltek az úrnépi és szláv törzsek. Az egyik Kis-Lengyelországban a wislánok, a másik Nagy-Lengyelországban a polánok fejedelemsége uralkodott. Az olvasó a fentiek szerint már nélkülem is pontosan elkülönítheti a népi eredetüket. 877 körül a hatalma teljében levő Nagymorva Birodalom meghódítja a wislánok szláv fejedelemségét, hatására Varsó köré helyezik át felségterületeiket. A 10. század közepéig elkeseredett háború folyt az egyes fejedelemségek között a hatalomért. A kialakuló lengyel állam első uralkodója a Piast dinasztiából való I. Mieszko (960-992). A névképzéséből pontosan látszik, hogy elsőként az úrnépek kerültek ki győztesként az ország egyesítéséből, mert övék a fejedelemség vezető ereje.

De, ha megnézzük a fejedelemség második uralkodójának a nevét, már a Vitéz Boleszláv (992-1025) névképzésében megjelenik a szó második részében a szláv hatalom beépülése az uralkodócsaládba. Az -eszláv = ős-szláv kifejezése pontosan megegyezik a cseh uralkodóház kifejlődésének képletével. A Piast-dinasztiába beházasodó szlávok meghatározó politikai tényezővé válnak, hogy néhány évszázad múlva szláv országgá változtassák a lengyeleket.

Még egy érdekes szóeredetre szeretnék rávilágítani a szakirodalomból. A 9-10. századokban a közvetlen termelők tömegét, vagyis a lakosság döntő részét a szabad faluközösségekben élő parasztok, a kmet-ek alkotják. Mit gondolnak, a pontosan leírt népi nevük honnan ered? Kíváncsiságukat kielégítve kiemelten leírom, hogy a kmet = kemet, az Egyiptomi Birodalom ősi neve, vagyis az ősi lakóközösségeik népi neve! Ezzel olyan megcáfolhatatlan bizonyítékhoz jutottunk, ami mindenki részére egyértelműsítí, hogy a lengyel nép eredetileg az elsődleges indomediterrán úrnépek kultúrköréből érkezett Lengyelországba. Ebből kifolyólag a nemzetségük eredete a legnagyobb mértékben megegyezik a hunmagyarok Kárpát-medencei népeivel. Akár be is fejezhetném a további bizonyítás folyamatát, a többi egyezőséget már a historikusokra bízva. Csakhogy a mai történelemszemlélet teljesen ellenkezik a valósággal, ezért jobbnak látom főbb vonalaiban folytatni a leírásomat.

Lengyelország régi nevei is fontos bizonyítékokat hordoznak. A Polska (Polónia), Poland szóképzés is pontosan követi a szláv hatalmi váltást. Míg a Polska = Naptemplom-ősanya-népének-országa, egyszerűsítve Napország értelmével még úrnyelvi képződés, addig az újabb fogalom már kettős olvasatú. Első olvasatában fordított szórendben: Poland (pol-an-d) = Szent-ősanya-napországa. Második olvasatban: P = apa, király, patriarchálissá vált főistenség + o = só-úr + lan = anya, Ősanya, a szláv alán nép eredettudata + d = szent hely. Esetünkben a második szórészből jól érzékelhető: land = szent-ősanya-népe (temploma, országa), miszerint az indoeurópaiak land = ország szava szintén az úrnyelv fogalmaiból képződött. Egybeolvasva fordított szórendben: Poland = Szent-ősanya-országa-sóúr-királysága jelentéssel bír, egyszerűbben még a Só-úr-napországa fogalmát hangzósítja, de már félig szláv nyelven, ahol még a pol nép az ősnép (sokaság) többségben élnek.

A „pol” szórész eredetéhez is fontos bizonyítékaim vannak. A szó kisázsiai, görög kultúrából ered. Onnan, ahonnan a leírt Hettita népvándorlás kiindult. Kis-Ázsiából a legrövidebb vándorút a Balkán-félszigetre vezet. Ott terjedt el a legközvetlenebb kultúrájuk, ismert görög szavak a polgár, polisz, Poláris és kiemelten Apollón (Apolló) isten fogalmában. A pol = sok, sokaság az Apolló isten népét jelenti. Maga az Apollón szó jelentése is összecseng a már leírtakkal. Etimológiájában a mindennapi égi útján lovon végiglovagló nap-apo vagyis a napisten fogalmát írja le. Szerkezetében Ap(o) = Nap-apa + ol = ól, templom istene + lon = laun, lón, lovon lovagló napisten; egybeolvasva szabad fordításban: Apolló = Égi-útján-végiglovagló-napisten jelentést hordozza magában. A pol szórész a napisten népét, az úrnépi sokaságot, a népes nemzetét fejezi ki.

Az Apollóból képzett pol-nép úrnépi fogalma a magyar néprajzban is kifejeződik. Nyelvészeink, etimológusaink nem tudják megmagyarázni az erdélyi Csigla-mezeje kifejezést, pedig már eddig is volt olyan történész, aki leírta a jelentését. Tájszólásban az értelme: Cs = család + ig = égi (ig = ég) + la = lau, lovagló úr; összeolvasva: Csigla = Égi-útján-lovagoló-napisten, vagyis Apollón népe. Erdély igen közel van a Balkán-félszigethez. Az északi vándorlás útvonalán a további emberfeleslege Erdélyen keresztül Magyarhonba, onnan a Morva-medencébe és egyenes úton Lengyelországba jutott el. Eddig a magyar tudósok nem tudták megfejteni a palóc nemzet eredetét. Ha a tájszólás palóc = polóc eltérését helyesbítjük, azonnal érthetővé válik számunkra a palóc = Apolló családja, népe eredettörténete. Ők mindig az úrnépek (magyar) nemzetségébe tartoztak. Nyelvük, nemzetiségük a továbbiakban megkérdőjelezhetetlen. Eredetük visszavezethető Mezopotámia nagytérségébe, onnan pedig az ősi Egyiptom államalkotó népei közé. Hogy pontosan mikor hagyták el az őshazájukat, csak közvetett választ lehet adni. Valószínűleg a kelták népével érkeztek a göröghonba, magyarhonba, a felvidékre, és a mai lengyel területek Pomorzei-tóhátság területére.

A lengyelekké váló úrnépi × szarmata törzsek nyelve a fenti kifejlődése okán eltér mind a cseh-szlovák, mind az orosz-ukrán nyelvektől. Az egyedi fejlődésére az igen jelentős germán és szarmata, majd az orosz háborúk pusztításai voltak döntő hatással. Az ősnép vezetését, vallását elpusztították, jött a katolicizmus, és a vezetés nélkül maradt nép nyelve a szláv hatásra egyre inkább a jellegzetes lengyel szláv nyelvé válva hozta létre a másodlagos kifejlődésű indoeurópai kultúrájukat. Tehát a bizonyítás eredményeként kijelenthetem, hogy a lengyel nép az i.u. I. ezredforduló körül, még az úrnyelv egy balti tájszólását beszélte, melyet a magyar és lengyel királyságban egyaránt megértettek az emberek. Megjegyezve, hogy a balti kifejezés szintén úrnyelvi szóként, az e térségben lakók összefoglaló neveként keletkezett. Vessük össze a Balti-tenger és a Balaton tavunk azonos nyelvi gyökereit. A magyar-lengyel barátság azért nem politikai barátság, mert az azonos nemzetségi alapon testvérnépi barátságként maradt meg a két nép emlékezetében. Hiába tiltották annyi századokon keresztül.

A lengyelek nyelve jelentősen, mondhatni gyökeresen eltér az előzőekben feldolgozott nyugati szlávokétól. Pedig, a leírt bizonyítékok szerint ők is ugyanattól a szarmata uralkodó katonai hatalom behatolásának következtében váltak szlávokká, mint a csehszlovákok. Az első ezredforduló környékén a lengyelek is királyi keresztény apostoli koronát kértek a Pápától. Kihangsúlyozom, hogy bizonyos vallási függetlenséget biztosító apostoli hatalmat megtestesítő királyi koronakérésről van szó. De ilyen korona csak egyetlen egy készült a világon. Mégpedig a hun, avar, magyar nemzeti fejlődés királyi koronájában. Az a tény, hogy Vitéz Boleszláv (992-1025) a folytonosság igényével az ő részére, a már nem tiszta nemzetiségű lengyelek népének kérte s nem kaphatta meg, az a nagyhatalmi politikától függött. A császár és a pápa pontos ismeretekkel rendelkezett a széthúzó és már szlávosodó lengyelekről. Tudták, ha a lengyelek kapják a koronát, akkor megállhat a szlávosodás, és egy újabb nagy úrország „Északi-Magyarország” fejlődhet ki a lengyellé váló területeken. Persze feltevés, de ha a két nagy úrnépi nemzet összefoghat, megváltoztathatta volna Európa további sorsát, megakadályozva a további elgyarmatosításukat. Ugyanúgy, ahogy a morvákat eltiporta a nagyhatalmi politika, a lengyelek sem maradhattak meg magyarnak, lengyellé kellett válniuk!

Láthatjuk, hogy az ólengyelek ugyanolyan nemzeti joggal kérhették a koronát a maguk számára, mint a Kárpát-medencei magyarok. A néprajzuk ugyanabból az úrnépi emberi populációból épült fel, csak a kevésbé védhető földrajzi körzetbe telepedésük és a környező hatalmak nagyobb nyomása okozta a más nemzetté válásukat. Végül is I. István magyar király azért kaphatta vissza a Nagy Károly által elrabolt ómagyar királyi koronát, mert a kialakuló Magyarország a tizedik század végén még a legtisztábban magyar és a legerősebb nemzeti alapú királyság volt. A Nyugat-római Birodalom német hatalmi érdekeit jobban szolgálta, ha az államalkotó magyarok egyedül maradnak Közép-Európában. Így sokkal kisebb ellenfelet alkotva az indoeurópaiak terjeszkedésnek. E feldolgozásból pontosan megérthető, hogy hiába voltak a Lengyelország területén letelepült úrnépek jelentős létszámbeli többségben, a piros-fehér törzsek alkotta ottani magyarhon nem volt képes egységet alkotva megvédeni a 10. század végén az ősmagyar államiságukat. Német és orosz testvéri segítséggel a betelepült szarmaták váltak a hatékonyabbakká.

A lengyel nemzeti zászló színképéből teljesen egyértelműnek látszik a fenti bizonyító soraim. A második évezredben a nemzetté válásukban a fehér sáv a fehérmagyar, a piros pedig a hunmagyar népelemek döntő többségét jelzik számunkra. Olyannyira, hogy a latin-szlávok kék színe fel sem került a nemzeti zászlajukra. Hogy mégis lengyelszláv nemzetté váltak, abban a környező erős germán és később az orosz birodalmi érdekek játszották a döntő szerepet. A lengyel nép vérvonalát meghatározva az évezredes veszteségeiktől eltekintve, lényegesen több mint 50%-os úrnépi összetevőt becsülök. Nem állva messze a valóságtól, ha a szláv népek között az egyik legnagyobbként a 3/4 arányt jelölöm meg. Megjegyezve, hogy a lengyel nemzeti zászló ugyanazt a származási eredetet írja le, mint a magyarok Árpádsávos lobogója.

A feldolgozott bizonyító erejű történeti adatok elemzése mellett figyelmen kívül hagytam például Galícia magyar vonatkozásait, valamint a rutén vagy ruszin nép eredeti nemzetiségi kérdéseit is. Ők a vörös vagy hunmagyar népekből az utóbbi ezer évben váltak ruszin-szlávvá, és települtek be Kárpátaljába, ahogy a kék-piros nemzeti színeik mutatják. A Rákóczi-szabadságharc idejében még pontosan ismerték eredettörténetüket, másként nem állanak a szabadságharc mellé. Az MTA Történelemtudományi Kutatóintézetének lenne a feladata a valós néprajzi kutatások teljes körű elvégeztetése. Talán majd egyszer!

A nyugati szláv államok eredettörténetét befejezettnek tekintve, áttérek a délszlávok történelmi kérdéseire. Annyi megjegyzéssel, hogy a fehér és a piros nemzeti színek végigkövetik a teljes szláv történelemi folyamatot, mindenhol a szláv nemzeti színek, a kék és sárga alapszíneiként. A bizonyítás teljes folyamatát a keleti vagy ószláv, másként az orosz eredettörténettel fejezem be. De odáig még igen izgalmas történelmi titkok feltárását kell elvégeznünk.

Nemzeti színei a piros, a kék és a fehér vízszintes sávokon egy kék-fehér-sárga színezésű hármashalom címerkombináció.

Eredettörténetüket a hatályos történelemtudomány szerint homály fedi. A valóság pedig az, hogy valamilyen hatalmi körök kívánják csak homályban tartani. A történelmi források minden fontos elemét ismeri a történetírás. Csak röviden! Az időszámítás kezdete körüli időszakban az Északi-Kárpátok felől betörő germán és szláv törzseket Róma segítségével megállítják a medence őslakói. A katonailag megvert szlávokat a Duna alsó felére Moesia és Koszovó tájékára áttelepítik. A nyomukban érkezőket pedig a Kárpátokon kívül tartják. A 3-4. századi újabb germán és szarmata behatolási kísérleteket még a Római seregek állítják meg, de az ötödik század eleji betelepüléseket már a hun hadmozdulatok törik meg. A későbbi szlávvá váló törzsek egy részét Nyugat-Európa felé nyomva, akik végül a cseh nemzet részeivé válnak. Azok a szarmaták, akik az Északi-Kárpátokon kívül megmaradtak, később lengyelekké, ruszinokká, ruténekké lesznek. Míg esetünkben az Alsó-Ausztriát és a Keleti-Alpokat is belakó, a szakirodalomban – mint később látni fogjuk, tévesen – a szlovének őseinek tartott venétek, szintén a germán katonai nyomás hatására a 6. században költöznek a ma is ismert lakóterületeikre. Az 580. évtől megtalálhatóak a Mura völgyében, lényegében a Ljubjanai-medencében és a körzetében.

Az eddigiek során mindannyian kicsit szakértővé válva, az első benyomásunk szerint a venétek népéből a Venetia tartomány (Wenden, venedák, karantánok, Caesar idejében helvétek) névképzésének szláv eredetét kell vizsgálatunk tárgyává tenni. Igen, ugyanis a venétek fogalmában semmi nyomát sem fedezhetjük fel a szláv nyelvhagyománynak. Ha az úrnyelv etimológiája szerint elemezzük a fogalmát, akkor: ven = uén, vén, öreg, ős istenanya + é = égi + t = teremtő, egybeolvasva fordított szórendben: venét = teremtő-égi-ősanya-népe, egy jellegzetes úrnyelvi jelentését kapjuk eredményül. Ha az előzőekben már feltárt ven = uen hangtanát elemezzük, akkor az uen = úr-égi-nő, úr-éganya, egészen a napisten-hona (On, En, Anu = Napisten lakhelye az anyja házában, óljában) jelentésig mehetünk el. Mindebből az következik, ha a venétek lennének a szlovének ősei, akkor ők a 6. század körül még az úrnépek egy törzsi elkülönülését alkották, akik a következő évszázadokban váltak egy szláv hatalom nyomására szlovénné.

A venét vagyis a vén és öreg fogalmak használata a vörös hunmagyarok népeinél volt gyakorlatos. Ők lehettek az 5. században a hun államhatalom nyugati határvédő törzsei, mégpedig akikről a magyar Örség nyugati tájegysége kapta az elnevezését. Az Örség, az öreg és a vén szavak azonos nyelvi képzése nem kérdőjelezhető meg, már abból a szempontból sem, hogy a közelmúltig az őrködés az öregek feladata, átvitt értelemben a megbízható öreg, régi vagy ősi törzsek feladata volt. A venétek nagy része a hun államszövetség bukása után a germánok nyomására vándorolhattak Ljubljana körzetébe. Az orosz nép történeténél még visszatérek a vén fogalmának eredetére.

A fővárosuk névképzése pontosan fedi a népnév eredeténél leírtakat. Etimológiája: L = Él + j = jó (jaó) + u = úr + bl = bel, (Béla) termékenységi istennév + j = jó + ana = napisten lakhelye, mint a napfiát szülő ősanya városa; összeolvasva szabad fordításban: Ljubljana = Él-jó-bel-teremtő-király-jó-szülőanyjának-napvárosa. Megjegyezve, a városnév eredetének semmi köze a szláv nyelvhez. Ha mégis, azt csak a szlovén anyanyelven ugyanígy elvégezhető, az értelmes szótagú etimológiai felbonthatósága bizonyíthatná be. Ugyan úgy a térség más területnevei, például a karantánok, Celje, Isztria, Mura-folyó, Karavankák-hegysége mind úrnyelvű (kara = napország) képződését mutatja. E felsorolásból csak két földrajzi fogalom elemzésére térek ki. Elsőként a Mura folyó ősi neve a Maura eredetére térve ki, felismerve benne a kelta mauri nép térségformáló jelenlétét. Ezek alapján a Muraköz tájegysége is a vörös mauri nép egykori államalkotó szerepére mutat, miként a cseheknél írtam. A kelta és hun törzsek maradványai jelentős behatással voltak a szlovén nemzet kialakulására.

Másodszor az Isztria-félsziget néveredetére térek ki, mégpedig egy nagy nép, a trákok i.e. I. évezredi uralma emlékeként. A trák = teremtő-napország népe, vagyis az ősi úrnépek egyik legalább ezer évig fennálló Thrákia = Teremtő-napországa. A trák kultúra a Fekete-tengertől egészen Isztriáig tartott. Végig a Kárpát-medence déli oldalán, ott, ahol később a délszláv államok jelentek meg. Még Ausztria elnevezése is a trák hatalomra vetíthető vissza: aus (ausz) = ki + tria = trákia; egybeolvasva: Ausztria = Trákián-kívüli-terület. Még a 3. században is, pontosan a jelenlegi szlovén területeken egy Tauriscus hatalom létezett, mely nemzetisége azonos a trák néppel. Újabb megjegyzéssel, vállalkozó történészeknek komoly kutatási projektje (témája) lehetne a trák kultúra kiteljesedésének vizsgálata, a Kis-Ázsia déli részén i.e. 10. század körül virágzó Taurus tartomány a bika = Tauró őskultúrájával összefüggésben.

Maga a karantánok fogalma is a trákoktól ered, mert napország képzésű ősmagyar fogalom. Ugyanígy a belőle képzett krajna (kraina) sem szláv eredetű szó, hanem az égi-anya-napországa kifejezéssel azonosítható fogalom. A délszlávok e tartomány jelentésű kedvelt kifejezése is az ősi úrnyelvből történő átvétel, mely időközben vált szláv jövevényszóvá. A trákok hatalma lényegében a Római Birodalom eredményeképpen gyengül meg az időszámításunk kezdete előtti évszázadokban, hogy a helyüket új hatalmi képződések vegyék át. Többek között a Dinári-hegység mentén Illyricum hatalma épül fel az időszámítás kezdete előtti századokban, mellettük a szigeteken és a tengerparton pedig rövidesen Dalmáciáé.

A trák hatalom azért fontos, mert ők a fehér magyarok turáni népi ágából erednek. A Turul madár nemzeti szimbólumukról lehet az eredetüket rendszerbe foglalni. A trák hatalom elpusztításában a rómaiak után, a keletről betörő szláv népek voltak döntő hatással. A szlávvá váló alánok jelentős tömegei hatoltak be az Al-Duna medencéje mentén, eljutva egészen az Isztriai-félszigetig. Mindenhol letelepedve az úrnépek megmaradt nemzetrészei mellé. Nyomukban benyomulnak a szintén szlávvá váló bolgárok, maguk előtt tolva az alánokat. Az alánok keveredve a trákokkal beköltöztek a venétek mellé, hogy a három néptörzs sajátos keveredésével létrehozzanak egy új nemzetet, mely csak a 18. század körül a nacionalista mozgalmak hatására válik végleg szlovénné, hogy a 20. század végén a függetlenné váló Szlovénia államát megalkothassák.

Szlovénia nemzeti színei is pontosan leképezik az eredettörténet során felvázoltakat. A fehér sáv a trák és kelta magyarokat, a kék sáv a latin-szlávokat, míg a piros sáv a venétek, a vendek, a mauri és hunmagyarokat jeleníti meg. A vend nép nyomai Nyugat-Magyarország déli részén még a mai időben is megtalálhatóak, a vend = vén-(öreg isten)-szent-népe fogalmaként. A zászló közepén elhelyezett hármashalom szimbólum ugyancsak egyiptomi eredetű, legegyszerűbben a három nagy piramis jelképe. A címer kék-fehér színezése mellett a három sárga pont még egy árulkodó nyomot jelez. Mégpedig a sárga szemita (só-úr) hatalom behatását a helyben kifejlődő szlovén nemzetbe, vagyis az asszírok nyugati gazdag kereskedő főrendjének az egykori beolvadását a dalmaták népéből. Maga a népszó: dalmata = szent-szarmata fogalmak összefűzéséből keletkezett.

Összefoglalva leírhatom, hogy a szlovén nép sem kialakult szláv nemzetként vándorolt a mai lakóhelyére, hanem az egykoron megtelepedett ősnéphez hozzávándorlás útján, helyben alakult ki a szlovén nemzet. Ha nemzetiségi kialakulásukat a vérvonal viszonyszámában fejezem ki, több mint 50%-ban az úrnépi összetevő a domináns, akár kétharmad részben is. A szlovének is elfelejtették az őstörténetüket, de az úrnépek önállósága, szabadságvágya visszaköszön a nemzeti függetlenségük kiharcolásában.

Nemzeti zászlajuk a piros, fehér és kék színű vízszintes sávos lobogó, középen piros-fehér kockás és kék koronás címerábrázolással.

A horvátok eredettörténetének a megfejtése számomra különleges hatású volt. Megtalálva a megoldást, az örömöm mellett a meggyőződés vett rajtam erőt. Mindaddig bennem bujkált az esetleges tévedhetőség lehetősége. A horvát nemzetségnév eredetmegfejtésének egyszerűsége adta számomra azt a megnyugvást, hogy jó úton járok. Megbizonyosodtam róla, hogy az eddig leírtak rövid tudományos valósága, és a továbbiak is, biztos tudományos alapon fognak állni, természetesen a tévedhetőség bizonyos fenntartásával.

Amit a horvát történelemről a szakirodalom leír, többségében valóságos adatok. Ők is pontosan látják, hogy a horvát szó nem szláv eredetű, annak ellenére sem, hogy származékai megtalálhatóak több iráni, lengyel, cseh, osztrák helynévben. Sokan összefüggésbe hozzák a szláv hora = hegy szóval, ami szintén helyes következtetés felé vihetné a kutatás irányát. Viszont a horvátok gót eredetét valló elmélet sajnos hibásnak látszik. Az Északkeleti-Kárpátok mögötti Fehér Horvátok elnevezésű egyik közbenső lakóhelyük is pontos, de az ottani szlávságuk már téves adat lehet. Konstantin császár által leírtak, miszerint a 7. században költöztek az említett körzetükből Dalmáciába majdnem pontos. Csak az a fele kérdőjelezhető meg állításának, hogy ők az avarok által legyőzve vonultak-e a mai országukba? Sokkal pontosabb lenne, hogy az avarok szövetségében, de még pontosabb lett volna, ha őket is az avar nép egy törzseként említené. A sok pontos adat ellenére a horvát szó eredete mégis megfejtetlen maradt mindeddig, azon egyszerű okból kifolyólag, mert az indoeurópai tudósok a fogalmat nem a képződése nyelvén próbálták megérteni.

E rövid felvezetés után nézzük, mit jelent számunkra a horvát népszó. A fentiekben már érintettem, hogy az újkor latin nyelvű írásrendszere sok szempontban eltér az emberiség ősnyelvétől. Példaként leírtam, hogy az ősnyelvben nem ismerték a „v” betűt, helyette egy u szerű hangot ejtettek. Ha az ősi formában írjuk le a fogalmat, akkor a horvát = horuát hangalakot kapunk. Ha ismerjük az egyiptomi mitológiát, és tudjuk, hogy a hóra milyen hegyet (a fény csúcsa) jelölhet, máris a megoldásnál vagyunk. Ezen alapon a horuát nép azonos a Horvát = Hórusz isten követőivel. Mégpedig a deltabeli Memphis fővárosú Alsó-Egyiptomból eredő hun nemzetiségű vörösmagyarokkal. Ozirisz és Ízisz (Iszet) mitológiai történetét sokan ismerik. Fiuk, az égből alászálló Hórusz, sólyomistenként az élők ura lesz, a nép fáraója, királya, vezére. A nemzeti összefogás ereklyéje a szent sólyom fogalma végül a turáni népek Turul-madár szimbólumában egységesül. Nemzeti kereteket adva a fehér és vörös hunmagyarok vallásilag megalapozott együvé tartozásában.

Mielőtt elfogadnánk, hogy a horvát néptörzs eredetileg a Szent Horuszt imádó egyiptomiak vörös nemzetrészéből ered, akkor magyarázatot kell adnom arra a kérdésre: mégis, miként keletkezett a fehér-horvátok népnevéhez tartozó fehér színjelzős szóösszetétel. Ha azt nézzük, hogy Memphis központú Alsó-Egyiptom a védő szerepű és vörös nemzeti színű hunok Hórusz országrésze, akik egész Közép-Ázsiában előfordulnak, a horvátok mezopotámiai (iráni) eredete megalapozottnak tűnhet. Azonban a történelmi források kiemelik, hogy ők a fehér horvátok, ezért ezt az ellentmondást fel kellett oldanom. A szakirodalomból kiderült, hogy Ozirisz imádatának Egyiptomban két nagy kultuszközpontja fejlődött ki. Az egyik a delta vidékén Buszírisz városa körül terült el, mely a hunok országrésze volt. A másik pedig e helytől mintegy 500 kilométerrel délre az ún. Felső-Egyiptom területén, Théba fővárosukhoz közel Abüdosz városközponttal található meg. Felső-Egyiptomról pedig tudnunk kell, hogy ez az országrész a fehérmagyarok őshazája. A vallási kultuszukra jellemző az anyatisztelet, anyajogú vagy matriarchális társadalma. Mai világunkban közismert az Asszuáni-gát fogalma, mely az őstörténetéből kifolyólag, mint Asszuán = Asszonyhon fogalmaként maradt ránk. Tehát, az első vélekedéssel szemben a fehérhorvát nép nem közvetlenül a hun nemzetből, hanem a felső-egyiptomi fehérmagyar nemzetágból származik. Valójában az egyik legközelebbi magyar testvérnépünk volt, amíg a szarmaták behatására el nem szlávosodtak.

A továbbiakban nézzük meg mit is jelent a hóra = hegy fogalma. A Hórusz mitológia szerint még annyit róla, hogy az egyiptomi teremtéselméletek szerint a nagyszülei, a föld istene = Geb és az ég istennője = Nut gyermekeiként, már a természetes teremtés útján jönnek világra a szülei. Az istenszülők közül Ozirisz végül a holtak királyává, míg Ízisz a legfelső anyaistenné válik, addig Hórusz gyermekük az égből fényként szálla alá – a mennyei magasságból lecsapó sólyom madár szimbóluma alapján – és válik az élők urává (Napisten királlyá). A hóra, vagyis a hegy fogalma összekapcsolódik a fény mitológiájával, miszerint a napból érkező fény a hegyek csúcsait érintve érkezik a földre, vissza pedig az obeliszkek csúcsán keresztül távozik, miként az emberi lélekvándorlásban hitték. Hasonlóan, ahogy a láthatatlan magasságból csap le a sólyom madár. A piramisok is hasonló mitológia szerinti építmények, a fény hegyei.

A horvátoknál is ismert a hóra tánc, mely nem más jelentésű, mint a kapcsolat kifejezése az égből jövő fény (keresztfény) földi fogadására. A hóra fogalmából fejlődött ki magának az órának is a fogalma, mégpedig az ősi napórák formájából. A hegyes alakú leszúrt jelzőbot körül haladó napsugár az óra = Ó-rá, amelyben az „ó” az a csodálatos Rá napisten, aki a fény által üzen. Az üzenet fogadásának az ősi eszköze pedig az óra volt, az úrnyelv hagyatékának az egyik legfontosabb tanúszava, a H. sapiens ősnyelvének bizonyításában. Még az egész népnév fogalmát kell pontosítanunk, ahol a Horv = Horu(sz) + át = át (határozószó), odaátról (mennyei), az éteren át érkező fény, és jelentheti az átköltöző népágat is; összeolvasva: Horvátország = Hórusz-népág-országa, akik átköltöztek őshazájukból. Aki még mindig kételkedik soraimban, annak felhívom a figyelmét az orosz nép eredettörténeténél később írott soraimra (Hórusz› orosz› rusz fejlődési folyamatra).

Meghatározva az ősnyelv összehasonlító nyelvészeti vizsgálatával a horvátok ősi nemzetségét, az eredettörténetükre is fény derült. Ők a Hóruszt imádó fehérmagyarok népfeleslegéből vándoroltak Mezopotámia térségébe. Valószínűleg a térség utolsó úrnépi államának a Parthus Birodalomnak is államalkotó népei voltak. A bukást okozó szemita (perzsa) hatalom elől menekülve juthattak az Azovi-tenger térségébe a 2-3. századokban a kaukázusi avarok közelébe. Mint tudjuk az avarok is fehér magyar eredetűek. Az avarok közbenső őshazája az Ararát hegység körül, másként az Araxes-folyó völgyében található. Ha a hegy és a folyó is mesélhetne nekünk, elmondhatnák, hogy ezen a tájon egészen az ötszázas évekig olyan népek éltek, akik egyszer az Ara = ősanya, mennyasszony (később menyasszony) személyében az ősi anyatisztelet vidékéről érkeztek.

Az összehasonlító nyelvvizsgálat szerint az avarok a névazonosságuk alapján, messze délről az Arábiai-félszigetre kiáradott úrnépek arameus népfeleslegéből települtek ide, és az idők során váltak avarrá. Ezen kívül az Ararát hegy nevében megtalálható szóvégi -át = fénnyel érkező, éteren keresztül, át részleg – s pontosan azt is jelentve, amit leír – egyenes nyelvi fejlődésként jelenik meg a horvát fogalomban. Továbbá az Araxes szó második fele a -xes = kses ősi kiejtéséből adódóan: xes = kőszent-égi-sas folyója, ahol az x = kőszent (szent-ország). Egybeolvasva: Araxes = Ősanya-szent-égi-sas-fia-folyója, mely név azonos eredetű a Hórusz sólyomisten hitével. De még mindig nincs vége a mesének, mert az összehasonlító nyelvészeti vizsgálat szerint a folyónév összecseng az Araxes = öreg-sas (öreg = ven-d = vén-szent) kifejezésünkkel, és ezek az elemek mind-mind megjelentek a Kárpát-medence népeivel kapcsolatosan, mint ahogy a szlovén eredettörténetnél találkoztunk vele.

Hogy tovább bonyolítsam az összefüggéseket, nem csak fehér horvátok, hanem fekete horvátok is megjelentek a történelem színpadán. Az ő szálláshelyeik még a 8-9. századokban is kimutathatóak szinte pontosan ott – a cseh-morvák és a lengyelek között – amelyet a fentiekben a fekete magyarok lakóhelyeiként jelöltem meg. Nem tévedve, mert esetünkben az eredetileg horvát és a magyar nemzet egyazon, csak eltérő törzsi szervezeteiről van szó. A fehér horvátok Abüdosz városától délre kezdődött a fekete magyarok és a fekete horvátok őshazája, akik szintén a Hórusz istenkirály hívei voltak. Az onnan az Odera nyugati oldalára költöző, az egykor ott elterülő szállásterületeikből az északabbra eső népességük beolvad a germán néptengerbe, de valószínűleg nem alárendelt szerepben, mert Németország nemzeti zászlójában a fekete sáv eredete másként nehezen megmagyarázható. A délebbre elhelyezkedett kisebb feketehorvát és feketemagyar részleg csak a 10. században olvadnak be a fehérmagyarságba. A mai Horvátország területére vonuló fehérhorvátok magyarságtudata pedig a délszláv tengerben tűnik el, de az ősi szabadságvágyuk a függetlenségi törekvéseikben a mai napig megmaradt.

Az avarok testvérnépeként vagy szövetségében a horvátoknak már egyenes út vezetett a 6. században az Északi-Kárpátok mellé, az északkeleti részén ismert fehérhorvát területekre. Baján avar kagán hadmozdulatai után 626. év tájékán egy nagy csoportjuk áttelepült Dalmáciába. Az avar hadak újra rendezték a Délvidék hatalmi viszonyait, immár harmadszor az úrnépek javára. A fehér-horvátok törzsének jutott feladatul a magyar hatalom Dalmácia felőli fenntartása. Dalmácia néveredetéről röviden. Nem csak a kelta népvándorlás vetett erre a tájegységre új népeket (illírek), hanem az utánuk következő asszír népvándorlás is. Ismeretes, hogy i.e. az ötödik században a Balkán-félsziget déli részét, elsősorban a görög Peloponniszosz spártai részét, egy új erős néphullám a nyugati asszírok népe, népi nevükön a dórok törzsei érték el. Ninive i.e. 612. évi bukását követően kialakuló szemita népvándorlásnak egy kevésbé ismert nyugati ága. A dórok tovább haladtak a Jón és az Adriai-tenger mentén északra, és gyakorlatilag megszállva Isztriáig az egész szigetvilágát.

A dórok erős hódító, szemita jellegű, az egykor úrnépi nemzetből asszírrá vált népcsoportot alkottak. A néveredetűkben a dór = szent-(s)ó-napurak jelentést hordozzák. A jelenlétük nem tűnt el nyomtalanul, még a nevük is fennmaradt az Adriai-tenger = A-dóriai-tenger nevében. A szigetvilágban jelentős népcsoportjai is fennmaradtak. Találkozva ötszáz év után az Al-Duna mentén ide érkező szláv alán testvérnépeikkel és velük egyesülve adják Dalmácia = Dór-alán-mácia nevét az aláhúzott betűk szerint, ahol a mácia = ősanya-család-ária, népe. Azonosan az alánok eredetével. Összehasonlító nyelvészeti vizsgálattal bizonyíthatóak a fenti soraim, mert a dalmata = szarmata fogalmak azonos nyelvi képződése megcáfolhatatlan bizonyíték. Ha hozzáteszem, hogy nyelvükön a delmácia = juhászok földjét is jelenti, a nomád szarmata származásuk letagadhatatlan. A bizonyítás szerint kijelenthetem, hogy a szlávvá vált horvát nép sem szlávként vándorolt a mai hazájába. Ők ott a lakóhelyükön váltak szláv nyelvűvé a meghatározott dór, alán és környező nagyhatalmi behatásra. Ha ősi úrnyelvűségüket el is vesztették, azért a szerbektől való elkülönülési törekvéseikből kifolyólag érzékelhető az ősi szabadságszeretetük, mely a mai napig sem veszett ki a génjeikből.

Már csak a nemzeti színeik vörös eredetét kell meghatároznunk. Horvátország ókori történetében még két nagy népcsoport jelenlétéről kell említést tenni. Az egyik az időszámításunk kezdete körül az illírek népe, majd az 5. században a hunok népe. A hunokról biztosan tudjuk, hogy a nemzeti színük a vörös (piros). A hunok az Al-Duna mentén hatoltak be a Kárpát-medencébe, és a déli irányba ható jelentős hadműveleteikkel a Rómaiak által letelepített és időközben szétterjedő délszlávokat ismét visszavetették a kijelölt térségeikbe. A medence egységesítése érdekében a Dráva-Száva közben jelentős székely (hun) erőket állomásoztatva, letelepítve más úrnépek mellé, hogy így biztosítsák a határvédelmet. A hun főerők 453. évi kivonulása után jelentős hun úrnépi lakosság maradt a folyóközben. Példa erre Kórógy = Köristen-ó-nagy-jó-anyja települése, mely napjainkig fennmaradt. Ezt a lakosságot az avar honegyesítés még egyszer megmenti a délszlávoktól, és a déli határok megerősítése érdekében az avarok a Száva térségébe telepítik a horvátokat. Az avarok bukásával a horvátok magukra maradva nem tudják megtartani önállóságukat, keveredve a hun-magyarokkal, délszlávokkal, trákokkal, illírekkel jön létre a későbbi Horvátország. Ide kívánkozó adat, hogy a horvátokat és a szlovéneket a középkorban még szintén az ókori magyar eredetű „tót” nevük szerint ismerték az ottani magyarok, ahogy az előzőekben már érintettem.

Az illírek történelméről kevesebb adat áll a rendelkezésre. Annyit biztosan tudunk, hogy i.e. a 4-5. századokban már kialakult államszervezetben élnek a makedónok mellett az Adriai-tengerpartól keletre egészen Albániáig. Ha az illírek leszármazottaiból származik Albánia népessége, akkor az ő közbenső hazájuk a Kaukázus déli felén a régi Albánia és Örményország területén volt az avarok mellett, ahonnan az asszír hódítás elől menekültek a Balkán-félszigetre a kelta népvándorlás után. Albánia vörös alapú fekete kettős sas címeres nemzeti zászlaja alapján feltételezhető, hogy az illíreknek eredendően szintén vörös lehetett a nemzeti színük.

Az illírek hun eredetéhez egy kis adalék. Időszámításunk előtt 485-ig Kis-Ázsiában a Fekete és Márvány-tengerek alatt létezett egy jelentős hatalom, Phrygia (Prügia) néven. A szakirodalom leírja, hogy vallásukban Kybelé (Kubaba) istenanyát és a szerelmét Attist, a meghaló és ismét feltámadó istent imádták. Újra Ozirisz és Ízisz vallási mitológiájánál vagyunk, csak kisázsiai formába öntve. Tudjuk, hogy az egykori Hettita Birodalom nyugati fekvésén megalakuló államszövetség. A hettiták volt fővárosa Hattusas, a halottőrző-sas, kissé elvonatkoztatva Hórusz lakhelye, kinek apja vált a holtak istenévé. Innen a hasonló névképzésű Attis istennév. Ha kicsit nyelvészkedve tekintünk az istennévre, összehasonlítva a prügiai Attis és a hun Attila névképzést, semmi kétség sem férhet az azonos ősnyelvből eredésükhöz. Ugyan úgy, a királynév régies formája az Atilla és az illír népnév azonos eredete is megcáfolhatatlan. Mindkét esetben megdönthetetlen bizonyítékot adva számunkra. Ezúttal a témánk három fontos népe a hunok, a prügiaiak és az illírek azonos egyiptomi hun nemzeti eredeteik bizonyításában.

Horvátország nemzeti színeiről elmondhatjuk, hogy illeszkednek az eredettörténetükhöz. A felső piros a védő nemzetrészről a hunoktól és az illírektől, a középső fehér sáv az ő saját eredetű fehér horvát színük, s az alsó kék sáv pedig a latin-szláv dalmátoktól ered. A zászló közepén elhelyezkedő piros-fehér kockás pajzson nyugvó kék korona követi a sávok színezését, jelezve számunkra a kék koronával Horvátország uralkodó szláv nemzetrészének színét. A horvátok nemzeti összetételében a vérvonal arányszámban maga a horvát elem a becslésem szerint nem érheti el az ötven százalékot, míg a horvátok a többi hunmagyar elemmel együtt jóval 50% feletti legalább 3/4 részarányt képviselhetnek. Hogy mégis a szlávok nyelve vált a dominánssá, a környező nagyhatalmak, mint Róma, Bizánc, Velence és a németek érdekövezetének, valamint az erős és gazdag dalmát szarmata behatásnak a következménye.

Még a két délebbi, szintén önállóságra törekvő kis szláv állam zászlószíneit érinteném.

Bosznia és Hercegovina nemzeti színei a kék és sárga alapszín, a fehér csillagokkal. A kék és sárga színekről tudjuk, hogy a latin-szlávok kék, és a valószínűleg a sárga dór szemita népességtől ered. A több fehér csillag az ősi úrnépi elem beolvadását jelképezi. Az eredendően a fehérmagyar alapnépességre (trákok) rátelepült alánok, és dalmaták keveredéséből keletkező szláv népcsoport. A tartomány a 15. században a mohamedán török hódítása során elveszti maradék nemzeti identitását, és muszlinvallású népcsoporttá válik. Az újkori történelmükben már csak a szabadságvágyuk a régi.

Montenegró nemzeti zászlaja a piros alapszínű mező sárga szegéllyel, közepében a sárga címerábrázolással. Hasonló nemzeti felépülést mutatja, mint az előző kis államé. Csak az a különbségük, hogy az alapszín nem kék latin-szláv, hanem vörös hunmagyar, mely legvalószínűbben illír elemet takar. A szegély és címerábrázolás sárga színe a szemita dór népelem hatalmi szerepét jelzi, ahogy a Szlovén zászló három sárga pöttye szintén az államalkotásban jelen levő szemita dór népelem megszemélyesítését jelenti. Szerintem az országnév -negró második szórésze nem jelentheti a fekete vagyis néger jelenlétet, inkább az ősi nagy-ró (köristen) kifejezés leirata. Ha együtt nézzük a négy adriai tenger melléki szláv államot, mindegyik egységesen mutatja, hogy a nemzetük helyi népkeveredéssel illetve összeolvadással, a nyelveik pedig szaknyelven egy az ősnéphez történő hozzávándorlási folyamatban, admigráció útján keletkeztek.

Nemzeti zászlójuk a piros, a kék és a fehér színű vízszintes sávozású lobogó, közepén a piros alapú fehér-sárga színezésű címerrel.

A szerb nemzet eredettörténetét a többi szláv néphez hasonlóan a mai tudomány még nem tudta megnyugtatóan feltárni. Maga a szerb név változatai nagy területeken Lengyelországtól Görögországig előforduló fogalom. Állítólagos jelentése a rokon, szövetséges, míg Bíborbanszületett Konstantin császár a latin servus (szolga) szóból származtatja. A szerb történészek szerint a nemzetük beköltözése az őshazájuknak tartott Koszovóba a 626. évi Bizánc elleni avar-szláv háború utáni időszakra esik. A szerb nép kialakulásáról pedig azt tartják, hogy az eltérő időszakokban betelepülő szláv törzsek összeolvadásából egy szerb népnevű törzs vezetésével keletkeztek. Fontosságára való tekintettel még egyszer kiemelem, hogy önmaguk eredetét csakis szláv törzsekből vezetik le.

A történelmi valóság feltárásához a vizsgálatainkat kezdjük a történelmi szakirodalom adatainak felvázolásával. Nem is kell messzebb visszamenni az időben, csak a krisztusi időszámításunk kezdetéig. Pontosan leírható, hogy a Balkán-félsziget kérdéses területein abban az időszakban milyen népek éltek. A Duna déli oldalán a Fekete-tenger nyugati medencéjétől az Isztriáig, beleértve Moesia térségét egészen Bizáncig, már legalább ezer éve a trákok lakják. Az Adriai-tenger mellékét majdnem olyan régóta az illírek szállásterülete jellemzi, megjegyezve, hogy a szigetvilágon az i.e. 5. századtól már a dóroké az uralkodói hatalom. A Közép-Balkánon a nemrégen világhatalmi jelentőséggel bíró makedónok élnek, a tenger mellékén a görög törzsekkel. Fontos adat, hogy a makedónok nyugati térségében, pontosan Koszovó körzetét egy a cseheknél már ismertetett törzs a kelta bójok déli törzsei (boii, bójusz) lakják. A bójok (a görög Aitólia = Boitólia) kelta eredete bizonyított, mivel ők Macedónia államalkotó nemzete voltak, ebből következhet, hogy a makedónok is úrnépi eredetűek lehetnek. A következő, makedón történetben visszatérek a kérdésre. Ugyanezen törzs a Dunántúl (pannonok) nagy térségének is őslakói, lakókörzeteik hosszan elnyúlnak Koszovótól a Cseh-medencéig, onnan a Lengyelországig, igen jelentős népességre utal.

A történelmi betekintésünk alapján pontosan látható, hogy az időszámításunk kezdete körül Közép-Európa balkáni területein egyáltalán nem található a szlávoknak nyoma, de az ősibb szarmatáknak sem. Az első következtetésünk lehet, hogy a szláv népek története biztosan időszámításunk utáni eseményekhez kapcsolódó folyamatok eredménye. Az időszámításunk kezdete körüli évszázadok mozgalmas történelme egyben meghatározza az utána következő történelmi eseményeket is. E folyamatok főszereplője a Római Birodalom. Róma i.e. 205-168 között három háborút kezd a makedónokkal, a végén az országot négyfelé osztják. A boioták nagy része Koszovó és Bosznia térségéből északra a Kárpát-medence felé menekül. A görög és makedón lakosság a római hódítás ellen hosszú de vesztes önvédelmi háborút folytat. Róma tovább hódít, i.u. 44-ben az északi trákok válnak a birodalom részévé, i.e. 31-ben pedig Odrys déltrák királysága is a kezükbe kerül. A hadjáratok eredményeként Róma meghódítja az egész balkánt, kijut a történetünk szempontjából is fontos Al-Dunához Moesia térségében. Közben a rómaiak i.e. 11-8-ban megszállják Pannóniát, gyakorlatilag a Duna teljes jobb partvidékét uralmuk alá hajtva.

A trák hatalom elpusztítása következtében előálló hatalmi vákuum eredményeként az Al-Dunánál megjelennek a dákok. Nyomukban pedig az i.u. első századában ide érkezik az első szarmata törzs a roxolánok, észak felől pedig többek között a yazigok, akiket a rómaiak letelepítenek a Duna-Tisza közén. A hatvanas években a roxolánok a római Moesiát támadják, Róma ellentámadással válaszol. Nemsokára kitör 85-106 között a dák-római háború, mely a Dácia provincia meghódításával végződik.

Egy ötven éves békésebb időszak elteltével kitör a nagy Duna-menti háború a betörő nomád törzsekkel, köztük 167-180 között az első nagy római-szarmata háború az Al-Duna mentén. Marcus Aurélius a győzelme ellenére a Kárpát-medence szarmata invázióját csak úgy képes rendezni, hogy 175 táján jelentős yazig és más szarmata néptömeget telepít át a Duna jobb felére Moesia, Mursa, Cibale vidékére, vagyis a birodalomba. Az új eredetszemléletünkben ezzel az eseménnyel kezdődik meg a szláv népek betelepedése a későbbi Délszláv óhazájukba. Ezért nevezzük el, a 175. évi történelmi eseményt a szláv népek első balkáni betelepedésének. Előrebocsátva, követi legalább még öt. A rómaiak által az előző századokban vívott háborúi következtében a Közép-Balkán népessége jelentősen megfogyatkozott, és meg is változik. Róma telepítésekkel, az ősi nemzetek összekeverési politikájával a további lázadásoknak is szerette volna az elejét venni. A térségi gondok ideiglenes megoldását követően újabb nomád törzsek részvételével 240-271 között zajlik a második Duna menti háború, és az újabb 294. évi szarmaták feletti győzelem eseményei.

A rómaiak dunai védvonalának a megerősítése sem képes hosszabb ideig visszatartani a nomád törzsek betörési kísérleteit a birodalom területére. 322-ben megjelennek a gótok, betörnek Szarmatiába (Duna-Tisza köze). Constantinus császár a szarmaták oldalán beavatkozva a háborúba leverik a gótokat. Katonai győzelme ellenére a császár csak úgy képes rendezni a viszályt, hogy az Alföldről óriási tömegű szarmata telepest kénytelen beengedni a birodalmába, és Illyrikum különböző részein letelepítve az előző században befogadott testvéreik mellé. Ez volt a második nagy szláv betelepülés a majdani Szerbia területére, és az első betelepítés a szerb őshazának tartott Koszovóba.

A népvándorlás hullámai nem csitultak. Megjelentek a színen 355-től a hunok. Még ez évben tönkreverve a szlávvá vált alánok fekete-tengeri királyságát. Hunok a meghódított gót és alán segédcsapatokkal 376-378-ban betörnek a Dunától délre eső római tartományokba. A történészek ettől számítják Róma Illyrikum tartományának pusztulását. Értsük rajta, hogy nem az illír testvérnépek hunok általi fizikai kiirtását, elpusztítását jelenti az esemény, csak a tartomány római uralmának a végét. A felületes történészek ismét a hunok nyakába varrták az el sem követett tettet, Illyrikum elpusztítását. A hun erőkről olyan rágalmakat írni, hogy ők a saját testvérnépüket pusztították volna, történelmi badarság. Ők épp az ősi úrnépi és testvéri hatalmat állítják vissza, igaz a rómaiak kárára. Előzőleg pont a rómaiak pusztították el az őslakosok nagy részét. A hun főerők 395 elején jelennek meg az Al-Dunánál. A már ismertetett átkaroló hadműveletükkel sikerült megtisztítani a barbár nomádoktól a Kárpát-medencét és környékét, s visszaállítani a behatolásoktól szenvedő úrnépi hatalmat a Kárpát-medencében. A további hadműveleteikkel megszilárdítják a medence politikai helyzetét. Kíméletlen támadásokkal vetnek véget a Balkán felől fenyegető szarmata veszélynek, Attila seregei 441 majd 447-ben a keletrómaiak és a déli szláv szövetségesei felett győzedelmeskednek. E sikeres stratégia eredménye, hogy a következő ezer évben a délszlávok nem voltak képesek beavatkozni az úrnépi Kárpát-medence politikai viszonyaiba.

Attila király 453. évi halálával az egységes hun birodalom felbomlik. Rövidesen a Pannóniába települt osztrogótok nyomására 469-ben kitör a szkír-szarmata-gepida-szvéb szövetséggel a háborújuk. A gótok győzelmével immár mintegy száz évre a germán jellegű gót törzsek hatalma alá kerül a Kárpát-medence úrnépi lakossága. A történetünkben azért fontos ez az esemény, mert a vereség hatására a vesztesek között található szarmaták sorrendben a harmadik nagy menekülését ismerjük a Duna alsó déli oldalára az ott megmaradt testvérnépeikhez. Az osztrogótokról még annyit kell tudnunk, hogy ők a hunok segédcsapataiként kerültek a medencébe. A hun főerők szétesésével ők veszik át a Kárpát-medence további védelmét. Csak megjegyzésként írom, hogy a gótok sem tisztán germánok, hanem az úrnép × germán népkeverék, mely még jelentős úrnépi kötődéssel bír.

Még egy fontos történelmi eseménysort kell leírnom a szerb történelem előzményeiként. Az ötszázas években egy újabb germán jellegű törzs a longobárdok jelentek meg a medence északi részén, 526-ra elfoglalva a Dunántúl egészét. A gót, germán jellegű hatalmak még jelenetős úrnépi gyökerekkel rendelkeztek, ezért ugyanúgy távol tartották a szarmatákat a medencétől, mint a hunok, nem adva teret a szláv terjeszkedésnek. A mintegy százéves germán hatalom érdekes módon 567-568-ban, a gepida-longobárd háborúban az utóbbiak szövetségében beavatkozó avarok hatására szűnik meg a medencében. Az avar segítséggel legyőzik a szintén germán (?) jellegű gepidákat végleg megszűntetve az uralmukat a keleti országrészben. A longobárdok felismerik, hogy a segítségül hívott avarok kettejük közül az erősebbek, ezért a belháború elkerülése érdekében a szövetség fenntartásával önként kivonulnak a Dunántúlról, hogy az itáliai Lombardia lakóivá váljanak.

A kaukázusi térségből a Szaszanida perzsa hatalmi terjeszkedés elől elvonuló avarok helyébe a Kaszpi-tenger körüli területekről jelentős szarmata-alán, vagyis szláv jellegű törzsek vonulnak az Al-Dunához. A Kárpát-medencébe az avarok által lezárt területre nem tudnak behatolni, kihasználva a Bizánci Birodalom belső meggyengülését, 578-ban a szlávok átkelnek a Dunán, és a mintegy százezerre becsült néptömeg elárassza a keleti Trákiát, Hellast, majd 581-ig nyugat Trákiát, Macedóniát, Thesszáliát, Dalmáciát és Isztriát. Ezt a folyamatot nevezhetjük a negyedik, a nagy szláv behatolásnak a Balkán-félszigetre. Ez a valóban nagy bevándorlási folyamat könnyen eltarthatott a szerbek számára nevezetes 602. évig. Ugyanis a szerb történészek erre az évre teszik a szerb nép betelepülését a közép-balkáni területekre, vagyis a koszovói szerb őshazának a létrejöttét. E nagy, vagyis negyedik bevándorlásuk történelmi eredménye, hogy a folyamatok hatására állandósul a szláv jelenlét a térségben, mely a délszláv világ kialakulását fogja eredményezni.

Az avarokról tudjuk, hogy nemzetileg a fehér magyarok úrnépei közé tartoznak. Hadműveleteikkel újabb 250 évre biztosították a medence úrnépi hatalmi viszonyainak a fennmaradását. Az avarok a testvér törzseiket, a velük bevonuló fehér horvátokat telepítik a Száva-folyó környékére, határvédelmi feladatokkal. A további déli hadjárataikkal gyengítve Bizánc és a leendő délszlávokat, megelőzve betöréseiket a Duna bal partjára. Mind a germán, mind a szarmata betörések ellen biztosítják a medence úrnépi hatalmát a 791. évi nyugati frankok hódító támadásáig. A frank seregeket az avarok ugyan megállítják, de a következtében 795-ben kitörő belső testvérháború válik az avar uralom bukásának fő okozójává. A Keleti-Kárpátoknál a határon rövidesen egy új erős hatalom tűnik fel a Krum bolgár kán és seregei a szolgálatában álló szlávokkal, vagyis a keleten maradt alánokkal. Ha tárgyszerűek akarunk maradni, a bolgárok mellett behatoló szláv alánok megvalósítják az ötödik nagy szarmata betelepedés eseményét a szerbek történetében. A bolgár hadak keletről behatolva tönkreverik a megmaradt avar uralkodóházat, ezáltal 804-ben megszűnik az avar államhatalom a medencében.

Továbbiakban, a mohamedánná vált arabok közép-ázsiai terjeszkedése elől elmenekülő bolgár hatalom veszi át közel száz évre az avarok szerepét a medence keleti felében. A bolgár uralkodók (kánok) a Dunától keletre fekvő területeken (Erdélyben), a magyarok 895. évi újra bejöveteléig töltik be a védelmi szerepüket. A bolgárok nemzeti kérdéseit és az eseményeket részletesebben a Bulgária címszónál tárgyalom. A bolgár főhadak előtt behatoló alán lovasok a Duna mentén zsákmányolnak. Következménye, az eddig létrejött délszláv etnikai kiteljesedések feltételes módú fennmaradása. A Kárpát-medencébe bevonuló Árpád fejedelem hadai a Tisza mentén a Zalán vezért (Az-Alán) megfutamítják, aki a Duna jobb oldalára menekül a már letelepült szláv testvérei közé. Ezzel, a hatodik betelepüléssel válik véglegessé a délszlávok honfoglalása a jelenlegi országaikban. Valamint eldől, hogy az Al-Duna jobb oldalán a Rómaiak által elpusztított úrnépi hatalmak helyét végleg a szláv népek vehetik át. És az is eldőlt, hogy a Duna bal partjához kapcsolódó területek viszont tartósan (újabb 1100 évig) az úrnépeké marad. A kialakuló erőegyensúly eredményeként a Duna jobb oldalán a legalább hat nagy bevándorlási hullámukkal a szláv törzsek a jövőben véglegesen átveszik az ősi úrnépektől a térség etnikai és politikai vezető szerepét. Természetesen ez az átalakulás is hosszú 300 éves történelmi folyamatként eredményezi, hogy 1220-ban az elsőként megkoronázott István szerb király (Stefan Prvovencani) alatt létrejöjjön az egységes szerb királyság.

Az igen izgalmas, mintegy ezerévnyi történelmi időszak folyamatában lezajlott a szarmata népek betelepülése a Balkán-félsziget középső részeire, ahol végül létrejön a szerb nemzet. Visszatekintve az események hosszú sorára, már csak egy fontos feladatunk maradt, a szerb nemzet kialakulásában résztvevő nemzetiségek felépülésének a leírása. Az eddig leírtak alapján az első fontos következtetésünk a következő lehet: ameddig a kárpát-medencei úrnépi hatalom mai napig való (részleges) fennmaradása elsődlegesen a Római Birodalomnak köszönhető, addig a balkáni úrnépi hatalmak pusztulása és a szláv világ ottani kialakulása ugyanannak a Római Birodalomnak a politikai következménye. Ebből egyenesen adódik, hogy a szerb nemzet nem szerbként vándorolt az őshazájának számító Koszovóba, hanem a térség ősi nemzeteivel, ott helyben történő összeolvadással fejlődött ki szerb néppé.

Az utóbbi mondatot jól bizonyítja, hogy az őket jellemző népnevek, mint a szerb és a rác, de a legtöbb földrajzi név és ókori személynevek mind-mind úrnyelvi eredetet mutatnak. Már eddig többször leírtam, hogy szlávok ősei sem szlávként születtek, hanem az életútjuk évezredes elkülönülései során váltak azokká. Ugyanez igaz a szerbekre is olyannyira, hogy ők is a népnevüket az új hazájukban talált ősnépektől kapták, amelyek fennmaradtak a napjainkig. Ha megnézzük a szerb nevet, pontosan annak az ősnépnek a nevét jelenti, amelyek közé a szlávok beköltöztek. Etimológiája a következő: sze = szem, az ősanya Aszum rövidítése + r = rá a napisten + b = teremtő erő; összeolvasva: szerb = ősanya-napisten-fiának-teremtő-népe fogalmát hangzósítja felénk. Maga az első szer- szórész is magyarul megérthető fogalom, a szertartás szótöve. Hogy ezeken a területeken kik voltak az ősi napisten népe, csak az őslakók neveit kell megtekintenünk. A trákok, mint az anyatiszteletű teremtő napország gyermekei, az illírek fogalmában szintén a ré = napisten hun népe rejlik, a makedónok nevében az Ősanya (mama) országát jelentő fogalomként, az úrnyelven képződött népneveink találhatóak meg. A délszlávok betelepedve az ősnépek közé, fokozatosan átveszik az ott lakók népi neveit.

A rác népnév ugyanazt az etimológiai eredetet mutatja, mint a szerb név, csak egy még jobban egyszerűsített változatában. Maga a fogalom a rá = rá vagyis a napisten + c = c, az ősnyelvben a mindent, ami az újnyelvben már a családot hangzósítja; összeolvasva: rác = napisten-családjajelentést adja. Ha az összehasonlító nyelvészettel tekintünk e két foglomra, akkor a rác népnév a keményebb hangzása okán inkább a trákoktól ered, míg a szerbet a makedón őslakók adhatták az ősanya összecsengése alapján a betelepülő szlávoknak. Ne felejtsük el, hogy az alán (az őslány) szarmata törzsek is egykoron az ősanyát imádó egyiptomi úrnépek Mezopotámiába kiáradt népességéből az asszírok hatására váltak szemita szláv népekké, a több évezredes történetük során. Csak emlékeztetésként ismétlem, hogy a szarmata saó-úr szókezdő hangcsoportja szintén a napistennel kapcsolatos vallás terméke. De annyi különbséggel, hogy amíg az úrnépi mitológiában az istenek feletti ősanya szülte az egyisten napfiát matriarchális vallásban, addig a szemita hitben a napisten monoteikus egyeduralkodó (patriarchális) istenhitté, Él-úrrá, Javéra illetve Elohimmé, majd Mohamedánná válik.

A szerb nép eredettörténetét a nemzeti színeik elemzésével zárnám. A felső kék sáv az eredendően szláv-latin néptől származik, egyben jelezve a hatalmi státusukat. A középső sáv a fehérmagyar szín a trák és szkíta nemzetrészektől ered. Az alsó piros sáv pedig a vörös hunmagyar származású macedón ősnép államalkotó szerepét jeleníti meg az utókor számára. Az illírekről írtam, hogy ők is a vörös nemzeti színt viselték, ezért az ő államalkotó szerepük sem kizárható folyamat a szerb nép történetéből. A zászló közepén megjelenő címerábrázolásban a sávok színei mellett megjelenik a sárga szemita nemzeti behatás jelképe is. E nemzetrészt a szakirodalom szerint is csak a dór nép dalmata összetevőjében vélem felfedezni, az előzőekben leírtak szerint.

A becslésemen alapuló vérvonal arányszámban a fehér és piros úrnépi összetevő biztosan meghaladja a szerb népben az 50%-ot. A számarányában kisebb arányt képviselő nomád szláv nemzetrész azért tudta mégis a maga javára megváltoztatni az etnikai képet, mert a rómaiak által szétvert ősnépek államisága vezető erő nélkül maradva, kénytelenek voltak a hatalmi szempontok szerint sokkal hatékonyabb, a szláv nemzetrész nagyhatalmak (Bizánc, Velence) támogatását élvező vezető szerepét elfogadni. Majd a következő századokban a bizánci és római katolicizmus érdekövezetének harcában az ősnyelvek fokozatosan elvesztették jelentőségüket. Az ősnéphez történt hozzávándorlás (admigráció) folyamatában majd csak a második évezred közepére válnak egységesen szerbbé és délszláv nyelvű nemzetté.

Nemzeti zászlójuk a vörös alapú mezőben megjelenő sárga színű kereszt a harántsávokkal, motívumaiból épül fel.

Szeretném előrebocsátani, hogy a makedón nép történelmével a szláv eredettörténet folyamában ismét egy különleges tudományos határkövéhez érkeztünk el. E nép ókori történelme, a horvát = Hórusz népe fontos bizonyítéka után a második nagyjelentőségű, az elméleti történelemtudomány egy újabb téves igazsága felülvizsgálatának pillanatát hozza el számunkra.

A keleti szlávvá vált makedónok történelmében nemcsak a Nagy Sándor vezette ókori birodalmi törekvései az említésre méltó eseményeik, hanem az egyik legfontosabb kapcsot alkotják az őskor és a további történelmi korok között. A tanulmány első felében levezetett egy őshazaképből a szétterjedő emberiség Európában való megjelenésében, a makedónok népe fontos állomása történelmünknek. A földrajzi közelség is alátámasztja, hogy az őshazából kiáradó törzsek egyiptomi állomása után, Mezopotámia mellett a Balkán-félsziget felé vezetett a másik fontos szétterjedési útvonaluk. A régészeti kutatások feltárták, hogy az Özönvíz időszakában 12-14 ezer éve már tartósan megjelentek emberi hordák a balkánon is. Bebizonyosodni látszik – mert azaz elsőrangú felfogás válik bizonyítottá – miszerint az első telepes népcsoportok kialakult őskultúrával keltek át Kis-Ázsiából Európába az i.e. 8-6. évezredekre, vagyis már legalább tízezer éve, a holocénkor kezdetétől.

A neolitikus földművelő életforma a Balkán-félsziget délkeleti feléből terjeszkedett észak felé, elhagyva a térséget Közép-Európába, majd az egész földrészre. A folyamatnak csak egy szakaszára, a körös-kultúrára térek ki. Megjegyezve, hogy ez az egyetlen régészeti elnevezés az, mely pontosan azt is jelenti, amit a hangalakja számunkra leír. Ha az úrnyelv szerint olvassuk el a fogalmat, akkor a körös = kör-ős kiejtéssel, azonnal a napisten népe kifejezéshez jutunk el. Mégpedig a ma is élő magyar ősnyelv szabályai szerint. Vagyis továbbá is igazolódni látszik az a leírásom, hogy az elsődleges indomediterrán világkultúrát megalkotó ősnép maga a magyar nemzet, valójában a napisten mitológiáját elterjesztő úrnépi valóságából kifejlődve. Tudjuk, hogy a két, majd három törzsre szétváló úrnép nemzeti színeit a piros, a fehér és a fekete mellett a népfelség területének zöld színe jellemezte. Ha megnézzük, milyen jellegzetes leletekből áll a régészeti hagyatékuk az Égei-tengertől a Körös-folyóig, az anyaistennő agyagszobrai mindenütt megtalálhatóak, kifejezett női, anyai jelleggel. Hozzájuk tartozott egy kis 3-4 lábakon álló házi oltár, mellyel minden lakóhelyen elvégezhetőek voltak a vallási szertartásaik. Pontosan úgy, ahogy az Egyiptomban szokás volt az ősidőktől.

Ráadásul e kultikus tárgyak festésére a vörös szín volt a jellemző, mely egész Európában megtalálható a régészeti leleteken. Mint látható, a makedónok nemzeti alapszíne is vörös alapú, vagyis ők a védő hun nemzetrész egyenes ági leszármazottai közé tartoznak. Pontosabban a fehér-magyarokat védő nemzetrésznek, az Alsó-Egyiptom népének ősi ágába. A régészeti leletek pontosan elmondják számunkra, hogy a harcos vörös hunok végül kiket is védtek? Az áldozati oltárok segítségével bizonyíthatóan az Ősanya, az Ősmama (Szent Mária) hitvilágában az úrnépek anyatiszteletű népágait. Tudjuk, hogy a hunok Alsó-Egyiptom lakói voltak, akik elsőként szétáradva belakják a termékeny mezopotámiai félholdat, majd a Balkán mellett a Kaukázus térségét. Innen kiindulva az Altáj mentén egészen Kínáig hatolnak. Ázsia déli részein, a tenger mellékén pedig Indiába, és így tovább. Mögöttük vélhetjük fel a szétáradó fehér-magyarok ágait Mezopotámiában, a Kaukázus környéki szkíta, avar és szavárd magyarokét, de a balkánon a később göröggé váló hellének népét is a fehér alapszínű görög zászló szerint.

E vázlatos történelmi folyamat után már rátérhetek a makedónok legfényesebb történelmi korszakának az elemzésére, nagy titkának a feltárására. Nagy Sándor (i.e. 336-323) fémjelezte világbirodalmi időszakuk valóban a világtörténelem legnagyobb titkainak egyike. Mindeddig, a másodlagos indoeurópai felfogás szerint, a történelmi szűklátásmód akadályozta meg e titkok feltárását. Az elsődleges indomediterrán úrnyelv anyanyelvi ismerete volt a feltárásban a legnagyobb segítségemre. A történelmi előzmények ugyanazok, mint a többi ősnemzet történetében volt. Az ősmakedónok az i.e. 5. századig töretlenül fejlődtek. Földrajzilag még az egyiptomi őshazából hozott területi tagolódás szerint, a Jón-tengerrel érintkező Alsó-Makedóniára, és a hegyvidéki Felső-Makedóniára különülnek el. Lakosságáról annyit ír a szakirodalom, hogy a trákkal, az illírrel és a göröggel rokon törzsekből tevődik össze. De mi már tudjuk, ezért ha úgy írták volna, hogy a trák, illír és a görög törzsekkel rokon népből a hunok ősi ágából származnak, lett volna a helyes álláspont.

A több évezredes önálló fejlődésükkel valójában a hunok nemzetrészének, talán a székelyekhez hasonlóan önálló, kitűnő harci erényeket felvonultató nemzetségének tekinthetőek. Az ősnyelvük a tájszólással beszélt hunmagyar nyelv. Államiságukról leírják, hogy i.e. a 6. században még több különálló és független fejedelemségre különültek el. Sajátos fejlődésük törését a görög-perzsa háború okozza, amikor az addig független makedónok államát 480-ban, ha részlegesen és rövid időre is, de elfoglalják a perzsák. A perzsa szemita háborúk jellemzője, hogy több hullámban meggyengítik a védekező lakosságot, hogy egyre kevesebb és kevesebb esélye legyen a sikeres ellenállásra. Az Alsó-Makedóniába betörő Xerxés szétveri az ősi államszervezetet, hogy előkészítse az idegen eredetű lakosság betelepedését.

A görögök győzelmei az egész félszigetre kihatóan megakadályozzák, de inkább lassítják a perzsák terveit. Pontosabban csak a közvetlen veszélyét hárítják el. A háborús pusztítások mégis előidézik azt a társadalmi helyzetet, hogy az elfoglalásra kiszemelt területek népessége közé, az erre a célra létrehozott, a háborúk zsákmányán jelentősen meggazdagodott asszírok hódító pénzarisztokráciája telepedjen be. Az előidéző társadalmi ok pontosan abból keletkezett, hogy az önvédelmi háborúra való felkészülés lényegében még nagyobb anyagi ráfordítást igényelt az anyanemzettől, mint a támadók ráfordításai. Számító tudatossággal, az elfoglalandó ősnépek volt testvérnemzeteiből kiemelkedő, már szemita asszírrá vált és meggazdagodott nemesség egy részét „ráküldték” a célterületre. Esetünkben, a kényszerhelyzetben levő makedón uralkodóház még kitűnő lelkesedéssel is fogadta a gazdag arisztokratákat. Örülve a háborús költségek előteremtésében előzékeny betelepülő új főrendnek.

Pedig pont ez lesz a veszte az ősi nemzetek sorainak. Az eddig egységes makedónok sorai közé betelepülő újnemesség a pénzükért politikai hatalmat is vásárolnak. Létrejön egy, a társadalmat megosztó hatalmi felépítmény. Ha a körülmények úgy alakulnak, akkor a lényegében idegen gondolkodásúak főrendje politikai szerephez jutva átveszik az államhatalmat is, akár teljesen átformálva a nemzet arculatát. Ennek ókori példáját láthatjuk a görög város, Athén történelmében. A perzsák elleni győztes háborúik ellenére a város őslakossága oly mértékben legyengül, hogy alig száz év múlva 411-ben, az oligarchává váló nemesség államcsínyben megdönti az Athéni szabadok (démosz) úrnépi hatalmát, létrehozva az 500-ak (zsarnokok) tanácsát. Rövidesen az ugyanilyen sorsra jutott Spárta (dór hatalom) győzelmével fejeződik be a görög belháború, és 399-ben végleg elbukik az athéni ősnép demokráciája is. Annyi megjegyzéssel, hogy a görög nemzeti zászló fehér alapszínén (fehérmagyarok) a kék mintázat (latin) mindannak a folyamatnak a jelképes tömör ábrázolását fejezi ki, amit az előzőekben leírtam. Az ősi úrnyelvük a latin-asszírokkal való összeolvadással göröggé válik.

Ugyanaz az átalakulás zajlott le a makedónoknál is, mint a testvéri görögöknél. Mivel ők távolabbra estek a perzsa betöréstől, a folyamatok lassabban és jobbára nemzeti keretekben zajlottak le, de a végeredmény ugyanaz. Mintegy 1500 év alatt vesztik el nemzettudatukat, és majd csak i.u. 1000 után változnak át szláv nyelvű macedónokká s egy kisebb területen göröggé. A bizonyítás folyamatában azonban még vissza kell térnünk a perzsa háborúk korába. Az i.e. 5. század hozza a makedón nemzet átalakulásának a kezdetét. A háborúk megvívása egyre több pénzbe került. Szükséges volt a helyi, jobbára kereskedő arisztokrácia gazdagodásának a lehetővé tétele. Nézzük meg, hogy kikből fejlődik ki az új makedón főrend. A szakirodalomban alig találunk rá adatokat. De annyit leírnak, hogy az 5. századi központosító politikát felvállaló királyi udvarban a király körül hetairoi vagy hetairos főurak, a „kísérők” alkotják az udvar új előkelő tanácsát.

A források továbbiakban is jól jellemzik a politikai helyzetet. Az egységes makedón államot megvalósító királyok I. Alexandrostól (495-450) II. Philipposig (359-336) az udvarhoz közelálló városi arisztokráciára támaszkodva, a népgyűlést végleg a király alá rendelve, lényegében felszámolják a nemzetség törzsi alapú államszervezetét. Helyette a gazdag kereskedő főrend válik az állam vezető erejévé. Kikből áll ez az új hatalom? A hetairos szó jelentéséből összehasonlító nyelvészeti vizsgálattal könnyen kideríthető, hogy az i.e. 1116-ban az asszírok által megdöntött Hettita Birodalom népének Kis-Ázsiában maradt és időközben asszírrá vált néptöredékei. A hettita = hetairos leszármazás megcáfolhatatlan tény. Tudjuk, hogy a hettita bukás idézte elő a nagy kelta népvándorlás beindulását, akik eljutnak a makedónok közé is. A Kis-Ázsiában maradt néptöredékek vezető hatalmává, az asszír hódításokon meggazdagodott átállt uralkodó réteg válik. Következik a 612. évi Ninivei katasztrófa, megbukik az Újasszír Birodalom. Aki csak teheti, menekül és sokan az egykori legközelebbi rokonnépeik közé kérik a bevándorlásukat. Nem nehéz megérteni, hogy az áttelepülés már csak a gazdag kereskedő nemesség lehetősége, akik beilleszkedve fokozatosan átveszik a gazdasági hatalmat is az ősmakedónoktól.

Az egységes makedón államot lényegében csak gazdasági alapon lehet megvalósítani, melyhez rendelkezésre állt az új arisztokrácia. Csak alkalmazni kellett őket a hatalom gyakorlatában. Megjegyzem, makedón eredetű nemesség is részt vehetett a folyamatban. A királyok pedig fel is használták őket a hatalmuk átalakítására, egyben teret adva a szemita pénzhatalmi eszmék terjedésének. Az eredményeképpen alig száz év alatt megroppan az állam ősi nemzeti gerince, és az állandósuló háborús viszonylatban megteremtődik a hatalmi csúcsokon az arisztokraták hatalomgyakorlásának lehetősége.

Közeledve Nagy Sándor uralkodásának idejéhez, édesapja II. Philippos (Fülöp) király környezetében a társkirályokat már a hetairoi névvel jelöli a szakirodalom. Az apa uralkodását már a katonai hódítás szövi át, mely még nagyobb királyi kincstárat eredményez. Sorra legyőzi a görög városállamokat, ezáltal egységesíti a balkáni rokon népeket a makedón hatalom alatt. A nemzeti érzés fenntartásában még célul tűzi ki az egykori győztes Perzsia elleni visszavágó háborút, melyet már csak a fia, Makedón Alexandros (Nagy Sándor, 336-323) hajtja végre. Az ifjú király nevének az etimológiájáról: Alexandros (Alexander) = Az-élők-szent-napura, ahol a szóvégi ro = ró(vó), a kört, vagyis a napisten jelét rajzoló jelentésű + s = ős; együtt a ros(z) = kör-ős (szentje), vagyis napisten, úrnyelvi képzésű névszó. Megjegyezve, hogy a „rosz” névszó megfejtése az óorosz nép elemzésében is fontos szerepet fog betölteni. A tanulmány szempontjából a király győzedelmes Perzsia elleni háborúját nem ismertetem. Csak annyit jegyzek meg, hogy Nagy Sándor még a makedón nemzet valódi fia, bár az eltérő anyai vérvonal jelenléte az uralkodó családban egészen bizonyosnak látszik. A perzsák ellen viselt háborúja már a klasszikus hódoltató, vagyis zsákmányszerző háború. A támadásának egyik végcélja lehetett a perzsák által az úrnépektől összerabolt kincsek visszaszerzése, és amely nélkül a győzedelmes háború megvívása már nem véghezvihető valóság.

Elérkeztünk a bevezetőben elindított egyik legnagyobb történelmi titok megfejtéséhez, mely a makedónok eredettörténetében található meg kódolt állapotban. A leírás során már többször érintettem a megoldást. Elsőként elemezzük, mit jelent maga a makedón népnév. A fogalom felbontható két értelmes szó összetételére: makedón = make + dón tagokra. Az első szórész etimológiája: ma = ősanya + k = kő, mint határkő, átvitt értelemben a határkövek által kijelölt ország + e = ég, égi rövidítése; együtt: Make = Ősanya-égi-országa. A -dón szórész jelentése az előtagból adódik: dón = szent-ó-naphon, a dóm (szent székesegyház) fogalmából levezetve. Másik összefüggésben egyszerűen a dón = szent-hon jelentése is ugyanazt fejezi ki. Továbbgondolva a ma = magyar szófejődés alapján Magyarország fogalmának egy ősi változataként a Magyarhon kifejeződésének megértéséhez érkeztünk el. A teljes szó jelentése összeolvasva: Makedónia = Ősanya-égi-országának-napistenfia-honának-árja-lakói; egyszerűbben Éganya-naphona; még egyszerűbben: Magyarhon. Röviden megemlítem, hogy a Balkán déli részét (Spártát) meghódító szemita dór-nép = szent-sóúr-népe, a népnevük jelentését ugyanabból az ősi kultúrából merítették, mint a makedónok, csak időközben szemita nemzetséggé váltak. A dórok balkáni behatolását részben még az úrnyelvűségük segíti, értve az őslakókkal egymás nyelvét. Ők ugyanazok, mint akikről a dalmátokkal kapcsolatban már írtam.

Milyen következtetés vonható le az előző bekezdésből? Az, hogy a makedónok annak az elsődleges úrnépi ősnemzet fiai, akik már legalább tízezer éve lakói az országuknak. Valójában a népvándorlások során újabb nemzetrészekkel, mint a szintén úrnépi keltákkal is gyarapodtak. Az északi trák testvérnépeiről azt tartja a görög szakirodalom, hogy a legnépesebb törzs a világon, ők alkothatják a pelazg ógörögöket is, vagyis a pol népet, a sokaságot. A pol-nép, akik egészen a lengyelekig is eljutottak a Polónia régi ország nevükből adódóan, mint majd látni fogjuk, az óorosz nép megalkotóivá is váltak. Visszatérve a makedónokhoz, az eredettörténetükből adódik, hogy ők alkották meg Európa egyik első ősi Magyarhonát, ahol az úrnemzeti tudatuk végigvonul az egész makedón történelmen, hogy az időszámításunk utáni második évezred végére végleg elveszítsék ősi nemzettudatukat.

A titok tehát abban mutatkozik meg, hogy a perzsaverő makedón király lényegében úrnépi leszármazás fia, ha úgy tetszik: NAGY SÁNDOR = HUNMAGYAR KIRÁLY. A története kísértetiesen hasonló, párhuzamosan egyező a szintén hunmagyar eredetű Attila király sorsával. A történelmi szerepe abban mutatkozik meg – miként arról írtam –, hogy Mezopotámia ősnépei a Médiai-szövetség Ninivei győzelme után kihasználatlanul hagyták az ellenség teljes megsemmisítését. Az újra hatalomra jutó perzsa szemitizmus ellen már belső erejükből adódóan, többé nem voltak képes eredményesen küzdeni. Utolsó bizalmuk a még jelentős, és alapjaiban érintetlen külső testvérnépi segítségben volt. Tehát, Nagy Sándor és népe testesítette meg azt a külső erőt, melyben reménykedtek a rabszolgává vált úrnépek. Ő lett az a segítség, mellyel még visszaállíthatóvá vált az elsődleges indomediterrán úrnépi hatalmak gyakorlata a Mezopotámia nagytérségében. De mint tudjuk, megint nem így alakult a történelem.

Nagy Sándor – ha rövid időre is – még egyszer visszaállította az úrnépi hatalmat Mezopotámia felett. Zseniális hadvezérként, tehát külső erőként, megvalósította a szinte lehetetlent. 10 éves háborúban felszabadítja az évszázadok óta elnyomott és a rabszolgaságba kényszerített úrnépi nemzetrészeket. A szabadságosztás öröme azonban nem tart soká. Alig tíz évvel a háború megkezdése után, a győztes hadjárata tudatában, a Babilonba visszatérő király hirtelen meghal. A történelmi képlet ismét a szemita pénzhatalom forgatókönyvét mutatja. A kulcsember kiiktatásával, a hódításának tartományokra szaggatásával, mindenki mindenkinek az ellenségévé válásával visszaszerezhető a térség feletti hatalom. A következmény csak a pénzarisztokráciának kedvező. A magyar nemzetiségű Nagy Sándor halálával Mezopotámia úrnépeinek szabadsága örökre elvész.

Mindmáig történelmi rejtély volt, hogy Nagy Sándor a kis létszámú, bár igen harcképes hadseregével, hogyan volt képes meghódítani a hatalmas Achaimenidák Perzsa Birodalmát. A világrejtély megoldása a király nemzetségi eredetében lakozik. Ha összegezem a történetét, akkor ő úrnépi, miként írtam hunmagyar nemzetségű, aki magyar királyi címet viselt. Most, hogy ismerjük már az úrnépi eredettörténetét – mert ő még magyar nyelven (is) beszélt – az eredményes hódítása titkát is leírhatjuk. Végeredményben a mezopotámiai úrnépek külső erővel végrehajtott felszabadító háborúját vitte véghez. A történészek tévedése szerint nem egyedül küzdött, hanem mindenütt ahol még éltek az úrnépi nemzetrészek, támogatták hadműveleteit. A hatalmas perzsa hadsereg azért adta meg magát oly könnyen és többször is, mert a perzsa hadseregbe kényszerített úrnépi csapatrészek vagy szabotálták a perzsák parancsait, vagy átálltak Sándor oldalára. Nem akartak harcolni a felszabadítójuk ellen. Most, hogy már ismerjük a titkot, a 10 évig tartó győztes háborúját csak még nagyobb tisztelet kell, hogy körülövezze. Ő nem rablóháborút folytatott Perzsia népei ellen, hanem a felszabadítók igaz céljaiért küzdött. Csak az ellenséges haderőt pusztította, az őslakosságnak nem esett bántódása.

Nagy Sándor életrajzírói pontosan leírják az egyiptomi hadjáratát. Különös szeretettel emlegetik, hogy Sándor ellátogatott az Amon oázisába, ahol az istenség szentéjében Ré-fiának, vagyis Napistennek, „Amon kedveltjévé” szentelték. A szenzációra kapható történészek (értelmiség) mindent szépen leírnak, csak semmit sem tudnak a történetek motivációiról. Pontosan úgy, ahogy Július Cézár regényénél is írtam. A történelem új szemléletével csak most, a Macedónia históriájának igaz leírásával jutunk el oda, hogy képesek vagyunk megérteni Nagy Sándor élettörténetét, és cselekedeteinek a mozgatórugóit. De nem csak az Ő igazságaira derült így fény, hanem általa, a szláv népek eredettörténetében leírt elsődleges indomediterrán úrnépek történetéről írt soraim igazságaira is!

Nagy Sándor azért mehetett az Amon oázisába felszentelésre, mert Ő a makedónokkal egyetemben az Egyiptomi Birodalom alapító hun nemzetségéből eredt, és a fentebb leírt módon kerültek a Balkán-félszigetre. Ő, Egyiptom földjére sem hódítóként lépett, hanem külső segítségű felszabadítóként! Tehát, a király és a nemzete ugyanabból az egyiptomi hunmagyar kultúrából származott, amelyre a közel 800 évvel későbbi Attila király is visszavezette eredetét. A nemzetiségi eredetük teljesen azonos. A különbség csak annyi közöttük, hogy Sándor még Ázsia térségében akarta az ősi úrnépi hatalmat visszaállítani, addig Attilának már csak Európa területe jutott, ahol az utolsóként elhaló egykori európai kelták és magyarok (őslakók) úrnépi hatalmáért küzdött. Hogy miért nem sikerült egyiküknek sem a kitűzött céljuk megvalósulása? A tanulmány végére válik kerek történetté. A történetük párhuzamossága mégis mindenek feletti!

Miért nevezték az asszírok Sándort kétszarvúnak, vagyis ördögnek, sajátosan jelezve a fejükhöz tartott két kezükkel? Azért, mert azt az asszírok is tudták, hogy az egyiptomi Amon vallás papjai abban a korban a csillagászati tudásukból kifolyólak az ARIES, vagyis a kos csillagjegy nevében szentelték fel a Napisten földi királyává. A mai csillagászok – az egyiptomiakhoz hasonlóan – jól ismerik, hogy a naprendszer egy kozmikus éve 25920 évig tart. A Zodiákus csillagképek 12 részre osztódnak. A király uralkodásának időtartama pedig pont egybeesett a naprendszerünknek az Aries (Bika) csillagkép előtt (i.e. 2300-150. évek között) való tartózkodásával. Jelenleg pedig a Halak csillagkép végén áll. A bika vallási sziluettje pedig a kétszarvú bikafej. Az egyiptomi Ápisz bikakultuszt is jól ismeri a vallástörténet. A szemlélődő olvasó e bekezdés után már pontosan értheti a történelmi összefüggéseket is. Mit gondolnak? A kis-ázsiai Taurus királyság, a krétai minosz kultúra (bikát átugró sportolók freskói), a spanyol bikaviadalok, és a magyar Taurus gumik között mégis mi az összefüggés? Hát kérem, az egyiptomi Aries vallási hitvilág, másként az egyiptomi őskultúra csillagászati tudománya. A leszármazási képletükről már nem is kell szólnom.

Nagy Sándor pontosan tudatában volt küldetésének, csak a ma történészei hallgatnak a dologról. A szakirodalomban leírják, hogy katonáit így biztatta: „Ők a földkerekség felszabadítói”. A tudati felkészítését nem más, mint fiatalkori tanítómestere Arisztotelész végzi el. Hogy ki volt Arisztotelész? Már sokan sokféleképpen írtak a származásáról. Csak arról nem írt még senki, hogy ő volt az elsődleges indomediterrán világkultúrát megalkotó ősnép, egyszerűbben a magyar nemzet egyik legnagyobb ókori tudósa. Maga a neve is úrnyelvi felépülést mutat. Elemezve: Ari = Nap-anyja, Ősanya + sz = szent + to = tót, mint tudós + t = teremtő + el = él, első vagy élő nagy tudós (mágus) + ész = ész, lehet tudós doktor is; egybeolvasva: Arisztotelész = Szent-Ősanya-tudós-teremtő-élő-doktora. A néveredete szerint, ahogy Kis-Ázsia tudósainak a zöme is, az egyiptomi kultúrából menekültek a hódító asszírok elől, az egykor különböző okokból ide települt testvérnépeik közé. Aki érti a leírásom bizonyításait, már egyedül is megfejtheti, vajon milyen nemzetiségű tudós volt Platón? Ők és családjaik valamikor az egyiptomi vallás tudós papjai közé tartoztak, menekülésük okán (Aton vallásreform) a tudásukat magukkal hozták az őshazából. Mindketten pontosan ismerték a magyar nemzet ágainak történetét. Csak azt vegyük figyelembe, hogy nem a ma uralkodó indoeurópaiak nyelvén.

Nagy Sándor halálával végleg elveszik az a remény, hogy egyszer még visszaszerezhető lesz a szemita hatalommá átalakult Nagy-Mezopotámia térségében az ősi úrnépek vezető szerepe. Az Ő eszmeiségéből táplálkozva alig száz év után létrejön még egy nagy úrnépi hatalom, a Parthus Birodalom i.e. 247-től i.u. 226-ig, de már csak a Turáni-alföld körzetében. A római pénzvilág hatalmával nem bírva, végül is legyengül, majd a második Szaszanida Perzsa Birodalom meghódítja népét. Az ötezer évvel ezelőtt még egységes Mezopotámia úrnépi összetevője az időszámításunk kezdetére a semmivé lesz. A vezetői nélkül maradt népek beolvadnak, de pontosabban alkotják a Perzsa Birodalom alapnépességét, vagyis a szolgákat és a rabszolgák tömegeit. Röviddel utána az ősnyelvét is végképp elvesztve kitöltik a kelet minden nemzetében a szolgai alapnépességet.

Hasonló folyamatok játszódtak le Macedóniában is. Itt a Római Birodalom pusztítja el a makedónok vezetését, vallását. Ezzel megnyitották a lehetőségét annak, hogy egy hatékonyabb új bevándorló nép magába olvassza ezt az ősnépet. A szlávok hatszori nagy betelepedése során, a hosszú makedón ellenállás ellenére képesek voltak uralmuk alá hajtani e szabadságszerető népet. A nyelvük jellegzetes makedón szlávvá válása a jelentős úrnépi túlsúlyukat bizonyítja. A végletekig ható szabadságszeretetüket azonban az elnyomó hatalmak sohasem voltak képesek eltörölni. Ahogy lehetőségét látták legalább a szabadságukat visszavették, ahogy ezt az újkori Jugoszláviából 1990 után történő kilépésük bizonyítja. Macedónia népe elfelejthette őstörténetét, de génjeiben hordozzák az úrnépek ősiségét, büszke hazaszeretetét.

A nemzeti zászlajuk is bizonyítja a fentieket. A piros alapszín az ősi hunmagyar testvériséget (makedón, illír és trák, bolgár) fogalmazza meg az utókor számára. Olyannyira, hogy a latin-szlávok kék színe meg sem jelenik a lobogón. A vörös alapszínben megjelenő sárga kereszt és harántminta egy szemita hatalmi felülírást jelenít meg az utókor számára. A szemiták biztosan a Földközi-tenger keleti medencéjéből érkeztek. A sárga minták szemita népi eredetét két dologgal tudom bizonyítani. A nyelvészeti vizsgálataim alapján elsőként a beolvadó hettita = hetairos szemitává vált arisztokráciája alapján, és a dórokkal, akár mind a két nemzetség beolvadásával. Ha a vérvonal arányszámukat becsülöm, akkor a makedónok legalább 2/3-ad részarányt alkotnak nemzetükben. A másik két testvérnépet figyelembe véve inkább hajlok a 75%-on felüli úrnépi arányszám felé. Macedóniában, a kisebbségben lévő szlávok olvadtak be a makedónokba, miként a kék nemzeti színük sem jelenik meg az országzászlójukon. Viszont a nyelvük a hatékonyabb szemita-szláv uralkodóház és a nagyhatalmak nyomására, valamint a keleti és római kereszténység ütközőzónájában végül is az utóbbi ötszáz évben végleg macedón délszlávvá változott.

Nemzeti zászlójuk a fehér, zöld és a piros színű vízszintes sávozású trikolór, benne egy kék színezésű címerábrázolás.

A keleti szlávok államcsoportjának a másik, valamivel nagyobb országa Bulgária. A kisebb Macedónia történetének titkairól felsőfokon írva, miszerint Nagy Sándor királyuk eredendően úrnépi származású, közelebbről a hunmagyarok népágának talán legnagyobb történelmi alakja. Az ősi Magyarhon (Makedón-hon) leszármazottja, vagyis származásilag legközelebbi rokonai a fehérmagyarok népének. Összességében az eddig megfejthetetlennek tartott onogur népcsalád sarja. Nem fokozva az előbbi összetett mondatok történelmi jelentőségét, ki kell jelentenem, hogy a bolgárok eredettörténetében alig kisebb jelentőségű történelmi titok rejlik, mint a szemitaverő Nagy Sándor származásának a megfejtése.

Mégpedig az előző bekezdés egyik mondatában szereplő onogur szó eredettörténete az a nagy titok, amelyet az onogur-bolgár népnév hordoz magában. Megfejtése nem csak a bolgár eredettörténetnek, hanem az egész indoeurópai történelemtudat ismeretének az alfája és ómegája. Az onogur népszót a szakirodalom ismeretlen eredetűnek tartja, ugyanúgy a magyar történészek is. Még László Gyula régész (történész) is azt írja – a megmaradt ősgesztáink alapján –, hogy a származástudatunkat magában az onogur szóban kódolt ősi titok hordozza. E fogalom megfejtése felnyitja az egész emberiség őstörténetének titkait, és ha a világtudat is akarja, ismeretével leírható az emberiség minden eddigi megfejthetetlennek vélt történése.

Az onogur fogalom – a fentiekben leírtak szerint – csak a már legalább az alapjaiban feltárt úrnép ősnyelvének ismeretében fejthető meg. A további feltárásban ismét segítségül kell venni az összehasonlító nyelvészet vizsgálati módszerünket. A magyar nyelvről megállapítottuk, hogy minden megcsonkítása ellenére az egyik legtisztábban fennmaradt ősi úrnyelvi képződés, maga az ősnyelv. A tudományos vizsgálatokhoz az anyanyelvi tudású magyar nyelv ismerete nélkülözhetetlen. Az a nemzetközi gyakorlat esetünkben sem hozhat eredményt, amikor egy ősi eredetű fogalmat nem a képződése nyelvén próbálunk meg elolvasni. Mindeddig azért nem tudták hitelt érdemlően megfejteni az onogur szó fogalmát, mert az eredeti nyelvképzését kihagyva mindjárt a másodlagos képződésű mai világnyelvek egyikén próbálták meg elolvasni. Példaként érzékeltetve ez úgy működik, miként már írtam, hogy az elsődleges nyelvi képződésű (mássalhangzós) írással leírt és az ősnyelvet átugorva latinul Zobor-nak elolvasott morvai (nyitrai) fejedelem neve magyar nyelven elolvasva „Az-avar-úr” uralkodói méltóságot jelöli. A másodlagos képződésű latin nyelv a méltóságnév írott formájából alkotott egy sosem volt személynevet, ezzel összezavarva az összes történész gondolkodását, melynek végzetes következményeként zsákutcába vitték az egész magyar történelemtudatot.

Nézzük magyar nyelven az onogur jelentésének a megfejtését. Csak meg kell keresnünk, hogy mely magyar vagy magyar vonatkozású fogalommal azonos képzésű a vizsgált szó. Nem kellett sokat keresgélnem. Feltűnt, hogy az onogur hangalak nagyon hasonlít a hunmagyar összetett szavunkhoz. Etimológiai felbontásban az első szótag jelentése: on = hon, hun, a nyelvészeink ismerik a néma „h” kiejtési szabályt, mely szerint a magyar nyelvben az elhagyásával is érthetőek a h- kezdőbetűs szavaink. Továbbiakban a másik összetett szórész jelentése: ogur = mogur, moger(e), magur(a), megyer(a), majd magyar(a) szavak szófejlődésének rövidítéseként vesz részt a vizsgált névszóban. Ahol származásában az ogur = mog-úr-a(z) rövidítéseként a Mama-ó-nagy-úr-az, mai szóhasználatában ogur = az-ősanya-nagy-úr-gyermeke. Megjegyezve, hogy az ősnyelvben a mai névelők még névutóként (is) szerepeltek. A magyar népszó képződéséről tudni kell, az egyiptomi mitológia már általam is említett ATUM vagy ASZUM-gyermeke (a Teremtő Úrmama, elvonatkoztatva akár a Szent Mária) kifejezéséből képződött fogalomként vesz részt az összetételben. Kiemelve, hogy az őskorban a magyar fogalom az Ősanya szülte úr (isteni) eredetű embert, embereket jelentett. Azt is tudjuk, hogy az isteni származású anyaközpontú mag-törzseket a fehérmagyarok alkották, őket vették körül a vörös vagy védő hunmagyar néptörzsek, de a feketemagyarok is képviselték. Az ogurból már egyszerű a népi nevük eredettörténete:bolgár = teremtő-él-nagyúr népe, ahol a nagyúr maga a magyarok Nagy Boldogasszony fogalma.

Érdekes módon a nemzetközi tudomány nem volt képes megfejteni az onogur szó fogalmát, mikor az összes magyar vonatkozású nemzetközi népnév ugyanebből a fogalomból képződött: a Hungária, az Ungarn, a Vengria, a vengerszki stb. Egyszerűen nem értem, a bizonyítás annyira egyszerű és magától értődő, hogy milyen fokú farkasvakság homályosította el a tudósok szemeit. E megcáfolhatalan bizonyítékok alapján leírom, hogy az onogur kifejezése pontosan megegyezik a Hungária (hunmagyar) fogalommal, annak egy rövidített változata. Akik valamikor valakikről leírták az onogurok névszót, azok még pontosan tudták, hogy egykor az ősi Egyiptom népfeleslegéből kiáradott hunok és magyarok népi szövetségével létrehozott nemzetrészekről írnak. Lehet, csak a ma tudósai felejtettek el az ősnyelven olvasni?

Az onogur megfejtésből mindjárt adódik még két fontos bizonyíték. Az oroszok a magyarokról alkotott népnevükben a vengerszkiben leírják, és az utókorra hagyatékozzák, mégpedig a ven- első szótagjukkal pontosan behatárolva, hogy a szlávnak tartott vendek népe sohasem voltak szlávok. Ők, úgy ahogy a szlovéneknél leírtam, az úrnépek magyar ágának a törzseiként, mint vend úrnép (vén-szentjei) költöztek az Alpok lábaihoz, hogy egy külső hatalom nyomására valamikor szlovénné váljanak. A szóközép -ger- pedig a moger rövidítése a magúr, magyar jelentés magánhangzó illeszkedésével. A szóvégi -szki hangcsoport pedig a szkíta-magyar azonosság megcáfolhatatlan bizonyítéka, ahogy a szklavinok sem szlávokat jelentenek a szakirodalomban.

A bizonyítást befejezettnek tekintve, a továbbiakban az onogur szó jelentéséből levonható néhány következtetésére térek ki. E megfejtéssel teljes mértékben bizonyítottnak tekinthető, hogy az ősgesztáinkban leírt hun-magyar folytonosság az onogur fogalmának megfejtésével biztos tudományos alapon áll. Nem a geszta írók tévedtek, ahogy sok finnugor történész ma is megfogalmazza. De nem csak e két népág törzsszövetségére, hanem a Kárpát-medence teljes úrnépi vonatkozásában a népvándorlási folyamatoknál érintett népekre: a körös kultúra ősnépe, a kelta, a szkíta, a hun, az avar, a bolgár és a magyar törzsek vonatkozásában is érvényes. A felsorol népek mind az onogurok, vagyis a hunmagyarok népcsaládjába tartozóan az emberiség őshazájából származtak, áradtak ki. Mellettük még oly nagy népcsoportok is testvéreik, mint például a méltánytalanul elfelejtett fekete magyarok és a maurik népei, a balti ősnépek (észtek, lettek, litvánok), a finnek, a lappok. A felsorolást a teljesség igénye nélkül befejezem azzal, hogy a történelemtudomány új ága az onogur kutatás lehet képes a téma teljes feldolgozására.

Visszatérve a közvetlen bolgár eredettörténetre, a szakirodalom pontosan leírja a bolgárok őshazáját az időszámításunk utáni évszázadokra vonatkozóan, csak ismét a nemzeti felépülésüket hamisítja meg. A nép eredetéről írják, hogy urál-altáji származású onogurok másként bolgár-törökök, akik őshazája Közép-Ázsia a nagy nomád lovasnépek kialakulásának területe. Írásos források első ízben i.u. 4. században jelzik a Volga torkolatvidékén őket. Fontos az időpont jelzése. Kik jelentek meg ugyanebben az időben a kelet-európai területeken? A hunok népe, akik szintén onogurok. A feltevés megalapozottnak látszik, miként a bolgár törzsek a hunok testvérnépeként, a nyugatra vonuló hunok helyébe lépve kerültek európai területekre. Származásukra adalék lehet a Parthus-Birodalom 226. évi elbukása okán, mint menekülő államalkotó nép északra vonulása is.

A hunok szövetségében harcoló bolgár hadak és népük az 5. században már az Azovi és a Fekete-tenger partjain találhatóak. A nyugatra vonuló bolgár hadak beleütközve a Fekete-tenger környéki már szláv jellegű alán törzsekbe, a hun szövetségben legyőzve őket, a népüket behódolásra kényszerítik. A következménye, hogy az eredendően tisztán onogur bolgárok jelentős szláv népességgel keverednek. Attila halála után függetlenné válva, a Kaszpi-tenger körzetében erős törzsszövetséget alkotnak. Kubrat kánjuk 650. évi halálával több részre szakadnak. Egyik törzsszövetségük visszahúzódva a Közép-Volga és a Káma-folyó szögletében megalapítja a Nagy-Bulgária néven ismert országukat, mely állam majd csak a 13. századi mongol előretörés során szűnik meg. Egy másik csoportjuk az avarokkal nyugatra vonul és beolvadnak a népébe. A harmadik csoportjuk helyben maradva, az ebben az időben szerveződő kazár hatalomba olvad be. A mai Bulgária szempontjából a negyedik Iszperih (Aszparuh) vezette csoportjuk a legfontosabb. Az előretörő avarok – szintén onogurok – szövetségében Bizánc felé nyomulnak.

Nyugat felé törve, elérik a Duna torkolatvidékét, és megszállják az akkoriban Kis-szkítáinak nevezett Dobrudzsa vidékét. Heves harcokba keverednek a terület gazdájával, Bizánccal. Kihasználva Bizánc gyengélkedését betörnek a birodalomba. Elfoglalják a Moesiának ismert térséget, és megalapítják az első bolgár cárság alapjait, érdekes módon az alsó-moesiai „Hét törzs szövetsége” alkotta államot. Megjegyezve, mintha nem is a bolgár honfoglalásról, hanem az Árpád magyarjairól írnék, annyira hasonlóak a hétvezér történetéhez az események. A harcias bolgárok szövetkezve a körzet más törzseivel – a szakirodalom Szklavinia néven említi területüket (a már elemzett szkíta onogurok) – 681-ben jelentős győzelmet aratnak Bizánc felett. Ettől az évtől számítják a bolgárok Bulgária megalapítását. Kánjaik folyamatos harcokban 250 évig megőrzik onogur országukat. Az avar hatalom bukásával 810 körül a Krum kán bolgárjai átveszik Erdély és a Duna-Tisza vidék úrnépinek védelmét, megakadályozva a frankok további térhódítását. Mintegy nyolcvan évig őrzik még a medence úrnépi törzseit, hogy 895-ben végleg átvegyék tőlük Árpád hadai. Kihangsúlyozom, a hatalmi viszonyok rendezésén túlmutató bolgár magyar testvérnépi ellenségeskedésekről nincsenek adataink. A leírt honegyesítési harcok inkább a magyar és szláv jellegű alán törzsek között folytak (Zalán futása).

A bolgárok valódi nemzetiségének e feltáró leírása – ha el is jut a közvélemény elé – valószínűleg további vitákat gerjeszt. A tudományos adatokra felépített kutatásaim alapján a bolgár nép onogur származása pontosan azonos a magyar ősgeszták onogur eredetmondájában leírt magyar őstörténettel. A bizonyítása azzal tehető még érthetőbbé, ha a bolgárok nyelvtörténete is igazolhatja állításomat. Ha a bolgár és magyar testvérnépi származásképet a közös nyelvi eredet is bizonyítja, a kérdés megoldottnak tekinthető. A bolgárok nyelvi eredetéről a bizánci források leírják, hogy a történelem színpadán való 4. századi megjelenésükkor ők bolgár-török nyelven beszéltek. Ebben a nyelvi összetételben a „török” szón van a hangsúly. A legfontosabb megoldandó kérdés: vajon a bolgár onogurok nyelve valóban török jellegű nyelv-e? A kérdés megválaszolása a történelemtudományok újabb sarkalatos és elképesztően téves felfogására ad magyarázatot.

A kérdésre a választ ismét a történelmi eseményekben kell megkeresnünk. A bizonyítást a 4. századi történéseknél kell kezdenünk. Az események színhelye Közép-Ázsia nagytérsége. A folyamatokat a hun törzsek nyugat felé való visszafordulása indítja be. A társadalmi történések előzményeinél ne felejtsük el, hogy az egyközpontú emberiség azonos kultúrájú és úrnyelvű csoportjai az évezredek alatt belakták az egész Földet. A Góbi-sivatagban előálló első emberi környezeti katasztrófa okán még mindenütt, a vizsgálódásunk tárgyában az egynyelvű vagy legalábbis a több ezer éves különélésük okán már jellegzetes tájszólással, de egymást értő emberi törzsek fordultak vissza a gazdagabb őshaza irányába, vagy ahova hívták őket.

A hunok előtt a kínaiak lezárták a keleti területeiket. A kínai alattvalóságot el nem fogadó főerőiknek nem volt más lehetőségük, mint az Altáj-hegysége mentén visszafordultak nyugat felé. Ezzel beindították a már tárgyalt 5. vagyis a nagy hun-avar-magyar, vagyis e megfejtés szerint az onogur úrnépi vándorlási hullámot. Ide kapcsolódik be maga az onogur jelzővel is illetett bolgárok népe. A hunok átkelve a Volgán, a helyüket és a nagy szarmata (Volga, Káma és Ural határolta) őshaza alatti területeket a bolgár törzsek foglalják el, melyen létrejön a nagy volgai onogur Bolgár-őshazájuk a 4-5. századokban. E folyamatokban minden ma is ismert néptörzs részt vesz, csak a keresett török jellegű népek nem. Tehát, ha az 5. századig török népcsoport nem bukkan fel a történelem asztalán, akkor a török nyelv sem létezhet még e területen, amire rövidesen visszatérek.

A későbbi események 1000 évében szláv nyelvűvé váló bolgárok történelmi okai között eddig fel nem ismert folyamatban, a nemzetiségi megváltozásukhoz vezető okozatok első eseménye az őshazájuk megalapításához vezet vissza. A szintén nyugatra vonuló szarmaták közül a főerőik mögött, az uráli őshazájukban valószínűen jelentős népességük maradt vissza. Az élőhelyeiket elfoglaló bolgárok a vezetőik nélkül maradt szarmatákat beolvasztják önmagukba, ezzel létrehozva nemzetségükben a szlávvá válásuk első népességi csíráit. A következő ilyen esemény, az alánok hódoltatása a Fekete-tenger mellékén. A katonai erejük növelése érdekében jelentős alán lovas segédcsapatokkal – és minden bizonnyal a hozzájuk tartozó népükkel – egészítik ki onogur törzseiket. A további történelmüket már ismerjük, az alánokkal szövetkezve hatolnak be a Keletrómai Birodalomba, ahol megalapítják új hazájukat, Bulgáriát. A közös bolgár-alán szövetség megalapozza a további együttműködésüket, mely századok multán a nyelvük átalakulásában fog végződni.

A további bolgár honfoglalás 5-10. század közötti eseményei során sem találkozunk török népekkel, akkor hogyan írhatnak a korabeli források a bolgár-török nyelvről? Ha az összehasonlító nyelvészet segítségével tekintünk a kérdésre, a hunok és a szövetséges bolgárok elvonulásával a helyükön megjelenik Közép-Ázsiában egy néptörzs, akik türk népneve valóban hasonló a keresett török népnévhez. Meg kell vizsgálni, vajon a türk nép milyen nemzetségű nép lehetett. Az etimológia vizsgálatunkhoz elsőként ki kell egészítenünk a vizsgált szót az időközben lekopott, hiányzó hangokkal. Melyben elsőként: türk = tüz-rá-ka formát kapjuk meg. Az első „tü(z)” szótagban azonnal feltűnik a tűzimádó magyar népek őskeresztény hitvilága szótövének ismert, a szent-tűz (Nap) rövidítése. A második szórészben pedig cáfolhatatlanul felismerhető: rk = rá-ka, a Rá-napisten-országa, egyszerűbben a Napország hangalakja, mely fordított hangrendben a ka-ra már megismert ősi úrnépi fogalmunk. Összeolvasva: türk = tűzimádók-napországának-népe, vagyis Közép-Ázsia összefoglaló nemzetségneveinek rövidített változata. Érdekességként, ha továbbgondoljuk a vizsgált szavunk fejlődését, talán a legbizonyítóbb erejű népi eredetszavunk származását véltük felfedezni a: türk = tűzrakófogalmában. Az ősidőkből fennmaradt közös népi származástudatunk magyar nyelvű eredettörténetéhez jutva el.

A türk szó etimológiai megfejtése magáért beszél. Megcáfolhatatlan tudományos eredmény. Bebizonyosodott, hogy Közép-Ázsia ókori lakói mind-mind ősi úrnépi eredetűekként vándoroltak oda, ennél fogva a nyelvük is csak úrnyelvi származású lehetett. Természetesen nem hiba annak a feltételezése, hogy a legősibb formában fennmaradt magyar ősnyelv esetleges már tájszólási változataira bomlott. De, hogy minden ottlakó nép az ókor végéig értette egymást, az megcáfolhatalan tény. A további kétkedők feltehetik: jó-jó, de akkor hogyan lett a türkből török nép? E kérdésre is a történelmi folyamatok új megvilágítása adja meg a választ.

Az 5. úrnépi (onogur) népvándorlással a Közép-Ázsia térségéből elvonultak helyét az addigra már jelentős erőt képviselő ephthalita és türk szövetségben megjelenő népek veszik át. Az eftalitákat az ott maradó fehér hunokkal teszik azonossá, tehát ez a szövetség is még onogur szövetség. A törököknek továbbra sincs semmi nyoma. A történések szerint az i.u. 563-567 években kitör az eftaliták és a türkök között a hatalmi háború. És a most elkezdődő folyamatok vezetnek el a későbbi török nép kialakulásához. Történetünkben nagyon fontos megjegyezni, hogy az onogur belháború megnyerése érdekében a türkök szövetséget kötnek az iráni szemita Szaszanida Perzsa Birodalommal, így legyőzve az eftalitákat, őket nyugatra nyomják. A helyükben megalakuló Türk-Kaganátus (még úrnépi) rövidesen 588-ban szétesik a keleti vagy Mongol, és a nyugati vagy Hétfolyóköz (üzbég és kazah térség) türk államhatalmaira. Ismét a hetes szám mitológiáját érintettük.

A szemiták behatolása a közép-ázsiai onogurok közé a Szaszanida szövetséggel válik meghatározóvá. Mégpedig a behatolásukkal elinduló vallási átalakulással. Kezdeteiben még a buddhizmus különféle irányzatai terjednek el az ősanya vallás rovására, elsősorban a Mongol türk kaganátus területén. De rövidesen még erősebb vallási hatalom tör a térségre. A perzsák 651-ben elbuknak az Arab hadak által terjesztett hódító muzulmán vallás következtében. Allah hívei kemény háborúkban 715-ig elfoglalják a nyugati türk hatalmakat. Módszerük a hatalom elpusztítása, az iszlám terjesztése muszlin papok és helytartók betelepítésével. Jegyezzük meg, hogy 715-ben még mindig nincs török nemzetiségű nép, csak türk.

Az arabok az elkeseredett önvédelmi háborúk és lázadások kegyetlen leveréseivel őrlik fel az ősnép társadalmi erejét és ősvallásának hitét. Közben majdnem 300 év telik el, az arab hittérítés sikerességét bizonyítja, hogy a térség maradék nemzetei sorban az igazhívő (szunnita) muzulmán vallásra térnek át. Már csak egy új muszlin dinasztia megjelenésén múlik, akik Szeldzsuk-oguz néven a 11. század elején megalakítják az első immár török jellegű népek hatalmát. Rövidesen 1040-ben betörnek Iránba és Kis-Ázsiába, hogy létrejöjjön a világtörténelem első nagy, jellegében török nemzetségűvé váló Szeldzsuk Birodalom. Akik ekkor még soknyelvű és soknemzetiségű népek halmazata, olvasztótégelye. Mivel a török nemzet az eredendően türk úrnépi alapnépességből fejlődött ki az érintett háromszáz éves folyamatban, a népnevük a türkből a muzulmán vallás hatására formálódik törökké. Megjegyezve, hogy Kis-Ázsiában a törökök által elfoglalt területeken szintén úrnyelvű nemzetségekből kifejlődött különböző még egymást értő nyelvű nemzetek éltek. Ugyanezen alapon megértették a hódító törökök nyelvét, ami segítette az egységes török másodlagos kultúra kialakulását. Gondoljunk a török és az örmény nép közös és gyászos történelmére.

A fentieket bizonyítja a felvett Szeldzsuk-oguz dinasztia nevének elemzése. Etimológiája: Szel = Szemita-él + dzsuk = dzsin-zentjei, ahol dzsinn = Allah szelleme, démonai. Az -oguz utótag pedig az onogur egy rövidebb változata, vagyis a hunmagyar népi elemek szolgai alávetettségét jelzi számunkra. Summa summarum, az első török jellegű nyelv majd csak a 11. századra hatóan alakul ki, mégpedig a türk × muzulmán arab összeolvadásából. Ugyanezen folyamat eredményeképpen képződött az anatóliai magyarokból (avarok, szavárdok, hurriták, örmények stb.) Törökország ma ismert nemzetközi neve, a Turkia országnév. Olyannyira többségben voltak az elfoglalt turk fehérmagyar népág képviselte nemzetek, hogy az új hatalom országneve még csak nem is türk, hanem a Turkia = Magyar-árják-országanevet volt kénytelen felvenni. Hogy miként lett Turkiából Törökország? Tovább nem bonyolítva a témát, csak megjegyzem, hogy Turkia a volt ősmagyar nemzetrészekre rátelepülő iszlám hatalom összeolvadásából épül fel, és fontos, hogy az úrnépi népvándorlások elvonulását követően majd csak a 11. századra. Egy újabb nyelv összehasonlítás során fontos bizonyítékként a Turulmadár és Turkia azonos nyelvi eredetét vessük egybe. Ezek után felteszem a kérdést? Lehet, hogy Törökországot is Ős-Magyarországnak kellene leírni?!

A török népek kialakulásának folyamatait leíró történelmi források szerint tehát, megállapíthatjuk, hogy az első török jellegű népek valóban Közép-Ázsiában alakulnak ki, de lényegében csak az időszámításunk utáni első évezred évfordulója körüli századokban. Akkor miért írja le szinte minden tudományos munka, hogy a hunok, a bolgárok, de a magyarok is törökös jellegű nyelveken beszéltek? Hogyan vehették át e felsorolt nemzetek a török nyelvből eredeztetett rengeteg ilyen szavunkat, ha a kérdéses 4. században, de az egész úrnépi (onogur) népvándorlási hullám idejében még nem is voltak török népek? Ismét visszaértünk a bolgárok nemzetségének kérdéskörénél leírtakhoz. De az egész tanulmány során végigkövethető mondanivalóm szerint – egyesek akár rögeszmének is tartott gondolatiságomhoz –, ismét az ősnyelv nem ismerésének következtében a történészek tévedéseként létrejött hibás következtetéseik okozták az újabb történelemhamisítás tényét. Valaki egyszer leírta, hogy a türkök népe azonosak a török néppel, miközben ismét pont fordítottja az igazság. Következtében a mai napig senki se volt, aki a történeti események igazsága alapján megcáfolja ezt az úrnépekre katasztrofálisan súlyos ténybeli tévedést. Az ókori őskeresztény türk nép vallásának kikényszerített iszlámra váltása idézte elő egy új nemzetnek, a török népek és nyelvüknek megjelenését a világtörténelemben a II. évezred elejére vonatkoztatva.

Végeredményben a török nyelv 11. században való megjelenése okán, sem a bolgárok, sem a hunok, sem az avarok és a magyarok sohasem beszélhettek törökös nyelven. Ismét a fordított történelmi igazság tényével állunk szemben. Ha az úrnépeknek nem lehetett törökös nyelvük, akkor csak a törökké lett népek vihették át a közös ősnyelvből az új török nyelvükbe a mindannyiuk közös szavait. Vagyis maga a török nép és nyelve az ősi úrnyelv és egy hozzávándorló muzulmán nyelvnek az összeolvadásából keletkezett a 11. századra vetítve. Nem az úrnyelvű bolgárok a hunok az avarok és magyarok beszéltek törökös nyelven, hanem a másodlagos indoeurópaivá váló új török nemzet beszélte az onogurok nyelvéből átvett törökké váló nyelvet.

A dicső ősi bolgárok a Kelet-Római Birodalom árnyékában a II. évezredre elvesztették államalkotó erejüket, és a részükre meghagyott Bulgáriában kényszerítve szlávokká változtak. Bizánc sem tűrte el, hogy egy másik nagy onogur (magyar) állam veszélyeztesse a pénzhatalom ottani szereplőit, ahogy azt Lengyelországnál és a Német-Római Birodalommal kapcsolatban leírtam.

A bolgár nép eredettörténetének a befejezéséhez közeledve még egyszer vissza kell térnem egy fontos tényhez. Bizonyítottuk, hogy nem tévedésből írták le egyes korabeli források, hogy az onogur bolgárokat és a szomszédságukban élő, a Kaukázus körzetéből a magyar honfoglalásáig soha el nem távolodó magyar törzseket, az egymással sok rokon vonást felmutató onogur magyarokat több forrás azonosította egymással. A két nép között mégis annyi lett a különbözőség, hogy amíg az onogur magyaroknak az úrnépek közül egyedül sikerült magyar nyelvűekként fennmaradniuk, addig az onogur bolgárok az ismertetett új fejlődéstörténetük okán szláv nyelvű hunmagyar bolgárokká váltak az utóbbi ezer év során. E tanulmányban felvázolt fejlődéstörténet későbbi szereplői kimaradtak a leírásból, mivel a besenyő, kun, úz, tatár és török, talán az orosz népek kivételével, részben rokonság részben nyelvi alapon kevesebb hatással voltak történetükre.

A bolgár nép eredettörténetét, a többi szlávvá váló nemzethez hasonlóan, pontosan visszaadja a nemzeti zászlójuk színösszeállítása. A felső fehér sávot jelképezi a mai hazájukban őslakóként itt talált fehér magyar trák és szkíta népek, a hét törzs államszervezetének alapító népeiként. A zöld középső sáv pedig a magyar nemzeti zászlóval megegyezően az őshaza egykor nagy zöldnek nevezett, a Vörös-tengert övező őskori életterének az emlékét közvetíti felénk. Az alsó piros (vörös) sáv a többségi államalkotók szerepét betöltő vörös hunmagyar eredetű onogur-bolgárok alkotónemzetét jelenti. Mindezeket a kódolt történéseket az utódok a nagyhatalmak nyomásgyakorlásai következtében már elfelejtették, de ha ők is akarják, e tanulmány nyomán visszaszerezhetik ősi népi tudatukat. A latin-szláv (alán) behatás a kék színezésű címerábrázolásban fedezhető fel, mint az ezer éve lezajlott hatalomváltás megmaradt emléke. A magyarokkal az egyik legközelebbi rokonságot hordozó bolgárok testvériségét, pontosan az azonos elemekből felépülő nemzeti zászlóink jelentik. Még most sem késő új alapokra helyezni népeink barátságát.

Bulgária nemzetiségi jellege annyira egyedi, hogy ha a vérvonal értékszámukat becsülöm, több mint 75%-os úrnépi eredetet kell megfogalmazni. Mindez a zászlajuk színeiből egyértelműen következik. A bolgár nép a jelenlegi országukban azért vált mégis szláv nyelvűvé, mert a körülettük kifejlődő nagyhatalmak (bizánci, orosz, török) nyomása, katolikus világa ezt hozta számukra. Bizánciak az érdekkörükbe tartozó térséget csak a bolgár nemzet vezető erejének az elpusztításáig támadták. A környezetükben kialakuló szláv népekkel a fejlődéstörténetük okán csak némileg keveredve, de nyelvüket mégis egészében kénytelenek voltak átvenni. A magyar és a bolgár nemzet utóbbi ezerévi fejlődésében az a különbség, hogy amíg a magyar nemzet eddig képes volt ellenállni az idegen nyelvekkel való keveredésnek, ezért alapjaiban megmaradhatott az ősnyelvük, addig a bolgároké nem. A magyarok idegen néptörzseket nem, csak a beszivárgó nemzetiségeiket hagyták túlnőni a nemzetük feje fölé, amely következményeiben mintegy kilencszáz év elteltével a Trianoni eseményekben vezettek el a bolgárok veszteségeinek a mértékéig.

3. Keleti vagy ószlávok eredettörténete.

Megszakítva a feldolgozás eddigi formáját, a keleti szláv népeket a közös kifejlődésük okán egy alcím alatt tárgyalom. A Szovjetunió felbomlásával a népeik is nemzetekre szakadtak szét. A hatalmas újkori birodalmuk szláv nemzetrészeinek lényegében közös őstörténeti feldolgozás után elsőként az ukránokká vált Ukrajna, másodikként a fehérorosz vagy Belorusszia, harmadszor maga a vörös orosz vagyis Oroszország nemzeti kérdéseiről írom le kutatási eredményeimet. A feldolgozás tematikáját a többi szláv nemzetnél alkalmazott formában használva.

Áttanulmányozva az orosz nép történetének szakirodalmát, elsőként annak a megdöbbenésemnek adok hangot, hogyan lehetséges, hogy az egyik legnagyobb mai nemzet nem, de legalábbis alig ismeri az őstörténelmét. Mi lehet ennek a magyarázata? Pedig ez az eredettörténet a történelmi léptékkel nem is nagyon régi folyamat, a közép és újkor eseményeinek legutóbbi 1500 évéhez kapcsolódik. Ebben az időszakban már ismert volt az írás és az olvasás gyakorlata. Igaz, hogy ez a tevékenység elsősorban a vallás gyakorlatához kapcsolódott, de a templomaikban legalább már megteremtődtek a feltételei a ma infrastruktúrának nevezett adatkezelésnek és tárolásnak.

Vagy éppen ez az oka az adatok elvesztésének? Igen, a középkor egyik legjelentősebb társadalmi mozgásait az új és újabb vallási felfogások harca jellemezte az ősvallás eltiprásában. Az évtízezredek során kifejlődő ősvallás nagyon mélyen gyökerezett az ősnépben. A kialakult rabszolgatartó majd a korai feudalista társadalmak működését akadályozta a régi vallás gyakorlása. Ha akadályozta, és nem lehetett szépszóval annak elhagyására kényszeríteni az ősnépet, akkor a szétvált Római Katolikus és a Kelet-Római Ortodox (bizánci) kereszténység vetélkedése mellett a hittérítés feladatává vált a térségben a régi vallás kiirtása az emberi fejekből, de ha kellett a fejekkel együtt. A módszerük egyszerű, a hagyományos ereklyék, írások és vallási gyakorlatok üldözése és elpusztítása.

A hittérítés eredménye lehet, hogy elvesztek az ősiség írott és íratlan bizonyítékai. Az ősnép elkeseredetten védekezett, a lázadások leverése súlyos belháborúkban teljesedett ki. A belső meggyengülést követte más még idegenebb vallások hódító háborúi. Az időszámításunk kezdete és az 1500-as évek között a térségünkben teljesen felbolydult és összezavarodott az ősvilág, hogy helyet adjon egy új egységes hatalmakat létrehozó nacionalizmusokba torkolló világrendnek. Az ilyen hatalmakban alakultak ki az indoeurópai másodlagos képződésű, lassan egységessé váló nemzetei és újnyelvű országai. Az eredményeként létrejött világhatalmak az identitásuk világképének megalkotásához a nagyságuk és ősi származásuk felkutatásába kezdtek. De már minden törekvésük hiábavalónak tűnik. Mára egyetlen nagy világhatalom sem tudja az ősiségét hitelt érdemlően bizonyítani. Ha nem ők, vagyis nem az illető nagyhatalom a legősibb nemzet, akkor jegelik a kérdést, hogy más nép se lehessen a világ ősnemzete.

Visszatérve Európa legnagyobb nemzetét kitevő keleti vagy ószlávok eredettörténetéhez, mégis van egy tudományos módszer, amellyel pontosan feltárható minden nép őstörténete. Ha az orosz tudósok vették volna a bátorságot, és nem csak a szláv nyelvükön kutakodnak a történetiségük után, eredményre juhattak volna. De még nem késő, az általam feltárt ősnyelvi elmélettel: „A nyelvtörténet új tudományos módszertana” című tanulmányom segítségével minden lényeges kérdés megoldható. Ez a tanulmány ebben a műben önmaga nem jelenik meg, de minden elemzése, megállapítása, törvényszerűsége belőle táplálkozik. Tehát, a jelen tanulmányom bizonyításai nem egy véletlenszerű nyelvészeti megoldások halmaza, hanem egy rendszerezett tudományos elmélet sorozatai. E rövid elméleti bevezetés után most már hozzáfoghatunk az egyik legkényesebb kérdés, az orosz nép eredettörténetének a felderítéséhez.

A bizonyítást ismét egy rövid történeti áttekintés előzi meg. A történészek a világnézetük és vallási elkötelezettségeik szerint különböző, egymásnak is ellentmondó válaszokat adnak a szlávok eredet kérdéseire. Vajon a szláv népek Kelet-Európa őslakói közé számítanak-e? De ha nem őslakók és máshonnan érkeztek, akkor honnan? Miből és hogyan keletkezett a mai nép és országnevük? Miként fejlődhetett ki ez a nagy és mára egységes orosz államiságuk? E néhány kérdésből is érzékelhető, hogy jelenleg nem ismert a rájuk adható egységes és tárgyilagos tudományos válasz. Pedig a válaszok megadhatóak, ha ők is akarják, akár ennek a tanulmánynak a végére is eljuthatunk az alapkérdések megértéséhez.

A világ történészei, a történetírás atyja, Hérodotosz i.e. 5. századi leírásából vezetik le az orosz történelem kezdetét. Az általa leírtakkal egyezően a Kaukázus vidékén lezajlott népvándorlási folyamatokról már írtam. Ezen a helyen csak annyit, hogy a leírása után ezer évvel, az i.u. 6. századi források (Prokopiosz és Jordanes) a Kárpátok és a Dnyeper közötti őshazájuknak tekintett területen szlávnak tartott antokról, vendekről és a szklavinokról tesznek említést. Az antokból eredeztetik az oroszok és ukránok ószlávjait, a vendekből a nyugatra vándorolt nyugati szlávok megvalósítóit, és a szklavinokból az Al-Dunánál a délszlávok alapnépének őseit. De mi már tudjuk, mert elemeztük, hogy ezek közül egyik nemzetség sem szláv eredetű, hanem az ősi úrnépek ezen a tájon lakó törzsei. Pontosabban még nem, majd csak a következő 1000 évben válnak szlávokká.

Az őstörténeti kérdést érdekes módon a Szovjetunió nagy vezére, maga Sztálin által elfogadott, 1936-ban íródott Új Szovjetunó történetében közelítik meg legjobban a történészeik. A bevezetőben a Van tó mellett i.e. 900-590-ig fennálló Urartu államról úgy írnak, mint a szocialista nagyhatalom első ősi államalakulatáról. Urartu népe az i.e. 1116-ban elbukott Hettita Birodalom helyén épül fel, pontosan az avar és a szavárd magyarok élőhelyein. Elkeseredett hatalmi harcot vívnak az asszírok szemita államával. Mondhatnám, talán nem véletlenül, mindig az asszírok i.e. 612. évi ninivei katasztrófájának évszámához jutunk el. Urartu a Méd szövetség keretében a szomszédos szkítákkal együtt vett részt e hadjáratban. A hatalmi felépülésük a háborúval annyira meggyengül, hogy röviddel a győzelmük után felbomlik államszövetségük. Ötven év múlva az újjáéledő szemita perzsa hatalom egységesítő harcai után, I. Dareiosz (522-485) király legelső tevékenysége közé tartozott i.e. 519-ben a kaukázusi ősnépeket megbüntető hadjárata. A menekülő Urartu népek egy része a következő századokban a Kaukázus északi oldalára helyezik szálláshelyeiket, akik végül az óoroszok alapnépét, a poljánok egy fő ágát fogják alkotni. Csak még annyit, hogy Sztálin grúz nemzetiségűként igen közel született a kérdéses helyszínhez, lehet, hogy ő még tudta azt a hagyományt, miszerint a grúz nép akár urartui eredetű is lehet? Ezt tudhatta, de a grúz és magyar (avar) közös eredetet már nem ismerte?!

Az őstörténet felvázolását az elsőként fennmaradt orosz történelmi munka, az i.u. 1113-ban Nyesztor szerzetes által összeállított Őskrónika néhány eseményével folytatom. Az elbeszélését a Vízözönnel kezdi, talán nem véletlenül. Majd rátér Kijev város történetére, két nagy törzsi terület leírásával. Az egyik a Dnyepertől északra és kelet felé elterülő erdős vidéken élő nomád jellegű drevljánok, radimicsok és a vjaticsok földje, közöttük már előfordulnak szarmata-szláv törzsek. A másik pedig a Kijev város környékén és a Dnyeper-folyó völgyében lakó poljánok, általa „okosaknak” mondott törzsei. Továbbiakban leírja Kijev alapítását. I. Jusztinianus Bizánci Császár 550 körül szolgálatába fogad egy ant vezért. Nyesztor leírásában Kij fejedelemként említi, aki a szolgálata végeztével megalapítja Kijev városát.

Nyesztor szerint: „a poljánok, akiket mostanság ruszoknak neveznek” megszervezik Kijev központtal a Dnyeper középső folyása menti törzsszövetségüket. Az Óorosz-állam megalakításának első történelmi eseményét az antok törzseiből álló polján fejedelemség és Kijev alapítása fémjelzi, mely következtében az orosz népnév elterjed. A bizonyítás szempontjából fontos adat számunkra egy névtelen szír szerző leírása a délorosz pusztákról. Ő megemlíti a „rosz” népet, a hősök népét, akik Kijev alatt a Dnyeperbe ömlő Rosz-folyó medencéjében éltek, szembeállítva őket az északibb nomádokkal. A két leírás következtetéseként a Rosz-folyó nevét összefüggésbe hozták a rosz = orosz népnév eredetében. Az elemzéséről kicsit később.

A továbbiakban a 6-9. századokban zajlott le a poljánok óorosz törzsszövetségének fokozatos átalakulása a Kijevi-Oroszország területévé. A 9. századra a kijevi fennhatóság már kiterjed az északi Ilmeny-tóig. A további események, miszerint a novgorodi fejedelemség 862-ben varég (varjág) normann uralkodó családból hív be hercegeket az északi fejedelemségek egyesítésére. E tény politikailag eléggé vitatott fejleménye történelmüknek. A vitákra az ad hangsúlyt, miszerint Nyesztor a varégokat is ruszoknak nevezi. A vita akörül folyt, hogy a varégok és a ruszok vajon azonos eredetűek-e? A varég kereskedők hajózásra használták a Dnyeper folyót egészen Bizáncig. Ismerték a rusz területeket.

A Skandináviából behívott Rurik testvérek csapataikkal együtt Novgorodra érkeznek, ahol Rurik (862-876) lesz a fejedelem. Dinasztiája majd ezer évig uralkodik Oroszországban. Örököse Oleg fejedelem (879-912) három évvel a dinasztia alapító halála után 882-ben hadjáratot indít a déli körzetek hatalmának a megszerzéséért. Csellel elfoglalja Kijevet, áthelyezve székhelyét az orosz városok anyjának nevezett helységbe. A rusz fogalom ettől az időponttól válik meghatározó orosz népnévvé. Az Őskrónika tudósít arról is, hogy Oleg és harcosai 911-ben orosz szokás szerint, vagyis pogány módon: „fegyverükre és istenükre, Perunra és a nyájak istenére Voloszra” esküt tettek a bizánci császár előtt a szövetségükre. További hódító háborúkat is indít, melyet utódai folytatnak. Igor (912-945), Olga (945-969), Szvjatoszlav (969-978) a fejedelemség várományosa 965-ben elfoglalja Kazáriát, legfontosabb városaikat Itilt és Sarkelt (Fehér-torony) leromboltatva. A kazárok által befogadott zsidó kereskedő nép szétrajzik az orosz honban, eljutva egészen a svéd királyi családig. Az isteneik ebben a korban még az ősi istenek, ahol fordított szórendben: Perun = Köristen-égi-apa, míg a Volosz = Baal-termékenységi-isten (a V az U-ból keletkezett; a B és a P ikerhangok, nyelvjárásonként felcserélhetőek) a Rosz-föld isteneikként. Megjegyezve, hogy a görögök Apollón népénél a hasonló képzésű Pán volt a pásztorok istene.

Utóda Nagy Vlagyimir (978-1015) folytatva a hódításokat, 985-ben a Volga és a Káma körzetében élő Bolgár őshazát támadja. Vlagyimir az Őskrónika szerint egyik kiemelkedő uralkodója az orosz nemzetnek. A középkor hősének, Vörös Napocskának nevezik, a történelembe Nagy Vlagyimirként vonul be. Valószínűleg azért, mert 989-ben megkeresztelkedik Bizánc császára előtt, felgyorsul az ortodox kereszténység térítése az orosz nép körében, mely az uralkodása végére be is fejeződik. Vlagyimir 992-ben a Kárpátok keleti lejtőin élő kis törzs, a fehér Horvátok ellen támad. Kitör a több mint harminc évig tartó orosz-lengyel háború, váltakozó sikerekkel. A 981-ben elvesztett területeket, a vörös orosz városokat visszaszerzi, melyek a nyugati háborúk kiindulópontjai voltak.

Utóda Bölcs Jaroszlav (1019-1054), a külső és belső háborúk során 1030-ban a Finn törzseket hódoltatja, majd 1034-ben szétveri a besenyőket délen. 1061-ben viszont egy új ellenség nyomul be Rusz területére a polovec kunok személyében. A történetet Vlagyimir Monomah (1113-1125) fejedelemmel és fia Msztyiszlav (1125-1132) hét éves uralkodásával zárom, akiknek a Kijevi Rusz virágkora köszönhető, egyben az állam legnagyobb kiterjedését megvalósítva. Monomah bizánci rokonságából következően, uralkodói intelmeiben a nagyorosz állameszme megalkotóját tisztelik személyében. Kijev a következő száz évben a súlyos testvérháborúk során meggyengül, következtében az orosz nép 1223-1452-ig a tatárok fennhatósága alá kerül. A közel kétszázötven éves tatár iga alatt alakul ki az egységes és egynyelvű orosz nép, hogy felszabadulva létrehozzák az Orosz Birodalom újkori államait.

Az orosz eredettörténethez megfejtéséhez nélkülözhetetlen történelmi eseményeken keresztüljutva, hozzákezdhetünk az orosz nép származásának a feltárásához. Első megállapításunk lehet, hogy tényleg kevés használható bizonyíték maradt az ókori történetükről. Nem panaszként mondom, mert arra pont elégséges, hogy tudományos alapossággal elvégezhető legyen a felderítő munkánk. Az elemzésben az idősorrendet igyekszem követni.

Nyesztor az Őskrónikában a Vízözöntől kezdi elbeszélését. Valószínűen a keresztény vallásból merítette gondolatait, de nem minden tudományos ismeret nélkül. Az előző általános részben a szláv eredettörténetet én is onnan indítottam azzal, hogy a kedvező klímaváltozás következménye az emberi hordák szétvándorlása, eljutva a Kelet-európai-síkságra is. Majd a visszaáramló népvándorlási folyamatok eredménye lesz a mai világunk és a szláv nép kialakulása. Talán Nyesztor még tudta, hogy a szláv jelleget hordozó törzsek nem ősnépe a Kelet-európai-síkságnak, hanem odavándorló (szarmata) nemzetségek és az általuk meghódított ősnépek keveredéséből jönnek létre a későbbi szláv törzsek és belőlük a nemzet. De szarmatákról nem tesz említést. Valószínűleg nem ismerve ezt a római fogalmat, helyette az egymástól is elkülönülő ószláv törzseket nevezi meg.

Másik fontos adata, hogy a Kijevi Fejedelemséget megalapozó törzseket két részre osztja. A Dnyeper mentén északra és keletre elterülő erdős területeken laktak a nomád jellegű, már legalább ezer éve az őslakókkal összeolvadó és szláv jelleget öltő törzsek. A nomád jellegüket részletesen jellemzi: „közülük egyesek állati módon éltek, megőrizve a nemzetségi szervezetüket, a vérbosszút, a matriarchátus maradványait, a házassági korlátozások hiányát, a nőrablást stb. Ezek az életformák a letelepült ősnép és a vándorló nomád életforma keveredésére jellegzetes. A matriarchális maradványok az úrnépek sajátsága, a szoros nemzetségi szervezet a patriarchális nomádok fő jellemzői. E népek pontosan ott találhatóak az 50-60. szélességi fokok között, az i.e. 612-őt követően Asszíriából kimenekült szarmatáknál leírt élőhelyeken.

Tőlük délebbre a Dnyeper középső folyása mentén a sztyeppi jellegű területeken éltek a másik törzsszövetség a poljánok népe. Őket „okos embereknek” írja, kiemelte, hogy náluk már megszilárdult a patriarchális monogám család, eltűnt a vérbosszú hagyománya ezért „tiszta és csendes erkölccsel tündökölnek”, összefoglalva jó embereknek is nevezhetőek. Hogy pontosan értsük az ókori társadalmi változások folyamatát, pontosítani kell a matriarchális és a patriarchális fogalmak tartalmát.

Az emberi társadalmak hatalmi viszonyaiban hat fejlődési szakaszt különítettünk el. Most tekintsük át, hogy e szakaszokban hogyan változik a nemek szerinti hatalmi felépülés. Matriarchális, vagyis anyajogú felépülésű az ősi horda és a nemzetségi társadalmak. Patriarchális pedig az ókortól a fejedelemség, királyság és a császárság. Elsőként vizsgálva évmilliók óta, vagyis a kezdetektől az emberi csoportokban (hordákban) kizárólag csak az anyajogú vagy matriarchális emberi viszonyok jöhettek létre. Ez a természet rendje, alóla az ember sem lehet kivétel. Történelmi korokban jellemezve ez az időszak a teljes paleolitikum (kőkorszak), együtt a mezolit és neolit (átmeneti és új) kőkorszakokkal. Másként fogalmazva a kőkorszak ősközösségében az ősi hordákra, míg az átmeneti kőkorszakokban a fokozatosan felszaporodó emberiség nemzetségeire, vagyis vérrokonsági alapon a domináns anya leszármazott leányainak és gyermekeinek csoportjaira vonatkozó létforma. A horda majd a nemzetség élén egy idősebb nő, a csoport ős vagy nagyanyja állt, az ómama. Nevezhetjük úgy is, hogy egy „matróna”, mely szintén úrnyelvi képződésű szavunk. Etimológiájában a mat = földanya, az igazság ősanyja + ró = köristen + na = anya; együtt: matróna = napisten ősanyja jelentését hordozza magában.

Az élőhelyeiken és környezetében, egy nagy territóriumon belül éltek a rokon hordák. Felszaporodva százas nagyságrend körül válnak nemzetségekké. Mindkét formában egy matróna vezényelte a később már nagycsaládnak is nevezett csoport életszükségleteinek az előteremtését. A nemzetségekben kialakuló munkamegosztás okán a védelmi és más férfias tevékenységeket, szerepeket már a vezérhím, de még nem nemzetségfőként szervezte és irányította. Nem részletezve, a hordák társadalmában a hímnemű utódokat a beltenyésztés elkerülése okán, felnövekedésükkel kizárták a csoportból, hogy egy új hordát hozhassanak létre. Az átmeneti korszak munkatársadalmainak kialakulásával és a nemzetségekké növekedés során teremtődtek meg a feltételek arra, hogy a hímegyedek ott maradhassanak a csoport védelme és a munkavégzés érdekében. De addigra meg kellett alkotni az ősvallásnak a házasság intézményét.

Az emberiség további felszaporodásával, elsősorban a háborúk történelmi korának kialakulásával jön el az a történelmi szükségszerűség, hogy megjelenik a patriarchális társadalmi forma, Maga a folyamat a rokon nemzetségek törzsekbe szerveződésével kezdődik el. Ez az időszak már az ókorban (réz-, bronz és vaskorok) elkezdődő, vagyis az utóbbi mintegy ötezer évnek a történése. Az azonos térség egyre több rokon nemzetségének a törzsi szövetségbe rendezése már túlhaladja a matrónák feladatkörét, és a territórium összes nemzetsége akaratából egy vezérhím kerül a törzsi szervezet élére. A történelmi fejlődés során elsőként létrehozva a társadalom egy egészen új hatalmi formáját, magát a patriarchátust (apajogú társadalom) a fejedelmi címmel együtt. Egy emberi társadalom csak akkor működőképes, ha a nemi viszonyai rendezettek. Az ókori úrnépi társadalmak ezt a kérdést a már említett házassági jogrendszer megalkotásával rendezik. Csak ezzel az intézménnyel lehet nagy létszámú emberi populációt társadalomként egybetartani. További patriarchális társadalmak, a negyedik fokozatként az egyesített rokon fejedelemségek törzsszövetségeivel a királyságok létrejötte, király (fáraó) vezetésével. Az ötödik fokozatban már a szomszédos királyságok egyesülnek a rokon nemzetségektől is független alattvalók császárságában (birodalmában), ahol a császár és névszármazékaik: szultánok, cárok, kánok, kagánok egyeduralkodói uralkodnak.

A patriarchátus, mint társadalmi forma is két fő fejlődési útra osztható. Az egyik mely az úrnépekre volt jellemző, az anyatiszteletű apajogú társadalmi formát alakította ki. Még a vallásuk is az ősanya tiszteletéből épült fel a Szűz Mária mitológiában. Ők az őskeresztények. A másik forma viszont a közvetlen apajogú társadalom, ahol a nő – aki ráadásul a társadalom legfőbb fenntartója – elnyomatása is érvényesült. Ők a hódító katonai jellegű társadalmak, a szemiták világhódító eszméjéből államvallássá kifejlődött pogány hitvilág követői. Közelebbről az akkád, asszír, latin, zsidó, perzsa, arab, török fejlődés eredményeként létrejövő legújabb egyistenhivő világvallások követői. Természetesen az átmenetek szabadságával.

Milyen következtetések vonhatóak le a fentiekből? Az ősközösségi társadalmakban a természeti törvények szerint nem létezhetett, ezért soha ki sem alakult a patriarchális életforma. Az eddig tanított társadalmi felfogásunk alapjaiban hibás. Példaként, még az oroszlánok vezérhímje is a nőstények leánycsapatának a kiszolgálója. A mintegy ötezer éve kialakuló patriarchális társadalmi formák után, feltételezve, hogy a jövőben a katonai fenyegetés elhal, a fejlődés hatodik szakaszában, a természeti világtársadalomban törvényszerűen visszaalakul matriarchátussá az emberi világ. Természetesen, ha időközben a katonai erőforrás-felélés nem teszi visszafordíthatatlanná az ökológiai katasztrófa előidézésével ennek a lehetőségét. Gondoljon mindenki napjainkban a nők erősödő feminista mozgalmaira, a jelenség nagyon is élő.

Visszatérve az óorosz nép eredettörténetéhez, már pontosan értelmezhetjük Nyesztor szavait. A Kijevtől északabbra lakó drevljánok, radimicsok, vjaticsok kapcsán már a leírt esemény előtt ezer éve együtt élő, vagyis az ősi úrnépek meghódításával kialakult szláv jellegű törzsekről ír. Maguk a névalakok is már szláv jellegűek. Az eltelt ezer év során (i.e. 500-tól i.u. 500-ig) még mindig őrizték az elnyomatásban élő ősnépek a hitvilágukat, amelyet az elnyomó szarmaták minden eszközzel próbáltak megváltoztatni. Az eredménye a leírt életforma kialakulása. Azért nem ír egységes népről, csak a törzseikről, mert az eltérő törzsi keveredések okán a szlávvá fejlődő nép sem volt egységes, ezért még nem alakulhatott ki a rájuk jellemző későbbi rusz népnevük.

A füves sztyeppen lakó törzsek összefoglaló neve az azonos származásuk okán már polján közös néveredettel íródott. E népekről Nyesztor patriarchális jellemzése a fentiek szerint, apajogú házasságra épülő, de szigorúan anyatiszteletű törzseket takar. A leírás időpontjában már az emberi csoportok nemzetségek szövetségeként, törzsekbe szerveződtek és általában férfi fejedelmek irányították őket. A vezér a hatalma fenntartását a katonai kíséretére alapozta, vagyis társadalmi rendet tartott fenn a népénél. A belső rend alapja a rendezett nemi életforma fenntartása, a házasság intézményének biztonsága. Az okos vagy jó emberek fogalma magában a polján népnevükben is megjelenik. Nézzük az etimológiáját: pol = Apollón isten aláhúzott szórésze, jelentésével a lengyelek polják népnevénél már találkoztunk, napisten népét, sokaságát jelentve + j = jaó-ból jó, vagyis a magyar nyelv jó szava + an = a-nép szó rövidítése; ősi formában leírva apó-él-jó-népe, összeolvasva: polján = napisten-jó-népefogalmat hangzósítja felénk, vagyis az égi útján lován végiglovagló (férfi) napisten mitológia képéből.

Az Apollón isten népéről már tudjuk, hogy a görögöktől a magyarokon át a lengyelekig mindenhol államalkotó nemzetségként vesznek részt országaikban. Most még kiderült, hogy a Kárpátok keleti oldalán egészen a Balti-tengerig szintén államalkotó úrnépként jelennek meg az orosz történelemben. Tudjuk róluk, hogy az itteni hazájuk a Dnyeperbe folyó Rosz-folyó medencéje körül található. Ha ők nevezték el a folyót és a néveredete megfejthető, az egész kijevi óorosz nép népnevéhez is elvezethet bennünket. A megfejtése: Ro = Ro, a köröket rovó rövidítéseként, vagyis a napisten egy ősibb köristen kifejezéssel + sz = ős-zent már ismert megfejtése, egyszerűen szent; összeolvasva: Rosz-folyó = Köristen-szent-folyója. A folyót biztosan az úrnépek nevezték el az ősnyelvük szabályai szerint, de még két bizonytalanságot meg kell oldanunk.

Az összehasonlító nyelvvizsgálatból érzékelhető, hogy a Rosz-folyó névnek köze lehet az orosz népnév kialakulásához. Az ősnyelvből még pontosan fennmaradt az „o” hang jelentése, esetünkben az o = ódon, régi, ősi értelmében. Ha összeolvassuk az o + rosz szórészeket, akkor máris megkapjuk a keresett népnevünket: orosz = ősi-köristen-szent-népe, vagyis a napisten népe jelentéséhez elérkezve. Ha az óorosz fogalomra tekintünk, akkor az újabb ó hanggal a már leírt szabály szerint fokozzuk az első hang jelentését, és a következő megoldást kapjuk: óorosz = legősibb-köristen-szent-népe, másként a nagy-napisten-népe. Ha megelégednénk ezzel a megoldással, már megkaptuk volna a helyes eredményt, vagyis az orosz népnév az ősi poljánok szállásterületének földrajzi nevéből származik. A bizonyításban fontos, hogy nem szláv néveredetről van megfejtésünk, hanem továbbra is az úrnépi nyelvképzés bizonyítékáról.

A másik bizonytalanságot az okozza, hogy az első óorosz nagyhatalom a Kijevi Oroszország területéről terjed el a későbbi rusz népnév is. Ha egyszerűen tekintünk a kérdésre, akkor a rosz és a rusz magánhangzó váltására foghatjuk a megoldást. Az úrnyelvi gyakorlatban mindennaposak a szavak rövidítése és hatására a magánhangzó mély és magas illeszkedései. Például: tó, de tavon. Ezen elmélettel az orosz hangalak ruszra változik. Ez a megoldás az egyszerűségénél fogva gyanús, ráadásul mindkét magánhangzó mély fekvésű. Az egykori ősi tudás által kódolt titok megfejtése, a megoldás nyelvének ismeretében a továbbiakban már rém egyszerűnek fog tűnni. Ha a szóhasználatban felvetődik a gyanú, hogy a vizsgált hangalak egyszerűsödés vagy rövidítés hatására keletkezett, akkor meg kell próbálni beilleszteni a szóhasználatban kiesett betűket. A rusz népnév eredetvizsgálatában, ha kiegészítjük az „o vagy ó” magánhangzóval, akkor az ó + rusz = órusz hangalakhoz jutunk. Következő lépés már adja magát, a magyar nyelv néma „h” hangtörvénye szerint csak az Orosz = Hórusz sólyomisten hangalakja lehet a jó megoldás.

A Hórusz sólyomistenről a horvát népnév elemzésekor írtam. Mindazon népek önazonosságát jelenítik meg, akik valamikor az Egyiptomi Birodalom hunmagyar népelemeként fejlődtek ki, és bármely okból kiáradtak a nílusi őshazájukból. Minden a turul, és birodalmi sas címerek a Hórusz mitológiára vezethetőek vissza. A szétvándorlás évezredei alatt eljutottak a Dnyeperbe ömlő Rosz-folyó medencéjébe, ahol megalakították a polján törzsszövetségüket. Továbbiakban keveredve a térségbe érkező más nemzetségekkel, elsőként létrehozzák a 6. században a kijevi óoroszok fejedelemségét. A lakói az ötszázas években még nem szlávok, hanem jelentős többségében lévő úrnépi hunmagyar nemzetségekből állt. Leírhatom, hogy a Római Birodalomhoz hasonlóan a Kijevi Oroszország állama szintén úrnépi alkotás, mely a következő mintegy ezer év alatt válik rusz vagyis ukrán illetve orosz szláv nemzetté.

Az orosz nép eredetének a megfejtése első olvasatban, valószínűleg szintén nem fog osztatlan sikert aratni. A kétkedők meggyőzése érdekében további bizonyítékok felmutatására lesz szükségünk. Nyesztor leírja Kijev alapítását. Vele kapcsolatban említ egy ant vezért, Kijt. A nevek etimológiája: an = an(ya) háza, a napisten lakhelyének népe + t = teremtő (isten); összeolvasva fordított szórendben: ant nép = ősanya-teremtő-napistenfia-népe, igen szemléletes szórövidítéssel állunk szemben. A teremtésmítosz szerint az ősanya szülte a napistent, ezért a lakóhely viszonylatában az „an” szórész a napisten háza, települése és népe vonatkozásában gyakori fogalom. Több ősi város neve Ani, Anu, de a legszemléltetőbb példaként Ankara török főváros néveredetében maradt fenn. Jelentése: Ankara = Ősanya-napországa, ahol a napisten uralkodik. A török nép eredeténél leírtakhoz egy újabb fontos adalék.

Tehát, 550-ben még az ant nép nem volt szláv. A Kij vezér néveredete is mindezt megerősíti. Elemzése: K = ka, kő, ami országmegtartó (határkő) összefüggésű + i = égi + j = jó, amiről már tudjuk, hogy a jó napistent hangzósítja meg; összeolvasva: Kij = Ország-égi-jó-fejedelme, az égből jövő értelemben. Tudjuk, hogy Hórusz is égből jött istenfi, aki az élők földi urává lesz, miként a Rosz-folyónévnél írtam. Kij fejedelem visszatérve a bizánci szolgálatból a polján fejedelemségbe, megalapítja Kujab, a későbbi Kijev városát. Elsőként a régebbi nevet elemzem: Ku = ka-úr, ország úr + ja = jó + b = teremtő apa (szalonképesebb fogalomban), fejedelem; összeolvasva: Kujab = Országjó-teremtő-fejedelem-lakhelye. A újabb névváltozat már a latin-szláv behatás eredménye, a szóvégi „v” hang az ősnyelvben még az „u” változataként szerepelhetett: Kujab› Kujau› Kijev, ahol a két utolsó betű: e = égi + v = úr-vár(os); összeolvasva: Kijev = Ország-jó-égbőleredő-fejedelmének-városa, egy újabb szemléletes úrnyelvi rövidítés kifejezéseként.

Néhány adalékként még annyit kell leírnom, hogy a Kijev környéki ant törzsek már az 50. szélességi foka alatt a szkíta népek érdekövezetébe tartozó területek lakói. Az időszámításunk kezdetén, pontosan a tévesen délszlávok őseinek leírt szklavini népek óhazájában. A szkíták hatalmának éppen a szarmaták általi meggyengülésével vált lehetővé, hogy alán és gót törzsek a polján területekre is behatoljanak. Ezt a behatolást számolják fel a hunok a 350. évek körül. Száz év múlva Attila hunjai Közép-Európából visszahúzódva, a Don és a Kubán medencéjében a Fekete-tenger térségében alakítják meg a 4-5. században fennálló Hunok-országát, mely végül beolvadva a Kazár Birodalomba, adja a kazárok egyik alapnépességét.

A hunok és a kazárok nyugati oldalán, lényegében az Azovi-tengernél található Meotisz környékéről a Dnyeper melléki Levédián át, és a Dnyeszter környéki Etelközben egészen az Al-Dunáig, a Kijev város alapítása körüli időkben színtiszta úrnépi őshazáról írnak a történelmi források, amint előzőleg etimológiailag én is bizonyítottam. A később innen kiinduló magyar (honfoglaló) törzsek e szálláshelyeikre, a Parthus Birodalom 226. évi bukást követően a szemita perzsa, majd az arab hódítások elől a Kaukázus déli oldaláról költöznek át. Itt a polján és szkíta rokonaik közé betelepülve erősödnek meg, hogy előbb avarként 560 táján pont Kijev alapítása körüli években, közben bolgárként és végül magyarként 895-ben bevonuljanak a Kárpát-medencébe. Akkor kik is laktak Kijev környékén a Nyesztor által leírt 550. év körül? Már nem is kell megválaszolnom a kérdést, az olvasó már pontosan tudja. Lenne miről kutatni az MTA Történeti Kutatóintézetében! Ha pontosan megvizsgálnák, hogy a kijevi Magyar hegy (fényhegy) és a többi nyelvemlék hogyan keletkezhetett, bizonyíthatnák soraimat.

Az előbbi kérdés sugalmazott másik fele az igen izgalmas kérdése az orosz történelemnek: akkor kik is maradtak az elvonuló népvándorlók után Kijev térségében? Bizony, azok az úrnépi törzsek, akik majd orosszá válva alapoznak meg egy új birodalom kialakulását. Ki kell mondanunk, hogy az Orosz Birodalom ugyanúgy, ahogy a Római Birodalomnál írtam, úrnépi alkotás, ha úgy tetszik ősmagyar népi képződmény. Hogy a végén mégis szláv, vagyis Orosz Birodalommá válik, annak köszönhető, hogy a betelepülő szarmaták és a varég uralkodóházak összeolvadásából keletkező szláv hatalom, képessé válik átvenni az egész ország feletti uralkodó osztály szerepét. Az úrnépek és a szláv népek összeolvadásával képződik a „RUSZ” nép, és a lassan egybeolvadó kultúrájuk és nyelvük átalakul szláv nyelvű társadalommá, megalapozva a későbbi Orosz Birodalom, vagy Oroszország alapjait. Nem véletlenül írhatták le egyes orosz történészek, hogy az Orosz Birodalom a római másolata. Volt kiktől tanuljanak. Pontosan úgy jőve létre, ahogy a római, csakhogy ott nem szláv, hanem a testvéri latinok uralkodó hatalma által.

Megállapítva, hogy a Hórusz tisztelő úrnépi poljánok egy Kij vezére alapítja Kijev városát. Leírva, hogy e térség lakói a tárgyalt időszakban már meghaladták az ősi matriarchátus rendjét, vagyis letelepült gazdálkodást folytató, patriarchális fejedelemség alatt összefogott azonos nemzetségek nagy úrnépi csoportját alkotják. Tőlük északkeletre helyezkedtek el a példaként felsorolt, már egybeolvadt úrnép × szarmata = szláv jellegű törzseik, egészen a finn népekig. A kijevi óoroszok kiterjesztik a hatalmukat a környezetükben élő szláv jellegű törzsekre. Hatására a népkeveredés további folyamata spontán zajlik egészen 862-ig. Az Őskrónika szerint ekkor az északi ruszok a novgorodi föld lakói elhatározzák, hogy a soknemzetségű törzseik összefogása érdekében a Skandináv lakhelyű normannokhoz fordulnak: „Jertek, uralkodjatok rajtunk”. Három herceg származású varég testvér a katonai kíséretével bevonulnak Novgorodba. A legidősebb Rurik, Novgorod fejedelme lesz, megalapítva a Rurik-dinasztiát, mely majd ezer évig uralkodik Oroszországban. Részfejedelemséget szerez a két testvér Szineusz és Truvor is. A krónika szerint Rurik kíséretének egy tagja, Aszkold pedig Kijev fejedelme lesz.

A normann-varég hatalom felépülése és Rurik 879. évi halála után, örököse Oleg hadjáratot indít déli irányban. 882-ben csellel megölik Aszkold és Dirt kijevi kormányzókat és bevonulva Kijevbe – az orosz városok anyjának elnevezve – kezdte meg az uralkodását a most már Novgoroddal egyesített Kijevi Rusz fölött. Az orosz történészek fő kérdése, hogy honnan ered a „rusz” kifejezés. Az egyik oldal azt képviseli, hogy a normann varégok szláv-rusz eredetéből származik, a normann ellenesek pedig elvetik a varég és a rusz azonosságot. A továbbiakban nekem azt a fenti állításomat kell bizonyítanom, hogy a sem a normannoktól, sem a szlávoktól nem származhat a rusz népnév, hanem az ősmagyar úrnépek ősnyelvi termékeként keletkezett a Rurik dinasztia előtti időszakában. Egész pontosan, a Hórusz sólyomistent imádó ősnép névrövidítési gyakorlata eredményezi a rusz népnevet, de akkor még nem a szláv, hanem eredetileg az ősnép összefoglaló neveként. Tehát, az óorosz kijevi nép polján törzsei és az ugor népek testvérnépi kifejezésére alkotják meg a fogalmat, és majd a Rurik dinasztia kijevi uralkodása kezdetén terjedt el az egyesített ország sok-sok eltérő nemzetségű népeinek az összefoglaló neveként. Legrövidebb formájában az ugor népek névképzésében maradt fenn. Bővítve a kört, magában az úrnép kifejezésében, vagy megfordítva a megállapítást, a Hórusz istennévben is a napisten-úr mitológiából a Rá-úr rövidítéseként került alkalmazásra a hangcsoport. Az előbbiekből adódik, hogy maga Rurik is úrnépi Hórusz eredetű uralkodócsaládból származik, ők is csak később szlávosodnak el.

A további vizsgálódásaimat Nyesztor ide vonatkozó leírásához kapcsolom: „A szláv nép és az orosz nép egy, hiszen a varégok nevezték őket rusznak, korábban szlávok voltak.” Ha a megfogalmazást helyesen fordították magyarra, akkor csak követnünk kell Nyesztor szavait. Amikor e mű készült (1113-ban) a szláv és az orosz népek már (majdnem) egy nép voltak. A szlávokon értsük a szarmata × ősnépek egybeolvadt erdőlakó nomád szlávjait, míg az oroszokon a poljánok úrnépi letelepült és eddigre már szlávosodó sztyeppei törzseit egészen a finnekig. A régi varégok azért nevezhették el őket ruszoknak, mert ők ismerték az óoroszok néprajzát, és tudták, hogy szinte minden úrtörzs délről, a nagy Hórusz vallás követőiből különböző utakon jutottak a nagy orosz térségbe. E hatalmas olvasztótégelyben csak úgy lehetett egységet teremteni, ha megtalálják azt a közös nevezőt, amit minden törzs elfogad. És Oleg fejedelem, aki egyesítette a kijevi Oroszországot, jó érzékkel választotta az egységesülő birodalom népi megnevezésére a rusz fogalmát. Nyesztor harmadik mondatrészéből megérthető, hogy a domináns szarmata törzsekből már kialakult szlávok: alánok, roxolánok, yazigok és a már említett krivicsek, radimicsok, vjaticsok és más szlávvá váló törzsek „korábban már szlávok voltak”, ugyanis a megelőző ezer év során már jelentős létszámát alkották a nagy Orosz-alföldnek. A szlávvá vált nemzetségek között még jelentős és érintetlen úrnépi törzsek majd csak a Rurik-dinasztia tevékenységének újabb ezer évében olvadnak be a nagy rusz néptengerbe.

Röviden tekintsük át az orosz földön megtalálható nem szláv népeket. A polján törzsek nem csak a Rosz-folyó medencéjében, hanem a Dnyeszter nyugati oldalán az egész Polock-Minszki Fejedelemség területén a 13. században még ők a népesség legfőbb alkotó része. A folyamatban végleg elszlávosodott nemzetségeik alkották meg az ősi fehérmagyarokból a napjainkra fehérorosszá váló Belorusszia államát. Továbbá nyugatabbra ők alkotják a Lengyelország régi nevét adó poljákok népességét. Oroszország északi oldalát a finnugor törzsek lakják. Feltételezve, hogy ők sem ott teremtek meg, az oda vándorlásuk csak a Kelet-európai-síkságon keresztül történhetett. Ennek egyenes következménye, hogy a novgorodi oroszok ősnépei finnugor törzsek voltak. Az is teljesen egyértelmű, hogy az 50-60. szélességi fokok közé behatoló szarmata törzsek kétezer-ötszáz éve a finnugor népek közé települtek be. Egy részüket hódoltatva velük keveredve alakítják ki a szláv nemzetségeket. Az ellenálló finnugorokat észak felé nyomják, egyik részükből alakul meg Finnország és Skandinávia országai. A keletebbre lévők lassan beolvadnak az orosz államba, mint a karélok, csúdok, komik, cseremiszek, permiek, mordvinok stb.

Az elméleti magyarázat után további bizonyítékokkal kell alátámasztani feltevésemet. Kezdjük a normann varég – viking néveredettel. A normann nép és területnévről egyből látszik, hogy ők is egy népösszeolvadás származékaik. Elemeiben: nor = nap-úr aláhúzott úrnyelvi betűiből rövidült magánhangzó váltáson átesve + mann = ember, immár a germán nyelvi jellegből keletkezve; összeolvasva:normann = nap-úr-emberei jelentést hordozva magában. A úrnépi eredetet jól jellemzi a legnyugatibb országnév képzése, amely magyar nyelven Norvégia = Nap-úr-végenépi jelentést hangzósítja meg. A nap úr vége magyar nyelven pontosan azt jelenti, amit a hangalakja leír számunkra. Mégpedig, hogy a nap hatalma, vagyis fény és hő sugárzása már fokozatosan elgyengül, véget ér az ország északi fekvés okán A norvég törzseket eléri a germán behatolás, meghódítva őket jelenik meg a normann immár összeolvadt új nemzetségnév. A norvég nemzetségeket a finn népek egy ágának tekinthetjük, mely a finn-úr kifejezésből rövidült le, alkalmazkodva a nap-úr = n-úr = nor rövidítéshez. Maga a finn népnév jelentése fordított szórendben: finn = nagy-napisten-fiai.

A normann név elmondja nekünk, hogy a nagy asszír népvándorlás törzsei között előőrsként a soknemzetségű szarmaták germánokká váló törzsei haladtak. Kijutva a Balti-tenger partjaira, egy részükből a gót népág, a másik részükből a tengermelléki germán törzsek alakultak ki, mindenhol összeolvadva az általuk elfoglalt úrnépek ősi nemzeteivel. Hasonló módon átkeltek a Balti-tengeren megtelepedve a Skandináv félsziget délebbi részein. Egyesülve az ősi skandinávokkal jön létre a Gotland sziget központtal egy új, igen harcias nemzetség, a később vikingnek nevezett törzsek. A kalandozásuk sokkal ismertebb, mint a magyar törzsek kalandozásai. Nyugat-Európa rettegett ellenségei. Megjelennek a Földközi-tengeren. A történetünk szempontjából fontos az észak-déli kereskedelmi útvonaluk, a Novgorod—Dnyeper—Fekete-tenger vonalában hajózó varég kereskedők népe.

A történetből jól látszik, hogy a vikingek sem voltak egységes törzsek. A kelet felé forduló ága az ősibb varjág formából képződött varégok népét alkották. E népnevek megfejtése a középkori eredete okán, az ősnyelv szabályaival már elég nehéz feladat. A középkori eredetű nyelvekben az ősnyelvtől eltérő szabályai okán egész más jelentést is hordozhat számunkra a hangalakja. Két dolog azért a segítségünkre lehet. Elsőként az, hogy az emberiség minden nyelve az ősnyelvből képződött, ezért az alapszabálya mindegyikben érvényesül. A hangok és betűk jelentés hordozása hasonló az ősnyelvhez, csak a szavak eltérő hangrendjéből következik a jelentés megváltozása. A másik dologban az ősnép nyelvében az ősi rövid szavak gyakorlatában sokszor előfordul a hangalak megfordítása, és így akár más kifejezést vagy valamilyen nyomatékos jelzést lehet közvetíteni.

Az előbbi bekezdésekben már megemlítettem a germánok népét. Az Őskrónika szerint normann uralkodó hercegi családot hívtak be Novgorodba fejedelemnek. A hercegi származás már a germán jelleg felé viszi a néveredetet, ugyanis Németországra volt jellemző a hercegségek kialakulása. A germán mann szórész eredetéről pedig leírható, hogy az egyiptomi mén termékenységi vallásból eredő fogalom. Vagyis a germánok ősei még úrnépekként áradtak ki Mezopotámiába, ahol az asszír behatásra váltak az úrnépek ellenségévé. Folytatva elemezzük a varég származás eredetét. Az ősibb varjág kifejezés még egyértelmű úrnyelvi eredetet mutat, ahol: varjág = uarjág, de a latin írásból eredően (v és b mássalhangzók felcserélhetőek) barjág is lehet, ami teremtő-napisten-jó-ága jelentést mutat. A varég szó már a hajózó, kereskedő varjágok neve a teremtő-nagy-napisten(Ré)-népe jelentésre fokozódik. A viking változat a legújabb névforma, a nyugati angol behatás nyelvi terméke, a king = király, együtt a teremtő-égi-királyi-nép fogalom szerint. Csak egy kicsit kell nyelvészkedni, szinte mindig a Hórusz = király megfogalmazáshoz jutunk el.

Ha már jól ismerjük az ősnyelv gyakorlatát, akkor nem túl nehéz az alábbi magyarázat megértése. A finnekről tudjuk, hogy déli irányból, valószínűleg a Földközi-tenger mellékéről vonultak északi hazájuk felé. Fel kell tételeznünk, hogy kihasználva a folyók melléki területeket, lényegében hajón, csónakokon kereskedés céljából haladtak akár a Dnyeszter-folyón is felfelé. Ha az útvonalat egybevetjük, akkor a Földközi-tenger keleti medencéjében találunk egy híres kereskedőnépet, akik az ókor legjobb hajósai is voltak. Ráadásul még a finnek neve is hasonló hozzájuk. Ők a Fönícia lakói a fennek népe. Róluk tudjuk, hogy a második Asszír Birodalom idején i.e. 1200 körül vesztik el függetlenségüket, és minden irányba szétvándorolva terjednek el, egyik híres alapított városuk Karthágó ismert a római történelemből. De ide csatlakoztatható az i.e. 1000 körül a cimmerek vagy kimmerek nagy Dnyeper melléki hazájuk eredete is, kapcsolódva a polján eredethez.

Folytatva történetüket, egyes népágai akár már évezredekkel előbb is elindulhattak felderítő utakra, eljutva az Ilmeny-tavon keresztül a Balti-tengerig. Maga a tó elnevezése is ősi úrnépi fogalom: Ilmeny = Él-mennyei-tó. Ezen az észak-déli fő közlekedési úton már évezredek óta folyt kereskedés, és nemzetrészek letelepedése. Ebbe a sorba illik a finn, norvég és talán a lapp népek felköltözése az északi vidékekre. A Balti tenger mellékére vándorolt észt, lett, litván népekről, akik valószínűleg a cimmerek leszármazottaiként települtek oda, létrehozva az észt = esti-honi, úrnépekként a lenyugvó nap szerint nyugati fekvésű országait, történetüket részletesebben nem elemezem. Megemlítve, hogy a litván vidéken is találunk egy Rosz-mellékfolyót, de Moszkva közelében egy Ugra-folyócskát is.

Fönícia fenni népeinek úrnépi eredetéről néhány adat. A belőlük leszármaztatható finnek azért sem olvadtak be a szláv nemzetbe, mert ők évezredek óta a szabad világ népei. A föníciaiak is híresek voltak szabadságvágyukról, mely a hajózó népek legfőbb tulajdonsága. Mellette megalkotják a mai ÁBC, vagyis a latin írás alapjait. Továbbá ők alkották a nevükben is megjelenő nip = nap úrnyelvi szavát, ellentétesen a szemita sun vagy Sonne = nap fogalmával. Isteneik közül említem az El = élő isten, Baál = Bál, bel, bél termékenységi istenség és felesége Anat = Teremtő-ősanya, a nip = napisten anyja, átvitt értelemben a háza, városa, országa, már mindegyikkel találkoztunk. Megfogalmazva a népnév eredetét: Fönícia = Fiai-ősi-nap-családjának, de a Fő-napisten-családjának-ária megfogalmazás is ugyanazt jelentve, bátran kijelenthetem, hogy egy híres nép kevésbé ismert történelmi titkait megfejtve, igen közel jutottunk az orosz nép történetének valóságához. Ha csak az előbbi szavak, mint az él, bál, Balaton, Béla, anya, nap szavak azonos hangalakú magyar előfordulásaira tekintünk, akkor a föníciaiak magyar vonatkozású testvérnépi kapcsolata is bizonyított, valószínűleg a pun = vörös eredetükből képzett Pannónián keresztül.

Ha most az előző adatainkat behelyettesítjük az orosz történelembe, megérthetjük Nyesztor legvitatottabb szavait: „862-ben megszabadulván a tőlük adót szedő varégoktól, összevesztek egymással, harcra keltek egymás ellen. S ekkor a novgorodi föld lakói elhatározták, hogy a tengerentúli fejedelemhez fordulnak ekként: földünk hatalmas és gazdag, de nincs közöttünk rend. … Jertek, uralkodjatok rajtunk.” Az idézetből a fentiek alapján pontosan értelmezhető, hogy a Novgorod környéki már szlávvá vált törzseken ez ideig az őslakó úrnépek varjág vagy varég, de ősibb formában a barég kereskedő törzsek hatalma uralkodott, tőlük adót szedve. Folytatva Nyesztor szavait: „Elmentek hát a tengeren túlra a varégokhoz, a ruszokhoz. Mert azokat a varégokat ruszoknak nevezték, csakúgy, ahogy a többieket svédeknek, megint másokat normannoknak és angoloknak.” A szláv szabadságukat kivívott novgorodiak követei a tengerentúlra a varégokhoz indultak, Skandináviába. Ebben az összefüggésben az a megoldandó kétkedés, ha a varég elnyomás alól alig szabadultak fel, akkor miért rohantak azonnal a varégokhoz uralkodót kérve?

A kérdésre a válasz abban foglalható össze, hogy a térség felett a Dnyeper menti észak-déli kereskedő útvonalon a kérdéses időben még az ősnépek uralkodtak. Mivel a hajós kereskedő tevékenységből meggazdagodó törzsek uralmuk alatt tartották az időközben a felségterületükre betelepült szlávokat, az úrnyelvi mivoltuk szerint a barég fogalommal voltak ismertek, mely a latin nyelvben vált varéggé. Mivel ezek a hajós népek Skandináviába is eljutottak, ott uralkodó családokat létrehozva, szervezték meg fejedelemségeiket. Azonos népi eredetük okán a szlávok összefoglalóan őket is varégeknek tudták. Ismertek ott egy olyan varég fejedelemséget, amelyik már a harcias vikingekhez kapcsolódó királyi uralkodóházhoz kapcsolódott. Varég eredetük már germán jellegű hercegségre változva.

A történetünk itt válik ismét sorsdöntővé. Ha megvizsgáljuk a térség országainak zászlóit, a fehér-magyar alapszín mellett jelentősen megnő a kék felület, de megjelenik a sárga szín is. Mindez azt jelenti, hogy az ősileg a varég nép egységes úrnépi származását mindenhol felülírták a behatoló latinjellegű szarmata népek kék szemita népeleme. Olyannyira, hogy a svéd zászlóban már a kék alapban megjelenő sárga színű kereszt mellet nem is kapott helyet a kisebbségbe jutott ősnép fehér vagy a piros színe. Az asszír népekre jellemzően a gazdag kereskedő réteg arisztokráciája betelepülve az ősnép nemessége közé, az alkalmas pillanatban az idegen nemzetiségű arisztokrácia megszerzi a vagyona által a politikai hatalmat, és helyi eltérésekkel megszervezi a térség új oligarchikus hatalmait.

A novgorodiak ugyan varégoknak nevezhették azokat a normannokat akikhez fordultak, de valószínűleg tudták, hogy ezek a skandinávok már nem azok a tisztán úrnépi varégok, hanem a hódító szemita arisztokráciával egyesülő, a Svéd uralkodóházat megvalósító varégekhez küldtek követeket. Megjegyezve, hogy a vikingek alapnépe is a varégokból származik. A svéd új-varég hercegek kíséretükkel Novgorodba érkeznek. Hogy mennyire nem voltak szlávok a néveredetükből fejthető meg legpontosabban. A legidősebb testvér, Rurik neve ugyan mutat hasonlóságot a russzal, de ha alaposan megvizsgáljuk mást jelent a név. Az ősnyelv szerint: Rurik = Rá-úr-ég-ország-hercege, pontosabban az égből érkező, vagyis Hórusz herceg. Esetünkben alkalmazhatjuk a név fordított hangalakjának jelentésvizsgálatát, ahol Rurik = Kirur, mely formában azonnal előtűnik a kir = kör + ur= úr fogalma; együtt jelenti a Köristen-ország-ura, vagyis a napisten egy koraibb fogalmát. Mivel a fordított hangalak a régebbi eredetű, ebből következik, hogy a Rurik uralkodócsalád valamikor szembekerült az úrnépekkel. A megforduló névalak pontosan jelzi, hogy ők már az úrnéppel szemben a szarmata nép latin ágához tartoznak.

Rurik névképzésből teljesen világosan előtűnik, hogy a svéd vagy normann uralkodóház egyértelműen napistent imádó úrnépi gyökerekkel rendelkezik, vagyis egykoron Hórusz ági, királyi norvég vagy a hozzá teljesen hasonló varég (barég) ősiségből ered. Tehát, a skandináv őslakók norvég nemzetsége és a varégok népe egy és ugyanaz lehetett. A bevándorló szemita uralkodócsalád névképzésének megfordított jelentéséből következik, hogy ők az Újasszír Birodalomból a ninivei vereséget követően vándoroltak el, és telepedtek le a Skandináv félszigeten. Az úrnépek egy uralkodó nevének a megfordításával azt a mondanivalójukat fejezték ki, hogy az uralkodó és a népe szembefordult az ősnép vallásával és hatalmával, vagyis okkal vagy ok nélkül az úrnépek ellenségévé váltak. Hogy mégis milyen nemzetiségi összetevőkből ered Rurik? A névképzés szerint a varég összefüggésből biztosan egyrészt úrnépi, míg a normann szó német képzése okán másrészt latin és germán eredetűség mutatható ki. De nem zárható ki, hogy a germánnal rokon héber másként zsidó kereskedők nép is megjelenik a térségben. A svéd kék alapú (latin) zászlószínből következően beolvadva a svéd uralkodó családba, a rajta megjelenő sárga színű kereszt okán. Egy biztos, hogy közvetlen szláv eredet nem deríthető fel a névelemzéséből. Már csak azért sem, mert maga a szláv nemzet ott helyben a jelenlegi lakóhelyein alakult ki, a jelzett nemzetségek egybeolvadásából. Hacsak annyiban nem, hogy a szlávok kék nemzeti színét maguk a Rurikok vitték be az orosz történelembe.

Testvérei közül, Szineusz nevében a Sínai-félsziget körzetéből való eredettudat maradt fenn, nemzetségeként a héber származási körzet jöhet szóba, ahol a szin = ezüst, vagyis fehér színként a Holdistennő mitológiája volt elterjedt. Megfogalmazva: Szineusz = Ősanya-égi-úr-szentje. Az -eu-kettős magánhangzó pedig a német nyelvből ismert. Másik testvére, Truvor nevében szintén a fordított olvasat adja a megfejthetőségét, ahol a Truvor = Rovurt = Ro(vó)-úr-teremtője, másként fogalmazva a ró = köristen, vagyis napisten, amiből a Napisten-teremtő-ura, vagyis királya, fejedelme jelentés bontakozik ki. De egyenes olvasatban is hasonló tartalmat hordoz magában: Truvor = Teremtő-Hórusz-nagyúr jelentéssel. Mivel Truvor is napisten eredetű fogalom, a bizonyítást befejezettnek tekintem. Az oroszok ezer éves uralkodócsaládját megalkotó Rurik dinasztia úrnépi és latin jellegű germán és/vagy héber eredete megcáfolhatalan bizonyítéka történelmüknek. Mindhárom testvér lényegében az egyiptomi Hórusz isten mitológiájából vezeti le származását, vagyis az égből leszálló úr, fejedelem, király felfogásában. Igaz, hogy időközben az úrnépek ellenségeivé váltak, de ez csak támogatta a szlávvá váló novgorodiak kérését.

Még további adalékként elemezhetjük a Rurik kíséretéből származó Kijevi fejedelemmé váló Aszkold vagy Oszkold nevét. A név szintén asszír jellegű, és az aranynak, a pénzhatalomnak a sárga színét jelzi felénk, jelezve a nemzeti hovatartozását. Elemzésben: As = ős(nap) + z = zent + k =k(a), mint ország + old = gold (a k és g ikerhangváltás), az aranyló nap országa. Egészen pontosan az úrnépi napország = gold, a héber sivatagi napország fogalmával, mely a sárga héber nemzeti szín hordozójává vált; egybeolvasva: Aszkold = A-szent-arany-ország-vezére. A Dávid csillag sárga színe is az arany jelképe, a kiválasztottak népe, akiket beragyog a sivatagi nap sárga aranyfénye. Csak érdekességként a kold = gold etimológiája: k vagy g = ország + ol = templom + d = szent hely; fordított szórendben: gold = szent-aranytemplom-országa. Sokan ismerik a zsidók egyiptomi kivándorlása során keletkezett „Áron aranyborjút készít” mondájukat a Bibliából. Nyesztor azt is közli velünk, az utódokkal, hogy Rurik utóda Oleg fejedelem Kijevnél elfogja Aszkoldot, megfosztja hatalmától, mert nem hercegi származású. E tényben adja tudtunkra, hogy a Svéd királyi udvarban a hercegek már normannok, és azt is, hogy a behatoló zsidó pénzarisztokrácia még nem tagjai a svéd uralkodó családnak, de beszivárogva már az udvar magas rangú személyei között találhatóak.

A rurikok nemzetségére pontosan rávilágít a svéd népszó etimológiája: sv = su, mely a már ismert souromati szó első feléből lerövidült so-ur szótagok első betűiből képződtek + éd = égi-szent-országa vagy népe, ahogy az úrnépi méd szónál elemeztem; összeolvasva: Svédország = fényességes-szarmata-úr-napország-népe. A névképzésben kódolt ősi tudás dekódolása, a legpontosabb magyarázatát adja a svéd nép kialakulásának. A aránylag kis létszámú ősnép közé betelepülő szarmata uralkodó hatalom meghódítja az országukat. Az ősnép uralkodó dinasztiáját kiiktatva, az ősnépet genetikailag felülírja a szarmaták latin jellegű hatalma – az ismert adatokból következteteve a frankok egy ága – és összeolvadva létrejön az ősnép × szarmata = svéd nép és az országuk. A népnév első szórésze utal az uralkodó nemzetrészre, a szarmata hódítókra. Ennél pontosabb korrajzot a hiányos történészi feltárások okán, a törzsi származásképről nem lehet felállítani.

Rurik és kísérete a megfejtés bizonyítása szerint tehát, egyszer varég, vagyis őslakó és a betelepülő latin-germán jellegű törzsek összeolvadásából keletkező normann uralkodócsalád sarja. Skandináviába beköltöző új nép első hulláma még egészen bizonyosan a kék színt hordozó szarmata népcsoportból állott. Most ne vegyük figyelembe, hogy a jelenlegi Németország zászlajában nincs kék szín. A magyarázata annyi, hogy a latin jellegű frank, vagyis germán uralkodócsalád egységesítette az őslakókat és a szarmata, másként latin népekkel. A Frank Birodalom kétfelé válásával 843-tól beszélhetünk egyszer Franciaországról, és másodszor Németországról, de ez egy más tanulmány anyaga lehet. A kék szín hordozta a frankok latin eredetű népi jellegét, de a későbbiekben csak a franciák használják nemzeti színként, a németek nem. Így már magyarázható, miként került a kék szín az északi skandinávok és a finnek zászlaiba. A germán törzsek igen sokféle nemzetet hoztak létre, de bizonyosan az asszír vagy szarmata nyelvcsalád latin-germán ágát hordozták magukban.

A ruszokká váló orosz nemzet ősnépe szintén az úrnépek sok-sok törzseként kerültek a területre. A megalakuló kijevi óorosz fejedelemség többségi úrnépi hatalma egyre nagyobb számú, a szarmata hatalom által beolvasztott szlávvá váló népcsoportokat fogad be, de inkább foglal el és így olvaszt be a fejedelemségbe. Novgorod körzetében már előbbre tart a szlávosodás folyamata, és a 860-as években már többségi nemzetalkotóvá válnak. A törzsekre elkülönülő térséget egyik fejedelem sem képes a hatalmába keríteni, ezért szarmata × úrnépi (varég) összetevőjű szlávok uralkodót kérnek az úrnépi × szarmata germánok által normanná váló svéd uralkodócsaládtól.

A közös csatlakozási pont az előző mondatból adódik. Mindkét helyszínen az uralkodó nemzet pozícióját immár a szarmaták, vagyis az asszírok testvérnépei gyakorolják. Orosz földön a szlávvá váló szarmaták, Skandináviában pedig a normanná váló szarmaták voltak helyzetben. A két testvérnép még jól értette az asszír nyelvet. De a közös ősnép okán, az orosz föld úrnépének nyelvét is ismerte a Rurik uralkodócsalád. A katonai kíséret is rendelkezésre állva, más teendője nem volt az új fejedelemnek, mint a lassan többségi szláv nemzetrészt hozza uralkodási helyzetbe. Minden fontos posztra a normann embereit teszi, és 20 év alatt megszilárdul az új uralkodócsalád helyzete. Az utóda Oleg feladatává vált a déli Kijev, még többségi úrnépi hatalmának a megtörése az igen erőssé vált druzsinájával. A csellel elfoglalt városba teszi székhelyét, és lever minden felkelést a hatalma ellen.

A hódításaival biztosítja a kijevi körzet szláv többségi hatalmának a kialakulását. A többi már a történelem dolga. Az ellenálló törzsek nemességét vagy megnyeri, vagy elpusztítja, és mindenhol szláv vezetést hoz létre. A belháborúi e politika kiteljesedése. Az örököseire a szláv hatalom megtartása hárult. A lázadások még sokáig tartottak, amit Oleg örökösének Igor hercegnek a megölése is bizonyít. De, mint mondani szoktuk a kocka már el volt vetve, a szláv hatalmi terjeszkedést már nem lehetett megállítani. Száz év múlva a bizánci ortodox kereszténység államvallásával minden eldől. A tatár betörésig eltelő újabb kétszáz év alatt már mindenhol a szláv nemzeti egységesülés zajlik, mely a tatár megszállás újabb 250 évében konzerválódik. A kijevi úrnépekből kiinduló óorosz állam egységes Kijevi Rusz szláv állammá formálódik, hogy a tatár iga lerázása után létrejöjjön az egységes moszkvai központú új állam. Rövidesen már Oroszországról beszélhetünk, Moszkva fővárossal, hogy 1721-ben létrejöjjön a Nagy Péter cárságával az Orosz Birodalom újkori megvalósulása. Moszkva főváros neve szintén az úrnépi muszka népnévből képződik. Etimológiája: m = ősmama, de a magyar is szinonim + usz = Hórusz rövidítése + ka = ország, határkő; egybeolvasva: muszka = Ősanya-hóruszisten-ország-népe.

Ha történelmi időszakokban jellemezzük az úrnépek összeolvadását a szlávokkal, akkor a 862. és 1721. évek között újabb 850 évnek kell eltelnie, mire többségében beolvadnak az ősnépek nemzetségei a birodalomba, de nemzetiségi lázadások még később is előfordulnak. A harmadik évezred elején a Szovjetunió felbomlásával újra előfordulnak nemzeti jellegű lázadások, például a csecsen-orosz háború. Végeredményben immár kétezer-ötszáz év óta küzdenek az ősnépek az orosz földön a szabadságuk, vagy legalább a helyzetük javulásáért. A kiöntött tengernyi vér és könny sem volt képes ellenállni a világ militarizálódásának és a haszonelvű magántulajdonra való felosztásából generálódott profitőrület világpusztításának. Az ezerkétszáz évvel ezelőtt a még többségi nemzetségeket alkotó úrnépekből – szarmata hozzávándorlás útján – egy szláv világhatalom épült fel, de ha akarjuk, ha nem, ez a nagyhatalom is úrnépi eredetű és szellemiségű képződménye a másodlagos kifejlődésű indoeurópai világnak.

Az orosz eredettörténet lezárása felé közeledve, még tudok írni olyan összefüggésekről, mint a Balti-tenger és a Varég (Barég) azonos ősi nyelvképzési eredetéről. Majd a vajda és a varég fogalmak eredetazonosságáról. Továbbá, hogy a kazárok népneve nem nomádot jelent, mint ahogy a filológusok fejtegetik. A kazár fogalomban a kaz = kus, kos + zentjei, vagyis a harmadik nagy magyar népág a Núbiai őshazájú feketemagyarok népágának hatalmi felépülése jelenik meg. A kazárok népe sem tűnik el azáltal, hogy 965-ben Szvjatoszlav megdönti hatalmukat. Ha tudni akarunk a további életükről, vessük össze a kazár = kozák névfejlődést, és Kazahsztán országnevüket. A zsidó vallásra áttérésük okán a zsidó pénzarisztokrácia jelentősen megerősödik a kazároknál. A vereségük után a zsidó kereskedők tevékenységüket áthelyezik Kijevbe, és egészen a Svéd királyi udvarig miden alkalmas helyre. Svédország zászlajában a sárga kereszt akár a kazár zsidóság odatelepedését is jelenítheti meg az utókor számára.

Továbbiakban, néhány gondolatban nézzük az uralkodóneveiket. Az első igazán szláv nevű uralkodó oroszhonban a kazárverő Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem. Az elődei: Olga, Igor, Oleg és Rurik még mind varég fejedelmi elnevezések, mint az Igor = Ég-úr. Vagyis a Rurik dinasztia csak mintegy száz év alatt 862-től 964-re válik igazán szláv uralkodóházzá. Ha végignézzük a további szláv uralkodóneveket, annyit megállapíthatunk, hogy egyetlen uralkodó neve sem kezdődik szk- hangcsoporttal, ahogy a tévesen szlávnak tartott szklavini = szkíta népnévnél megismertük. Ami arra utal, hogy a szláv uralkodó osztály pontosan tudta, hogy ezzel a hangokkal csak a szkíta magyarok népneve íródhat. Utoljára hagyva egy szintén meggyőző bizonyítékot: ha összevetjük a Varég és a Vengria országneveket, már régen fel kellett volna ismerni a történészeknek, hogy a varég második szórésze a -rég(i) és a Vengria első szórésze a Ven- (vén) ugyanazt a jelentést, vagyis az ódon, régi, vén, öreg isten fogalmát hangzósítja meg. Tehát a varégokról is bebizonyosodott, hogy ők eredetileg magyar nemzetiségű úrnépek voltak. A föníciaiakról írt soraim alapján az úrnépek fehér és vörös, vagyis hunmagyar nemzete.

A keleti vagy ószlávok eredettörténetének általános taglalását egy újabb idézettel szeretném zárni. A. Brückner lengyel történész arra a következtetésre jutott, hogy: „aki hiteles (érvényes) magyarázatot tud adni a ‘Rusz’ szó jelentésére, az megtalálja a kulcsot a régi orosz történelemhez.” Nagyon óvatos fogalmazással jelentem, megtaláltam a rusz népnév eredetét, az ősnyelvben megtalálható kódolt tudás dekódolásával, vagyis a magyar ősnyelv segítségével. A keresett „RUSZ” népnév nem más, mint az ősnépek egyik legősibb vallási mítoszából kialakult Hórusz sólyomisten úrnépi fogalma. Jelentésében az élők urát, istenkirályi dinasztiáját tisztelő népcsoportokra lerövidített és alkalmazott magyar ősnyelv képezte szavunk. Bármennyire sajnálható, a rusz népnév sem szláv képződésű szó, ezért nem tudták a mai napig megfejteni a jelentését a tudósok. Ha azon a nyelven próbálják meg elolvasni, amelyiken képezték, már biztosan megfejtették volna az eredetét.

A rusz népnév tehát, elsődlegesen azoknak az úrnépi nemzetségeknek az összefoglaló neve, akik a nagy Orosz-alföldet választották lakóhelyükként. Másodlagosan a Rurik uralkodóház azért választotta az uralkodási idejükben, a birodalmukban lakó úrnépek és szlávok közös népnevévé, hogy legyen politikai alapjuk az egész ország elszlávosításához. A Rurik dinasztia nem csak az ország egyesítését vállalhatta fel a novgorodiakkal történt szerződéskötésében – a feltárt bizonyítékok szerint az úrnépi szembenállása alapján – hanem az orosz föld szláv alapú hatalmi átalakítását is. Az ősi életformából megérthetően a nem egységes úrnépek nemzetségeit egymás után meghódító Rurik uralkodóház, teljesítette vállalását. A Fekete-tenger térségéből elvonuló avarok, bolgárok, magyarok után nem maradt elegendő úrnépi erő a Rurik dinasztia hódításainak a kivédésére. Az i.u. I. ezredfordulóra az ortodox kereszténység felvételével Nagy Vlagyimir kijelenthette, a feladat elvégezve. Hiába származott a szláv nép is ősei szerint az ősanya népéből, az évezredes elkülönülés hatására az ősnépek riválisává váltak. És a küzdelemben valamelyik fél győzni szokott. A szarmata eredetű szláv népekkel kapcsolatban ismét leírhatom, hogy a szervezettebb, harcképesebb és uralkodó szemléletükkel Kelet-Európában is átveszik a hatalmat, és az addig uralkodó úrnépek válnak a szláv hatalom szolgáivá, a muzsikokká.

Csak szemléltetésként érzékeltetem, hogy Manethón (i.e. 282 körül) egyiptomi pap történetíró, a kőkorszakban egészen 29900 évre vezeti vissza a Hórusz isten követőinek történetét. Kerekítve a harmincezer évnyi időtávlat a Homo sapiens sapiens alfajból előlépő modern ember kialakulása közelébe viszi el a történetünket, oda, ahova az emberiség közös történelmi útján mi is eljutottunk. A történetünk így vált kerekké, egy egésszé, felvázolva azt a sugallatomat, hogy mindannyian egy emberi hordából származtunk, és az utunk folyamán szakadtunk nemzetekre, és egymásnak is ellenségeivé.

Hogy mi lesz a sorsa a felfedezésemnek, nem tudom megmondani. De ameddig a militarizmus és a fenntartható fejlődés profitőrülete uralja a világ népeit, addig kevés reményem van a kutatásaim tudományos befogadására. A világhatalomra törő hatalmi köröknek kevés motivációja (indítéka) származna ahhoz, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az anyaga. Pedig ők is egy kicsinnyé tett nép leszármazottai – még ha nem is tudják –, hogy ez a nép maga az emberiség ősnemzete, de legalábbis a H. sapiens egyik (europid) ága.

Az egész tanulmány folyamán, és célirányosan a keleti vagy ószlávok eredettörténetében, minden oldalról bizonyítékokkal támasztottam alá, hogy az orosz nép eredete az ősi úrnépi × szarmata szláv törzsek összeolvadásából keletkezett közép és újkori nagyhatalom. A birodalmi állapota abból az elsődleges úrnépi indomediterrán kultúrából nőtt ki, mely a II: évezredre szláv nyelvűvé válva megalkotta a nagy orosz nemzetet. Azokat, akiket a felhozott bizonyítékaim sorai még mindig nem győztek meg a rusz név eredetéről, még egy, talán a legdöntőbb névelemzéssel szeretném elkápráztatni.

Hosszasan tárgyaltam a varég, barég, varág népnevek eredettörténetét. Hogy milyen nemzetségűek voltak a varégok, vizsgálatunkban csak a fennmaradt névalakjukból indulhattunk ki. Leírtam, hogy a varég latin írásformája előtt a népnév még az uarég formában ejtődött. Tudunk a történelemből a szláv események időpontjához kapcsolhatóan i.u. 460 körül – mely pontosan ismert – egy uarhun = avar-hun törzsszövetségről Toharisztánban (Turáni-alföld délkeleti részén). A nevük Priszkosz rétornál is előfordul 463 körül az uar = avar azonosságot leírva. Ez az avarok legkorábbi ismert európai említése. Megjegyezve, hogy a történetük ezerévekkel korábbi, mely szintén ismert, csak nem az indoeurópai történettudományban. Tehát, az uarhun nép azonos a fehérhunokkal, pontosabban a fehér és vörös hunmagyarokkal, vagyis a Baján kagán európai avarjainak testvéreivel. Csak a névalak változás bizonyításaként említve meg őket. Az avar nép mezopotámiai őshazáját is ismerjük: Kaukázus-hegység alatti Araxes-folyó völgye, a Kis-Kaukázus hegység völgyei az Ararát hegy mellett. E közbülső őshazájukból nem csak keletre, de északra a Kaukázuson túlra is szétáradtak. Ebből a napimádó néptörzsből nem csak Közép-Európába, hanem a Dnyeper-folyó mellékén az ötszázas években egészen a Balti-tengerig eljutott a szétvándorló kiáradó népfeleslege.

Néhány szláv példa az avar szó hangalakjáról. Legtisztábban, tökéletes bizonyítékként az orosz nyelv avar főnevében maradt fenn az utókorra a „b” és a „v” mássalhangzóváltás pontos tudományos leírása, csak a mai nyelvészek felejtették el a képződés ősnyelvének az ismeretét. Néhány névalak bemutatásként: görögül abar, délszlávul obri, oroszul egyes számban avár (авáр) és többes számban avári (авáры). Míg a görög és a délszláv nyelvben még b-vel írják és ejtik, addig az orosz nyelvben már ugyan в-vel (kis bé) írják, de a nyelvükben ez a betű már v-nek ejtendő. Az orosz eredettörténelemről írt mintegy könyvtárnyi szakirodalom, ezzel az egyszerű mássalhangzóváltásban kódolt tudással felülírható. Leegyszerűsítve, az egész eddigi ötvenoldalnyi leírásom helyett, ebben az egy bekezdésben foglaltakkal teljes körűen elvégzettnek tekinthetném a munkámat. De hát a bizonyítás nem egyszerű dolog.

Miről is írt Nyesztor: „862-ben a szláv törzsek, megszabadulván a tőlük adót szedő varégoktól, összevesztek egymással, harcra keltek egymással.” Tehát, kik szedtek adót a szláv törzsektől? Az előző bekezdésből teljesen bizonyítottan, a Dnyeper mentén északra húzódó avar nép. Vagyis a varég nép eredete immár bizonyítottan és megcáfolhatatlanul azonos az avar nép fehérmagyar nemzetségével. Ha a szóalakok fejlődését összevetjük: uar› var = a-var› var + ég = varég szófejlődést kapjuk meg. Etimológiájában: v = u, úr + ar = a-rá + ég = ég; egybeolvasva fordított szórendben: varég = (úr-rá-égi) égi-napisten-királyi-népe. Mint Nyesztor elmondja, a varégok nem csak a rusz földön uralkodtak, hanem a Balti-tenger másik oldalán is, a skandináv félszigeten. Leírva, hogy a novgorodi követek a tengerentúlra, a varégokhoz indultak, Skandináviába. Az avar varégok az ötszázas években már a norvégek közé betelepülve adják a normannok vagy régebbi formájában a normanni = északi emberek uralkodó hatalmát. Annyira egyértelműnek látom a népnevek azonos eredettörténetét, hogy már nem is kellene tovább elemeznem őket. Csak vegyék figyelembe az avar, varég, norvég, normanni, finn, egységes nyelvű szóképzési azonosságát.

Tehát, a novgorodi követek Nyesztor szerint a tengerentúli varégokhoz indulnak. Csakhogy közben, az avarok megjelenését követően 362 év telik el, és a történelem színpadján megjelenik egy új nép, a vikingek. A latin névjelentésükről már írtam. Itt csak annyit tennék hozzá, hogy nem csak az avarok, hanem a latin frank (germán jellegű) uralkodó dinasztia is behatol a még így is kevésbé lakott Skandináviába. Az uralkodócsaládok beházasodással egységesülnek, és a több népelemből létrejön a svéd nép alapnemzete. A lényeg, amikor a novgorodi követek 862-ben Skandináviába, vagy legalábbis a Finn-öböl túlfelére érnek, már egy vikingé vált varég uralkodóházhoz járulnak kérésükkel. Nyesztor így fogalmaz: „Elmentek hát a tengeren túlra a varégokhoz, a ruszokhoz. Mert azokat a varégokat ruszoknak nevezték, csakúgy, ahogy a többieket svédeknek, megint másokat normannoknak és angoloknak…”. Az eddigi megfejtésünk azt mondja nekünk, hogy elmentek hát a varégokhoz, vagyis az avarok fehérmagyar rusz ágához. Mert azokat a varégokat, a Hórusz őssast (Turul madár) imádókat ruszoknak nevezték, hozzáteszem, hogy múlt időben. Míg Nyesztor idejéig (1110-körül) egységesült új nemzetrészeket már svédeknek, normannoknak és angoloknak hívták. Igaz, hogy az angolszászok már 829-ben egyesítik országukat, és ettől kezdve nevezik országukat Angliának. A svéd nemzet azonban csak Nyesztor idejére a 11. század elején válik önálló néppé. De mi már tudjuk, hogy a novgorodiak a varégokhoz, pontosabban a svéd-vikingekhez, a későbbiekben (11. szd.) svéd nemezetté váló varég × szarmata uralkodóházhoz fordultak uralkodóért. A vikingek is több népágat valósítottak meg, a róluk alkotott sokféle névképzés okán. Példaként ascomanni = kőrisemberek, figyeljék meg a nyelvi képződésének ősiségét: ős-kör-ma-nni.

A novgorodi szlávok követei pontosan tájékozottak voltak arról, hogy a skandináv uralkodóházak között van egy olyan uralkodóképes varég dinasztia a Finn-öbölnél a 820-as évektől, amelyik szarmata (latin-szláv) elemmel bővült. Tehát olyan varég dinasztiát hívtak uralkodni felettük, amelyik felvállalta a szláv etnikum vezetésével történő országegyesítést. A tervük sikeres lett, újabb néhány száz év múlva létrejön a nagy szláv Oroszország, mely birodalomalkotó hatalommá válik. Itt be is fejeznem az orosz nemzet eredettörténet leírását, mert a bizonyításomat teljes körűnek vélem. Ha valaki tovább szeretné elemezni a történetet, a helynevekkel és a földrajzi nevek etimológiájával még árnyaltabbá teheti a leírtakat. Példaként a Dnyeper folyó régibb Dnieper nevéből következik a föníciai névképzés nyelvemléke: D = szent + ni = nip, nap + e = égi + per = ház, ahol az égi-ház = mennyország; egybeolvasva: Dnyeper = Mennyei-napisten-szent-folyója. Ha valakinek mégis ellenkezik a tudatával az, hogy az orosz nép is hunmagyar, vagyis úrnépi eredetű alapnépesség szarmata hatalmi felülírással, annak csak annyit tudok ajánlani, hogy olvassa el ismét a tanulmányt. Ez az írás senkinek sem sérti az identitástudatát.

A fentiek teljes körűen elégségesek ahhoz, hogy tudományos igénnyel bizonyítottnak tekintsük a szláv népek eredettörténetét. A történetünk a varég nép avar leszármazásának bizonyításával vált kerek egésszé, megcáfolhatatlan történelmi ténnyé. A továbbiakban az egyes szláv nemzetekre kell bíznunk az eredettörténetüknek elfogadtatását a saját népükkel. De a tények birtokában már nem kerülhetik meg azt a kérdést, miért kellett a szláv és magyar nép rokonságtudatának a teljes eltitkolását és tiltását politikai keretek közé terelni. A két népcsoport azonos eredettudata segítség lehet a szomszédsági viszony testvérnépi barátságra változtatásában.

A nemzeti színek pontosan visszaadják a szláv orosz népet létrehozó nemzetségek összetételét. Az ismert képlet szerint a fehér szín a Kijev környéki polján és az északabbra eljutó finn népekből elkülönülő polocsánok és talán varég (avar) törzseket jelöli. A középső kék sávról is tudjuk, hogy a latin jellegű szarmata népek hatalmi szerepét, az összeolvadással a szláv nemzet kialakulásának vezető erejét jelzi. A vörös színt kevéssé árnyalt a leírásom szerint, de tettem említést a vörös orosz városok visszaszerzéséért kitört első orosz-lengyel háborúról. A tét a Mazuri-tóhátság keleti felének vörös mauri népének hódoltatása volt. Máshol azt is leírtam, hogy a hunok beolvasztott népe, de ugyanúgy a bolgárok is a vörös alapszínű nemzetek közé tartoztak, és az Ural közeli úrnépek többsége ugyanúgy. Tettem említést egyik korai fejedelmükről, a 978-1015-ig uralkodó Nagy Vlagyimir fejedelemről, akit vörös napocskának neveztek, tehát a vörös szín jelzi az ősidők óta jelen levő huntörzsek nemzetalkotó ágát. A Szovjetunió vörös zászlaja lehet, hogy a vörös harcos hunok népétől átvett nemzeti szimbólum?

Ha a vérvonal arányszámot fejezem ki, akkor a fehér és vörös magyarok nemzeti részarányát 2/3, azaz legalább 66%-ra becsülöm. A származásképet árnyalja, hogy a betelepülő hódítók között nem csak szarmata-szláv, hanem szarmata-germán népek is voltak. Ismert a volt poroszok állama is a Balti-tenger mellékén. Továbbá tatárok, mongolok, arabok is hódoltatták az ősnemzeteket. Ha a történelemben nem a militarizmus válik a fő mozgatóerővé, vagyis a katonai hatalom viszonyai, akkor most minden kétkedés ellenére, Oroszország ma úrnépi, mondhatjuk hunmagyar, oroszul Vengria állam is lehetne.

Nemzeti színei: piros és zöld vízszintes sávok, a nyelénél függőleges piros-fehér díszcsíkkal.

A másként fehérorosz, Minszk fővárosú nyugat orosz állam nemzetiségi összetevőiről mindaz elmondható, ami a vörös orosz nagytestvérről. Ahogy Kijevnél írtam, Belorusszia ősnemzetét ugyanaz a fehér polján nép, de itt már Polock-minszki fejedelemség keretében alkotta meg. Nyugati oldalán benyúlik területére a lengyeleknél leírt maurik népe alkotta vörös hun magyar nemzetiségű Mazovia népessége. A kettő között még a 12. században létezett a Csornája Rusz, vagyis a fekete magyarok később elszlávosodott törzsei Szionim városközponttal. Visszaköszön Szineusz fejedelem nevében a szin = ezüst, vagyis az anyatisztelet névemléke. A beloruszok nemzeti tudata még a kék szín felvételét sem tette lehetővé a zászlajukban. A fő nemzetiségük fehér színe csak névleg maradt le a zászlóról, a díszcsík fehér alapszínéig, mert ők a – piros-fehér-zöld = ez a magyar föld – ősi mondásból mindhárom alapszínt megtartották, de a fehér helyett mégis a vörös (mauri) színt, a minden magyarok védőszínét tartották előrébb valónak. Ezen alapon a nemzeti zászlójuk kifejezi a védő jellegű hunmagyarok népét, akik együtt alkotják a fehér és a vörös nemzet egészét megjelenítő, a Vörös-tenger körüli nagy zöld ősi földjének emlékét. Mára már szláv nyelvűvé váltak, de a szabadságszeretetük még mindig élő, saját országot megvalósítva. Az országnév etimológiája a legpontosabban kifejezi a leírtakat: Belorusszia = Bel-(H)órusz-ia.

Ha a vérvonal arányszámot fejezem ki, akkor a fehér, vörös úrnépeket ¾-re, legalább 75%-os arányszámra becsülöm. Hogy mégis szlávokká lettek, kizárólag a Rurik-dinasztia katonai hódító háborúi, és az ortodox kereszténység következményei.

Az ukrán nép talán az egyik legtöbbet szenvedett népe az Orosz Rusznak. A nagy Oroszországnak megtelepedésre az egyik legkedvezőbb fekvésű területe. A sztyeppi füves és a termékeny termőterületei a bőséges folyókkal igen kedvelt hódoltatási területek közé tartozott. Az utolsó jégkorszak után kedvezővé váló éghajlaton, a teljes területén megtelepedtek az ősi népek hordái, amelyek nemzetségekké, majd törzsekké szerveződtek, hogy védekezhessenek az itt végigvonuló, vagy letelepedni akaró sok-sok ellenfeleik ellen. Ugyanezen az útvonalon vonultak végig az Európába tartó népvándorlási hullámok. Annak ellenére, hogy e területeken az ősnemzeti ágak mind megfordultak és meg is telepedtek, a nemzeti zászlójuk színei mégis mást jelképeznek. A szkíták és a poljánok fehérmagyar, a hunok és a kazárok vörös és feketemagyar nemzetrészei helyett mégis az őket szlávokká tevő latin-szarmata kék szín a felső nemzeti sávjuk. Ugyanis olyan nagy és tartós volt a szláv behatás, hogy képtelenek voltak hosszú ideig ellenállni a szláv térítésnek. A sárga szemita sivatagi napisten aranyszíne a Kijevbe beköltöző nagyszámú kazár zsidóktól is eredhet. Bár megemlítem, hogy Vatikán, a római katolikus állam sárga és fehér alapszínéből is eredhet.

Ha a vérvonal arányszámot becsülöm, a nemzeti színektől függetlenül legalább 2/3 arányban, vagyis 66%-ra becsülöm az úrnépi nemzeti részarányt. Ha ide számolom, hogy a magyar törzsek elvonulása mellett az itt maradt bolgárok, majd a besenyők, kunok és úzok szintén a úrnépek Közép-Ázsiai törzseiből erednek, akkor akár a 3/4 részt, a 75%-ot is meghaladó lehet az úrnépi arány. Hiába adták történelmileg a szláv orosz nép számára mind az orosz, mind a rusz nevet, a Rurik uralkodók normann (úrnép × szarmata) militarista hatalma a keresztény vallás szláv nyelvével döntőnek bizonyult. Mára már elfeledte az ukrán nép a magyar gyökereit, és tartok tőle, ha a tudomásukra jutna, vajon örülnének e neki. A vezető hatalmi elit lehet, hogy nem lelkesedne a kis szomszéd már távoli rokonságának. A militarista köröknek biztosan jobban jönne, ha egy világhatalom lenne a testvérnépük.

Abházia: Zöld-fehér vízszintes sávok háromszori ismétlése, a jobb felső sarkában piros alapú kockában fehér csillagok egy kéz ábrájával. Ugyanazon az alapon képződött, mit a hunok piros és fehér csíkozású ún. Árpádsávos lobogója. Az abházokról már leírtam, hogy az avarok helyben maradt népének a leszármazottai lehetnek. A nemzeti színeik jelképei ezt pontosan megerősítik. A kék szín nemzeti eredetéhez a tanulmány végén még egyszer hozzá teszem, hogy pontosan követi az asszírok vándorlási útvonalának jellegzetes vallási szimbólumát. Közép-Ázsiában létrejött türk népek vallási templomainak a kupolája kék színű volt, az égbolt kék színéből képzett vallási szimbólum szerint. Vagyis bizonyítottuk, hogy az asszírok eredete Közép-Ázsiába a Góbi sivatag körzetébe vezethető vissza, onnan vándorolnak vissza Mezopotámiába, de már mint nomád szemitává váló nép, a hódításra szerveződött nemzetségeik szerint.

Azerbajdzsáni Köztársaság: Kék, piros és zöld vízszintes sávok. A piros sáv közepén egy fehér félhold, egy csillaggal található. A nemzeti színeiről már mindent tudunk. A félhold az ősanya tiszteletét fejezi ki.

Észt Köztársaság: kék, fekete és fehér vízszintes sávok. A feljebb említett fekete és fehérmagyar alapnép, szláv uralkodó hatalommal. Függetlenségi törekvésük mellett még részben ismerik magyar rokonságukat. A területükön fennmaradt kursok, aukstaitok és talán még a krivicsek, mint ősi törzsnevek a kus vagy feketemagyar törzsek jelenlétét idézi fel számunkra. Tallinn fővárosuk néveredete föníciai alapításra enged következtetni.

Grúz Köztársaság: fehér alapon egy nagy és négy kisebb piros kereszt. A magyarázat során ismertettem Urartu szerepét a Kaukázus népeinek kialakulásában. A fehér alapszín a fehér-magyar urartui nép ősi színéből ered. A piros vagy vörös a 4-5. századi Hunország nemzeti színére utal. Csak a címerábrázolásaikon megjelenő sárga szegély és az ábrázolt ereklyék sárga színezése utal szemita behatásra. Valóban, Sztálin Elvtárs tudott valamit a grúzok őstörténetéről.

Kazah Köztársaság: kék alapon sárga nap és sas szimbólumok sárga mintás oldalcsíkkal. Területe hosszan elnyúlik egészen a türk nemzetek őshazájába, ahonnan a kék nemzeti szín is ered. A sárga sivatagi napúr arra szintén megtalálható szimbólum a jelentős sivatagi területek okán. Jelentős területei a Kazár Birodalom felségterületeit takarja.

Kirgiz Köztársaság: piros alapszín közepém egy sárga-piros színezésű napábrázolás. A Kirgiz-hegység védelmében fennmaradó hun népelemek hosszú ideig megtartották önálló nemzetségüket. A címerükben megjelenő sárga szín a szemita zsidó kereskedő néprétegének a beszivárgásos, és hatalomi helyzetet kiváltó államalkotó szerepüknek a jelképe.

Lett Köztársaság: gesztenyebarna, fehér és gesztenyebarna vízszintes sávú trikolór. A gesztenyebarna sávok a vörös + fekete magyar nemzetágak egyesülését, a fehér pedig a térség fehér-magyar pollock ágait jellemzi. Ahogy az észteknél írtam, a kursok, aukstaitok és talán még a krivicsek a feketemagyar törzsek ősnépi jelenlétét valószínűsíti. A régi Lettország is mindhárom úrnépi ágat megjeleníti őseiként. Még ismerik magyar rokonságukat. Riga fővárosuk jellegzetesen úrnépi eredetű napország (égi) városát jelenti.

Litván Köztársaság: sárga, zöld és piros vízszintes sávok. A sávok színeredetéről már mindent elmondtam. Kiemelném a Litván Nagyfejedelemség középkori kiterjedt államát, amelynek nemzeti zászlóján tiszta vörös alapon egy fehér páncélos lovag címere állott. A lengyeleknél említett mauri nemzet, a Mazuri-tóhátságból kiterjedő vörös-magyarok a Litvánok alapnépessége. Vilnius fővárosuk neve a föníciaiak névképzéséből ered.

Moldvai Köztársaság: kék, sárga és piros függőlegesen sávozott trikolór, a sárga mező közepén egy mitológiai sas és bikaábrázolással ugyancsak kék, sárga, piros színezésű címerábrázolás. A zászló színe illeszkedik a román zászlóhoz. A kék a latin népelem (római), a sárga a szemita, a piros pedig az ősnép hun ága, a makedón, a trák, a besenyő és nem utolsósorban Attila királyi hunjainak jelképeként. A sas az egyiptomi Hórusz mitológiájából képződött római birodalmi sas, a bika pedig szintén Alsó-egyiptomi Memphis város körüli mén termékenységi vallásábrázolásból ered.

Örmény Köztársaság: piros, kék és sárga vízszintes sávú trikolór. Ők még ápolnak valamennyi tudatosan megőrzött magyar rokonságot. Összehasonlító nyelvészet alapján valami közük lehet az Örség nyugat-magyarországi nevéhez. Eredetileg a vörös hun népelem őrző-védő ágához tartoztak. Oly mértékű perzsa, római és török behatás érte népüket, hogy mára már csak a hun népelem nemzettudata maradt meg zászlójuk jelképében.

Tádzsik Köztársaság: piros, fehér és zöld vízszintes sávú trikolór, a fehér sávban egy sárga napszimbólum. Pontosan megfelelne a magyar nemzeti zászló színeivel, csak a közepén egy sárga színezésű címerábrázolás található. Mindhárom úrnépi őság részvett az ország kialakulásában A nemzetségi összetétele is ugyanaz, de a sárga szemita népelem a középkorban uralkodói minőségben befolyással bírt a nemzettudatukra.

Türkmén Köztársaság: zöld alapon fehér félhold az öt fehér csillaggal, és bal oldalán egy piros színezésű függőleges népi motívumú csík található. Területe teljesen beletartozott a már említett Parthus Birodalomba. Erről a hatalmi felépülésről tudjuk, hogy az utolsó úrnépi többségű államszervezet volt az időszámításunk körüli évszázadokban. Népe a Turáni-alföldre kiáradt, és az oda menekült Mezopotámiai úrnépi törzsekből állott. A türkmének a parthusok leszármazottai, a fehér és a vörös hunmagyarok népágaiként. Nemzetségi összetétele azonos eredetűek a magyarok népi eredetével. Ha őstudatuk a hódítók által feledésbe is merült, a nemzeti színeik ezt mesélik el róluk az utókor számára. Etimológiája: Türk = Tűzimádók-napországa + men = men, esetünkben a mennyei rövidítése + isztán = isten; összeolvasva: Türkmenisztán = Teremtő-mennyei-napország ősi fogalmát hangzósítja felénk.

Üzbegisztáni Köztársaság: kék, fehér és zöld vízszintes sávozású és közöttük piros elválasztó csíkos trikolór. A bal felső sarkában fehér holdsarló a 12 fehér csillaggal motivációt tartalmazza. Az ország területi fekvése pontosan visszatükrözi a Turáni-alföld ókori úrnépeinek fehér, zöld sávok és a piros csíkokkal a nemzetségeit. A fehér és piros hunmagyar népek alkották a térség utolsó úrnépi hatalmának, a Parthus Birodalom államalkotó népeiként a haza zöld színét. A fehér holdsarló a 12 csillaggal pedig az úrnépek „Mennyországát”, az egyiptomi mitológia tejúti égi honját jeleníti meg az ősanya imádásával, és a tizenkét apostol mitológiájával. A zászló eddig leírt kompozíciója pontosan megfelel Magyarország nemzeti zászlajának eszmeiségével. Egyedül a kék szín jelzi számunkra, hogy i.u. 226-ban országukat elfoglalják a kék színű szemita Szaszanida perzsák, és a felső sáv jelentéseként uralkodó nemzetségként átalakítják a korabeli üzbégeket egy sajátos üzbég-iráni népváltozattá.

Afganisztáni Iszlám Állam: zöld, fehér és fekete vízszintesen sávozott trikolór. A zöld felső sávban fehér színezésű címerrel. Az országzászló az úrnépi ágak közül a fekete és fehérmagyar népi elemeket jeleníti meg a haza zöld színében ábrázolva. Nyelvük perzsává (pástú) vált.

Iráni Iszlám Köztársaság: zöld, fehér és piros vízszintesen sávozott trikolór, középen piros címerábrázolás. A magyar országzászló fordítottja. Jelzi számunkra, hogy Irán ősi kultúrája az egykori hunmagyarok, vagyis az onogurok szemitává tett nemzetéből ered. Perzsa állam.

Török Köztársaság, (Turkey): vörös alapszínen, a zászló közepén egy fehér holdsarló csillaggal. Pontosan jelzi számunkra, hogy a vörös hunok türk népága a mohamedán hódítás által, a fentiekben leírt történet szerint a 11. századra váltak török muszlin néppé.

4. Összefoglalás:

Talán elnézi nekem a Kedves Olvasó, ha a szláv téma összefoglalását egy általam feldolgozott meséhez kapcsolom. Mit gondolnak, mi lehet az emberiség zászló ereklyéjének az eredettörténete? Volt, hol nem volt, egy öregember, nem vénember, aki már túljárt élete delén. Pihenésképpen mindig felült a szent dombjára, és onnan figyelte a természetet. Szinte a szeme előtt vonultak el nap mint nap az állatok különféle csoportjai. Feltűnt neki, hogy az állatok mintha a farkuk állásával jelezték volna a környezetüknek, és így neki is, hogy éppen mit cselekszenek. Ha csak sétálgattak, úgy, mint a páviánok vagy a macskafélék is teszik, akkor a farkukat barátságosan lengették. Ha vonultak, akkor jellemzően feltartották. Ha menekültek, vagy vadásztak, akkor kormányoztak vele. Gondolt egyet a mi emberkénk, letört egy hosszabb lombosvégű ágat és integetni kezdett vele. Mi nem történt? A csoporttársai odajöttek, és megkérdezték, mit is akar. Mivel az embereknek nem nő farkuk, megbeszélték, miként adhatnának a jövőben egy bot végére erősített jelképpel fontos üzeneteket egymásnak. A továbbiak során, a nyél végén elhelyezett és zászlónak elnevezett szent jelet különböző színűre, alakúra formálták, így már messziről felismerték, kik a barátok, és mit is akar a másik. Hát, így keletkezett az emberiség csoportjainak jelzőeszközeként, a később nemzeti zászlókká váló ereklyénk. Valójában a zászló a H. s. sapiens modern emberi alfajjal egyidős eredetű lehet. Maga a zászlók története az emberiség története is. Kódolva mindent elmond a népekről, csak tudni kell elolvasni a jeleket.

A tanulmány végén a leírtakat egy kis összefoglaló felsorolásban szeretném tárgyilagosan szemléltetni. Az őskultúrában még pontosan tudta a vallás és az uralkodó nemesség, hogy miként lehet a tudás segítségével rendszerezni az életfa szerint szétvándorolt ősi népágakat. Az oroszföld eredettörténeténél leírt orosz és rusz népnevek Hórusz sólyomisten mitológiájából származását a magyar őskultúra a Hórusz → ország szófejlődés fogalmába kódolta. Mindazokat az államalapító népeket, amelyek a Hórusz sólyomisten legalább harmincezer éves őshazájából eredő, kiáradt (árja) elsődleges úrnépekből szerveződött, a népnév mellé illesztett ország szóképzéssel nevezte el, az első sor szerint. Azokat az államokat, amelyek bármely okból eltávolodtak a Hórusz mitológiától, a Nílus árvizei hasonlatából képzett másik fogalmával az ária = elárasztott, képletesen a szemiták által elfoglalt, nemzetükkel felülírt országrészekre, a belőlük kifejlődő másodlagos államokra vonatkoztatva, a második sor szerint nevezték el.

1. HÓRUSZ istent követő államok: Csehország, Lengyelország, Horvátország, Oroszország, Észtország, Lettország, Örményország, Magyarország, Finnország, Svédország, Németország stb.

2. HÓRUSZ istent elhagyó államok: Szlovákia, Szlovénia, Szerbia, Bosznia, Macedónia, Bulgária, Ukrajna, Litvánia, Belorusszia, Grúzia, Abházia stb.

A felsorolás nem teljes, mert a Magyarország környékén legalább két kivétel is előfordul, Montenegró és Koszovó. Montenegró névelemzésében a Mennyeihon-teremtő-nagy-köristen, egyszerűbben Mennyei-napisten-országa, vagyis szintén úrnépi alkotás bontakozik ki. A Koszovó tartománynévben pedig a Rosz-folyónál részletezett megfejtés alapján a Hórusz-országát-ovó, szintén ősnépi alkotás olvasható ki. Mindkét tartomány elszlávosodik a középkorban, Koszovó pedig egyenesen szerb őshazává lép elő.

Magyarázatként annyit finomítanák a felsorolással kapcsolatban, hogy az eredetileg még úrnépi államokat, mint Svédország és Németország, még Hórusz követő államként az ősnép nemzeti megváltozása előtt elnevezve, rajtuk maradt az ország kifejezése. Ennél részletesebb magyarázattal nem rendelkezvén, elismerem, hogy ez a magyarázata eléggé hipotetikus (feltételezett). De az bizonyos, hogy az egyes államok magyar elnevezési gyakorlatában szigorú tudati rendszer állt fenn. Keressünk közösen pontosabb megoldást!

Felsorolásszerűen megismételném a tanulmány legfontosabb megállapításait:

a) Négy új fogalom: 1. indomediterrán kultúra, 2. indoeurópai kultúra, 3. úrnyelv család, 4. úrnép család.

b) A népvándorlások szakaszai: 1. nomád akkád; 2. kelta úrnépi; 3. asszír szemita; 4. nomád szarmata: germán, latin, szláv, angol; 5. onogur: hun, avar, bolgár, magyar úrnépi; 6. pogány vagy nyugat európai.

c) Társadalmi fejlődés két korszaka: 1. az özönvíz előtti egységes úrnépi, 2. az özönvíz utáni eltérő nemzetségekre szakadás.

d) Társadalmak hatalmi fejlődésének szakaszai: 1. ősközösség horda társadalmak, 2. átmeneti nemzetségi társadalmak, 3. törzsi társadalmak, vagy fejedelemségek, 4. királyi vagy törzsszövetségi társadalmak, 5. császári, vagy birodalmi társadalmak, 6. természeti világtársadalom.

e) A háború társadalmi korszaka: i.e. 2369-től, Sumer elfoglalásának évétől.

f) A háborúk korszakának társadalmi okozatai: 1. haszonelvű magántulajdon, 2. rabszolgatartó társadalmi alakulat kifejlődése, 3. társadalmi lázadások, forradalmak kialakulása, 4. vallások filozófiai megváltozása.

g) A délszlávok hat betelepülési hulláma: 1. az i.u. 175-178. évi, Marcus Aurélius letelepítése; 2. a 332. évi, Constantinus féle letelepítés; 3. a 469. évi, osztrogótok győzelmét követően a szarmata szövetség menekülése; 4. az 578-602. évek közötti, nagy szláv (szerb) bevándorlás; 5. a 795. évi, Krum bolgár kán alán segédcsapataiként; 6. a 895. évi, Zalán futása Árpád hadai által.

h) A történelem viharaiban elveszett nagy úrnépi nemzetek felsorolása: Mezopotámia (Sumer), Parthia, Egyiptom, Trákia, Nyugat-India, Itália, Nyugat-Európa kelta országai, Macedónia (Balkán-félsziget), Kazária, Nagy-Morvaország, Lengyelország, Kijevi Óorosz Állam, Orosz Birodalom, Törökország, Észak-Afrika, a teljes felsorolástól továbbra is eltekintve.

A tanulmány a szláv népek eredettörténetéről szól. Mégis az előző pont felsorolásából egy egyetemes következtetés vonható le a megtévesztett utókor részére. A világtörténelem, de elsősorban az indoeurópai térség történelme leegyszerűsítve nem másról szól, mint két egymástól elkülönülő népcsoport ötezer éves szakadatlan élethalálharcáról. Miként leírtam, az egyik népcsoport az ősnemzet egyenes ági leszármazottaiból kifejlődő úrnépek, másként az ókori indomediterrán kultúrát létrehozó (letelepült népek) ősnemzet hun-, fehér- és fekete-magyar népágaiból állt. A másik népcsoport pedig az egységes ősnemzetből egykoron kivált, és az évezredes elkülönülésük (vándorló nomád népek) szemita kultúrát létrehozó szarmatává váló latin, asszír, perzsa, héber népágaikból szerveződött.

Kiemelve: a ma tanított történelmünk tárgya, leegyszerűsítve az elsődleges indomediterrán kultúrát megalkotó MAGYAR és a másodlagos indoeurópai kultúrákat létrehozó SZEMITA népcsoportok közötti ötezer éves küzdelméről szól, létrehozva a világtörténelem tantárgyát.

Európa hatalmai szemérmesen hallgatnak a szarmata és a szemita kérdés történelmi megvilágosításáról. Benne azokról a tényekről is, melyek hatására a Jézus Krisztus születését követő történelmi időszámítás alatt teljesen átalakították Európa néprajzi viszonyait. A történelmi jogról, mint fogalomról lehet beszélni, de minden jogi következmény nélkül. A múltra nem, de a jövőre igen is befolyással lehet. A hatékonyabb és szervezettebb szarmaták történelmi cselekedetei az ő szempontjaikból szükségesek voltak. Igaz, hogy a világuralom megszerzésének célkitűzései utópiának bizonyulnak, ezért az, az önpusztításban fog végződni. De a világ haszonelvű magántulajdonná alakítása és a kényszertermelésre való kényszerítése, az ember gradációjának ellátása érdekében elkerülhetetlen folyamat volt. A múlt hibái csak akkor válnak végzetes katasztrófává, ha nem képes tanulni belőle a hibát elkövető ember. Az írásom átvitt értelemben az emberi hibák kijavítása érdekében született.

Az összefoglalás során elérkeztünk a téma csúcspontjához. Ha ennek az alfejezetnek a fő témájáról nem szólnék, akkor az egész 60 oldalas műből egy betűt sem lett volna értelme leírnom. A leírás sokszor előforduló szava a szemita népszó. Eddig kerültem összefüggésbe hozni a szemita és a zsidó népszókat. Miként kissé feljebb írtam, a szemita népek összefoglaló fogalmába beletartozik maga a héber, vagyis a zsidó nép fogalma is. Ezért, nagyon kérek mindenkit, hogy ne tegyünk egyenlőségjelet a két fogalom közé, ugyanis a szemita és a zsidó népnevek nem egy és ugyanazt jelentik. Bár összetartozó fogalmak, mégis a szemita összefoglaló fogalmán értsük az ősi elsődleges indomediterrán kultúrát felváltó másodlagos kifejlődésű indoeurópai uralkodó elitet (asszírokat), azt a nomád és apajogú életformából kifejlődő világuralmi célkitűzéssel fellépő politikai képződményt, mely felváltotta az úrnépi hatalmak anyajogú társadalmait.

A következő gondolatsort nevezhetem a dolgozat kardinális kérdésének, olyannyira fontos, de egyben érzékeny témát érintve. A mai atlanti hatalmak a szarmata kérdést nem csak egyszerűen elhallgatják, de az érdekeik védelmére kitaláltak egy politikai kategóriát, mellyel hatékonyan lehet elterelni a figyelmet a szarmata és szemita történelmi kérdésekről. Valaki megalkotta az antiszemitizmus és az antiszemita fogalmakat, melyek a legalkalmasabbak a figyelem elterelésére. A hatalom függvényében már a fogalmak felvetésére is megfagy a levegő a felek között, a további párbeszéd értelmetlenné válik.

Ha nem öntünk tiszta vizet a pohárba az antiszemitizmus kérdéséről, egy tapodtat sem haladhat előre az emberiség történelmi kérdéseinek az igaz feltárása. Nem tudom, miért vette magára a zsidó nép a szemita összefoglaló népnevet, mikor a történelmi tényekből következik, hogy ők a héberek, csak egy kisebbsége volt az asszírok szemita népeinek a latinok, germánok és szlávok mellett. Mégis a harmadik évezred körül már minden antiszemita megnyilvánulást magára vesz a zsidó nemzet. A helyzet paradoxonja, hogy a 2. Világháború zsidó holokausztját végül is két szemita hatalom, a német és a zsidó nemzet közötti összeütközés eredményezte.

Visszatérve az antiszemitizmus politikai fogalmának a megértéséhez, a tanulmány befejezésében még egy nagyon fontos és utolsó fogalmát kell megalkotnunk. Miről is szólt a szláv népek történelméről írt soraim? Az ötezer éve elkezdődött és azóta szakadatlanul folyó háborúk korszakáról. Kik között folyik már ötezer éve az élethalálharc? Az indomediterrán kultúrát megalkotott magyar és az azt elfoglalni akaró szemita népek között. Mikor történtek meg az antiszemitizmus holokauszt szerű eseményei? A 2. Világháború alatt és az utóbbi száz évben. A kérdés–válaszok után elkerülhetetlen, hogy az antiszemitizmus fogalma szerint egy új fogalommal világítsuk meg a történelmi folyamatokat:

ANTIMAGYARIZMUS: az úrnépek magyar népágai ellen ötezer éve folyó holokausztszerű háborúk társadalmi korának összefoglaló fogalma.

Az antimagyarizmus fogalom felépülése pontosan megegyezik az antiszemitizmus fogalmával. Szó szerinti jelentése: magyarellenes-eszme, aki ilyen tevékenységet folytat, az maga az antimagyar. A fogalom megalkotásának igényét alapos indokkal tudom bizonyítani. Ismét egy egyszerű számítást kell igénybe vennünk. Mióta tart az úrnépek elleni antimagyarizmus? Már ötezer éve. Mióta beszélhetünk holokausztról, vagyis zsidó antiszemitizmusról? Az utóbbi száz évben. Fejezzük ki százalékszámítással a folyamatok időtartamát: 5000 év 1%-a = 50 év. A számítás eredményeként az antimagyarizmus már 5000 év óta folyik 100 százalékban kifejezve. Ezzel szemben az antiszemitizmus csak 100 év óta, vagyis az előző időtartammal összevetve annak 2%-ban érvényesült. Megjegyezve, hogy a holokauszt fogalmának az érvényesülése a viszonyítási alapunk. Mi lett az eredménye? A feljebb felsorolt ősi úrnépi államok hatalmának az elbukásai, és az őslakosság beolvadása a szemita hatalmak népességébe, megalkotva a szolganépek derékhadát. Akkor kinek lenne inkább indoka a nemzete elleni megkülönböztetések ellen felkiáltani? De ezt a kérdést az olvasó már maga is megválaszolhatja!

Még csak annyit szeretnék leírni, ha gyakorlatilag nézzük a kérdést, akkor ha valakikre nem lehetne illetni az antiszemita magatartást, az maga a magyar nép. Ha a zsidó nép magára veszi a szemita összefoglaló népszót teljes valóságában, akkor ők már 5000 éve folytatják az antimagyarizmus eszméjét, és annak gyakorlati megvalósulását a magyar-holokauszt gyakorlatát. Az indoeurópai történészek ismét felcserélték a történelmi szerepeket. Egyesek azt a népet akarják antiszemitának kikiáltani, amelyik éppen elszenvedője volt az antimagyar magatartásnak immár ötezer éve. A végkövetkeztetésem: Európa valódi írott történelmének nem másról, mint az elsődleges úrnépi nemzetek hatalmának elpusztításáról és a másodlagos kultúrák indoeurópai hatalmainak uralkodó helyzetbe kerülésének történéseiről kellene szólnia. Minden ártatlan ember halála sajnálnivaló, akkor hát mérjünk egyforma mércével. Bizony, lenne min elgondolkodni a mai hatalmak történészeinek!

Két egymondatos megállapítás: 1. Az Európa Unió megvalósítását kidolgozó Attila hun király utódai – a magyarok – 2004-ben szabad emberekként szerettek volna csatlakozni az ősük szellemi uniójához, és nem rabszolgaként, ahogy az a többi csatlakozó féltestvérnépeinkkel együtt lezajlott. 2. Tudják-e mikor és miért ért véget teljesen az ősi matriarchális (anyajogú) társadalmi forma? A sötét középkor boszorkányégetéseinek következtében. Megjegyezve, hogy a katolikus vallás a boszorkányégetésekkel az ősi úrnépek vallásának utolsó lelki maradványait számolta fel tudatosan, és nem valami elvont boszorkányosságokat büntetett. Következtében végleg győzött a pogány apajogú hitvilág!

Mielőtt valaki azt vetné a szememre, hogy én a szláv népek eredettörténete burka alatt, egy magyar nacionalista történelmi felfogást vetettem papírra, szögezzük le. Az egész művön keresztül végigkövethető volt, hogy tudományos alapon nem lehet úgy a kérdéshez nyúlni, hogy az ne érintené az elsődleges indomediterrán úrnépek, azok egyik utolsó fennmaradt népágának a magyar népnek a történelmét. Az írásom vezérfonala végig azt követte, hogy az ősmagyar nemzet világából váltak ki a később szemitává váló népek. Egy sajátos fejlődési folyamatban elkülönülve, különválva az ősnépektől létrehozták a nagy szemita világot, ezen belül az akkád, asszír, szarmata, perzsa, héber és latin népeket. A hatalmi helyzetükből pedig a másodlagos indoeurópai kultúrákat, mindenhol az úrnépekre ráépülve.

De azt is szögezzük le, ha már a történelmi szükségszerűség fejlődési lehetőséghez juttatta az új társadalmi alakulatokat – a haszonelvű magántulajdon megtelepedését –, azok társadalmi kialakulása vonatkozásában nem szabad megkérdőjeleznünk a létjogosultságukat. Miként írtam, a történelmi szerepe megegyezik a robbanásszerű emberi gradáció erőforrásainak a kielégítésével. Végig azt a felismerésemet sugallva, hogy ötezer évtől kezdődően társadalmi szükségszerűség volt – csak nem biztos, hogy okszerű is – a másodlagos indoeurópai kultúrák megjelenése. Egyszerűen fogalmazva, ha nem áll át a világunk a kényszertermelő rabszolgaság intézményére, ez a mára 6,5 milliárdra felszaporodó embertömeg már régen éhenhal, kipusztítva egymást.

De azt a tényt sem hallgathatjuk el, hogy az emberi gradáció robbanásszerű elszabadulása ugyanannak a történelmi szükségszerűségből létrejövő szemita világhatalmi tevékenységének a következménye. Világosan látnunk kell, hogy ez az új és a haszonelvű magántulajdon egyszer képes volt ugyan fenntartani az egyre növekvő lakosság életfolyamatait, de másodszor a természetellenessé váló gazdasági gyakorlata okán véglegesen kihasználva a bioszféra és a földünk teljes erőforrás készletét, s azt a haszontalan katonai militarizmus céljaira elpazarolva teljes környezeti katasztrófába vezeti a technikai civilizációnkat. Meg kellene már értenünk, hogy a haszonelvű magántulajdon, amelyik egyszer megmenti az emberi fajt, másodszor még nagyobb veszedelembe hajszolja, végül még sem lehet természetkompatibilis társadalmi forma. A természeti törvények alapján ezért időszakos, átmeneti rendszerként lehet csak létjogosultsága. Ha csak átmeneti társadalmi formaként van jelentősége, akkor a társadalomtudományoknak tenni kellene ellene valamit. De nem tesznek! Ha nincs elég haladó erő a mai társadalmakban, akkor segítenünk kell a kifejlődésüket. Többek között azért is írtam meg tanulmányomat: „tanuljunk már egyszer az igaz történelemből!”.

Mindenképpen MEG KELL ÁLLÍTANI ezt a mára eszementé váló szemita világuralmi törekvésnek a végrehajtását. A szemita népek fejlődéséről – köztük a szlávoknak is – meg kell érteni, hogy ők nem egy önállóan fejlődő emberi alfaj, hanem csak a H. sapiens életfájának egy oldalága. A szemiták nagyobb társadalmi hatékonyságra szert téve a saját ősnemzetére támadva, annak hatalmát elpusztítva, a világuralom megszerzését tűzték zászlajukra. Miként, a világuralmi törekvéseit csak a gazdagabb ősnemzete elpusztításával vélte elérhetőnek, rátámadt saját fajára! A természetben ez a törekvés nonszensz, magyarul értelmetlenség. Fokozva jelentőségét, ez maga az öngyilkosság! Ez a folyamat olyan mértékű természetellenesség, melyet csak az alábbi hasonlattal lehet érzékeltetni. Mi lenne az emberiséggel, ha minden családban a gyermekik a saját szüleikre, nagyszüleikre, összefoglalva az őseikre támadnának? Megint a valós Bibliánkra kell hivatkoznom, amelyik a Tízparancsolatában egyszer már leírta: „4. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad néked!”. Talán nem véletlenül került be ez a pont a tízparancsolatba. Mózes népénél (héberek) már egyszer lehetett ez élő gond. Akkor most, ha még nem késő, alkalmazzák már e tanítást a világunk minden nemzete felé. Mert a TÉT a civilizációnk fennmaradása. Talán még megmenthető lenne valami a jövőnkből!

Ha egy gondolatba fogalmazva zárnám soraimat, az a következő bővített mondat lenne: mintegy ötezer éve egy kis embercsoport az életfenntartásuk szükségleteinek a kielégítése érdekében elhatározta, felvállalva a kék (mennyei) vallási színüket nemzeti zászlóként, hogy visszafordulnak nyugatnak, csakhogy a visszatérő útjuk során mindent, de mindent átformáltak, létrehozva az indomediterrán kultúrák helyén az indoeurópai kultúráikat.

De nem csak a társadalmak sorsát fordították meg, hanem a világ fejlődésének a logikáját is. Néhány, mások által még nem kellő alapossággal vizsgált példán mutatva be a jelenséget:

A) Nem az emberi jogok a fenntartható élet legfőbb kérdései, hanem az emberi kötelességek elvégzése. Ezért az emberi jog mindig csak másodlagos lehet, az ember életfenntartó kötelességeinek elvégzése után elvárható jogként;

B) Az emberi szabadság sem elsődleges jog. Csak azután lehetne róla beszélni, ha a faja fennmaradása érdekében az egyén feladata már elvégeztetett. Csak a hasznos és jól elvégzett emberi feladatok kísérőjelenségeként lehetne szabadságról beszélnünk. A szabad madár szimbólum utópia.

C) A természet törvényei szerint, mindig a nagyobb rendszertani egység fennmaradása a fontosabb a faj evolúciójában. Pontosan kifejezi a fordított szemita világképet, ahogy az emberi névképzésben a keresztnév – az én individuuma – került a családi név elé. Pedig mindig a családi név – a família – rendszertani egysége a fontosabb a fennmaradásunk okán. Ahogy az úrnépek gyakorlatában ez máig fennmaradt, mert a névképzésükben a családi név fontossága okán mindig elől áll;

D) Az idő folyamában a filozófia helyes logikája szerint szintén a nagyobb egységek a fontosabbak. A latin kultúrákban mégis megfordították a leírásának a sorrendjét, mert náluk a dátumban elől áll a nap, utána a hónap, és csak utána az év. Mindez az őskultúrában még fordítva volt, ahogy a magyar népek máig is írják. A kisebb egységek megélése csak az én, mint egyén szempontjából a fontos, a faj szempontjából a nagyobb egységek az előbbrevalóak, miként az ember szaporodásában is az év egysége a fontosabb (szülinap!).

A fenntarható élet logikájának a megfordítása a szemita világ győzelmét eredményezte, az „én” vagyok a fontos, vagyis a fenntartható fejlődés életfilozófiájával. De már tudjuk, hogy a fordított világkép csak a természet mindig kisebb egységeiben lehet időszakosan sikeres életfilozófia. Ugyanezen logikai hiba okán a szemita tudósok nem találják meg a helyes válaszokat a történelmi kérdésekre sem. Ha nem az ő nemzetük az elsőrangú a vizsgált témában, már nem is érdekli őket a dolog. A fordított világkép önpusztítása okán felvetődött bennem, vajon ez az ötezer évnyi történelmünk alatt kiöntött tengernyi vér, könny és szenvedés vajon megérte-e? Volt-e valami evolúciós értelme? Vajon történhetett-e volna másképpen is?

A kérdésekre a sommás felelet csak a nem lehet. Mert az ember is a tápláléklánc részeként fejlődhetett ki, táplálékul szolgálva a természet többi szereplőinek. De a filozófia legfontosabb tétele, a fenntartható élet kérdései szerint a válasz már az igen, lehetett volna másképpen is. Ha az „én individuuma” szerint, nem pusztítják el az ősnép ókori természeti életformáját, ma az emberiség lehet, hogy nem ilyen nagy létszámban, ennek csak egytizednyi, egyszázadnyi részével, de hosszú távra fenntarthatóbb életformáját lehetett volna létrehozni a Földön.

Megválaszolandó kérdés: a másodlagos indoeurópai kultúrákat létrehozó szemita népek, mégis milyen kultúrát építettek a lerombolt őskultúra helyett? Ha már elfoglalták a helyüket, mégis mit alkottak az őstársadalmi romokon? Mindent elvéve az ősnéptől, a maguk dicsőségére felhasználva, alkothattak-e valami maradandót a megmaradásunk érdekében? Most érkeztünk el a tanulmány legkényesebb pontjára, amikor nagyon szeretném tudni, mi a véleményük erről a kérdésről az olvasóknak. Vajon Önök tudnak-e olyan alkotásáról a másodlagos indoeurópai kultúrának, amelyik jó a természetnek és egyben az emberi faj fennmaradásának is. Sajnos én ilyenről nem tudok, ezért kérem azokat, akik ilyenről tudnak, írják meg, ha nem nekem, akkor egy másik írásukban!

Amiről én tudok, az lehangoló. A másodlagos kultúráktól csak a militarizmust és az atombombát kaptuk hagyatékba. Ezen körön belül a világhatalomra törő globalizmus eszméjét, és a vele szorosan összefüggő haszonelvű magántulajdon rabszolgaságának intézményét. A társadalom működésében a helyes erkölcs, vagyis az etika lerombolását, az információs társadalom helytelen alkalmazásával az emberi hazugságképesség magatartásformájának a kiteljesedését, mely akár az önpusztításunkig fog hatni. Ezek mellett, örömmel lerombol. Ami nem az ő hatalmi érdekeit szolgálta – talán a piramisok kivételével – mindent letarolt és épített helyettük még egyszer akkora építményeket, lássák, hogy ők hatalmasabbak mindennél. Pedig már a piramisépítők népe is letűnt a történelem asztaláról, akkor nekik mi lesz a sorsuk? A természetkompatibilis matriarchális társadalmi forma helyett, alkottak egy hímsoviniszta patriarchális társadalmi formát. Ugyanígy a barbárnak titulált, de a legtisztább anyatiszteletű ősvallásból létrehoztak egy pogány, apajogú diktatórikus új vallási formát, hogy esélye se legyen az ősnépnek visszakövetelni az élete jussát. Tűzzel-vassal irtva az ellenállók (eretnekek, boszorkányok) tömegeit. Mindezek következményeiként, most itt állunk egy megreformálhatatlan indoeurópai társadalmi formával, az ők által az optimális ökológiai viszonyszám tízszeresére felszaporított fogyasztói társadalmi tömeggel, a környezeti katasztrófa kapujában. Mégis, mi lehet a sorsunk?

Az eredettörténet leírása során teljesen egyértelmű, hogy a szláv népek újkori rokonsága igen nagy, miként a szláv-néptenger kifejezés is mutatja. A legtöbb történész azt a felfogását hirdeti, hogy a népeik között mindeddig fennmaradt magyar nemzet egyedüli rokontalan népe világunknak. Ha meg akarjuk érteni indoeurópa történelmét, szakítanunk kell ezzel a mesterségesen felépített dogmával. A bizonyítás folyamán végig azt a tudományos fonalat követtem, hogy a világ nemzetei közül a magyar nemzetnek van a legtöbb rokonnépe, legalábbis indoeurópában. Csak a történettudata veszett el. Még annyit szeretnék e témához hozzáfűzni, hogy Attila a hunok királya mindezt még tudta. De tudták ezt Európa akkori uralkodó dinasztiái is. Sőt azt is tudták, hogy Attila volt az európai uralkodó dinasztiák királyainak a legnagyobb Géniusza, aki 1500 évvel ezelőtt már az egységes Európai Unió megteremtésén fáradozott. Igaz, hogy akkor még úrnépi hatalommal és magyar nyelven, és ez nem tetszett az alig megtelepedő másodlagos indoeurópai uralkodó köröknek.

Mindezt nem voltak hajlandóak az ellenségei elnézni. Halálát követően totális lejárató kampánnyal minden tettét leértékelték, lebecsmérelték. Hiába ölették meg, mégis a halála következtében jön el Európa sötét középkorának elnevezett állapota. Melyből legalább ezer év eltelte után a felvilágosodás eszméivel lettek képesek csak kitörni az addig indoeurópaivá váló másodlagos világkultúra népei. Európa sötét középkorát az ősi úrnépek kikényszerített nemzetváltása miatt kitörő politikai válságok, belháborúk, és az uralkodó dinasztiák hatalmi kérdéseinek háborúkkal történő megoldása okozta. Most nem beszélve a gazdasági gondok rabszolgatartó kényszertermelési módjának szükségességéről. Bármennyire titkolják, a modern rabszolgaság napjainkig, és egészen a világuralom megszerzésének feladásáig továbbra is fenn fog maradni.

Az új elméletem alapján megfejtett szláv népek eredettörténete, hogy mennyire a valóság talaján áll, bizonyításként a Magyar Világ egy minapi újságcikke által közölt tudományos leírásból idézek: „Paleolithikus NRY chromoszómák földrajzi eloszlása szerint a magyar, a lengyel, az ukrán és a horvát férfiak paleolithikumi ősatyái ugyanazon Eu 19-es haplotípusban részesültek, azaz a magyarok, lengyelek, ukránok, horvátok ugyanazon ősapától származnak”. E leírás az amerikai Science Magazin 2000. 11. 10. számában megjelent Ornella Semino és tizenhat világhírű mikrobiológiai genetikus társa által felvázolt tényre alapoz. Azt nem tudom, hogy ez a már 6 éves hír vajon más magyar médiumban megjelenhetett-e már, mint e hetilap 51-52. számában, de hogy nem lett belőle világszenzáció az már biztos. A magyar tudományos körök is mélyen hallgatnak a téma rendkívüliségéről. Mint magyar ember fel sem foghatom azt a Hazánkban robbanásszerűen elharapódzó magatartást, hogy minden, a magyar nemzet csodálatos őstörténetét kifejező tény szégyellni és elhallgatni való dolog.

Pedig a tények azt mutatják, hogy az egész újkori indoeurópai világunk, az úrnépek teremtő Ősanyját tisztelő elsődleges indomediterrán kutúrájából táplálkozva fejlődött ki. Miként a nagy szlávnép eredettörténete során megismertük. Közben az ókori világot megalkotó úrnép egy kis nemzetszigetre zsugorodva a Kárpát-medence közepén, Magyarországként a legtisztábban fennmaradt úrnyelvű népként, az indoeurópai néptengerben már egyedül küzd a fennmaradásáért. A sikere már nem belülről, hanem az új világtól vált függővé. Bízom benne, hogy a világ felfigyel, de legalábbis a környező államok felismerik a rokoni leszármazást a két népcsoport között, és végre már a rokonságra építő, és nem az idegenség pusztító szemlélete válik a jövőink kérdéseivé. Nincs más lehetőség! Ha, akár a magyarok, akár a belőlük képződött indoeurópai népek nem ismerik fel a kifejlődésük útját, a közelgő újabb, az emberiség technikai civilizációját fenyegető környezeti katasztrófa egyformán mindannyiunkra lesújt. Együtt talán még megmenthető lenne e csodálatos világunk.

Mi lehetne a legjobb zárszó, mint a szláv eredettörténet legfontosabb gondolata: miszerint az évmilliók óta szabad, természeti életformát folytató, territóriumát megtartó, azt mindenek árán megvédeni akaró elsődleges indomediterrán úrnép magas szintű őskultúrája nem tarthatott örökké. Jött egy, az emberiség gradációjának kényszeréből hatékonyabb szemita, harcképesebb ezért hódítóbb katonai militarizmusa, a világuralmat kitűző és másodlagos indoeurópaivá váló, az ősnépből kifejlődő új nép, mely megdöntötte az ősei addigi hatalmi státusát. Megfordult a világrend! Az addig szabad ősnép vált rabszolgává, és lett belőlük a világfenntartó szolganép, akik felett a szemita pénzvilág hatalmasai uralkodnak.

Az utóbbi ötezer évben a pénzvilágnak majdnem minden sikerült, egy dolog kivételével. A világuralmi cél emberi léptékkel elérhetetlen vágyálom, mondhatjuk utópiának is. Ezért, ha a világunk pénzhatalma nem érti meg, és nem mond le a teljesen értelmetlen világuralmi célkitűzéséről, az emberi világgal együtt mindenünk odaveszhet. A világot nem lehet uralni, azt szolgálni kell. A természet erőforrásait nem kirabolni, hanem azt fenntartani kell. Akik a természet törvényeit elvetik, önmaguk és fajuk halálos ítéletét mondják ki. A hamis tudomány és a történelemtanítás mindezt elősegíti. A jövőnk fenntartható életének első lépéseként tegyük igazzá történelmünket! Ehhez ajánlom „a szláv népek eredettörténete” című tanulmányom anyagát. Ha kell, vitassuk meg!

A mai hatalmak politikai színfala mögött már régóta a túlélésért folyik a kulisszaharc. A nagy válságok folyamán kialakult rendezett világunk újra az őskáosz felé vette az irányt. A mai militarizmus minden erőforrást felemésztő társadalmi gyakorlata, a világuralom megszerzéséért eleve kudarcra van ítélve. Ismétlem, ha nem tér szinte azonnal észre az emberiség, miként az ökológusok is mondják, történelmi léptékkel igen rövid időn belül az őskáoszba zuhan vissza az emberiség. Mindezt tudják már a világhatalom vezetői, de képtelenek ellene cselekedni. Ahelyett, hogy világszinten próbálnánk meg valami hatékony programot megalkotni, a háttérben folyó kicsinyes hatalmi harcaikkal vannak elfoglalva. Talán arra is gondolva, hogy ők, és a népük legyen a túlélő.

Azt már nem tudhatjuk meg soha, milyen lehetett volna az ősi úrnépek világrendje. De azt tudjuk, hogy a mai rendszernek sincs már jövője. Közép-Európa minden népének össze kellene fognia, hogy valamilyen szinten megegyezéses jövőképet lehessen kialakítania. Mindenkinek meg kellene értenie, hogy minden nemzet ugyanabból az emberi ősnépből ered, csak a körülményei során váltunk eltérő nemzettudatúakká. Ha megismertetnék a népeikkel, hogy mindannyian egymás rokonai vagyunk, bizonyos fokú együttműködés kialakulhatna az emberi világban. A megváltozás első lépése csakis a hím sovinizmus feladása lehet. Visszaadva a nőknek a fenntarható életben játszott főszerepét. Nincs más út! A világ igazságai, mint látjuk feldolgozhatóak, csak élni kellene a lehetőségekkel. De addig, mindenkinek meg kell ismernie az igaz történelmét!

Dr. Ribáry Ferenc: Görögország és Macedónia története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

Sokcsevits Dénes: Déli szomszédaink története, Beremény Könyvkiadó, Budapest, 1996.

Szarka László: A szlovákok története, Beremény Könyvkiadó, Budapest, 1996.

TÁCSI ISTVÁN

vissza<<<: tartalom, vagy

vissza a főlapra

A szláv népek eredettörténete.

Tartalom:

1. Általános eredettörténet.

Történelmi kitérő:

Az eredettörténet folytatása:

Az eredettörténet társadalomtudományi vonatkozásai:

Az általános eredettörténet befejezése:

2. Részletes eredettörténet.

2.1. Csehország:

2.2. Szlovákia:

2.3. Lengyelország.

2.4. Szlovénia:

2.5. Horvátország:

2.6. Szerbia:

2.7. Macedónia:

2.8. Bulgária:

3. Keleti vagy ószlávok eredettörténete.

3.1. Oroszországi Föderáció:

3.2. Belarusz Köztársaság:

3.3. Ukrajna:

További szovjet utódállamok nemzeti színeinek ismertetése:

Mezopotámia néhány nem szláv országának zászlószínei:

4. Összefoglalás:

Felhasznált irodalom: