A természeti világgazdaság és a természeti világtársadalom filozófiája

Tartalma:  1. Indokolható-e a természeti világgazdaság és világtársadalom fogalomalkotási kényszere;
                2. Az emberiség fejlődésének letérése a természetes életútjáról;
                3. A demokrácia igazi arca.

A filozófia jelentése egy összefoglaló fogalomban kifejezve: bölcselet. E fogalom szótöve a bölcs, ami nagy tudású, tapasztalt, megfontolt és érett ítélőképességű személyt jelent, aki higgadt, okos és rugalmas. Ha ezekből a kifejezésekből összerakjuk a filozófus fogalmát, akkor az elmélkedő bölcs ember jelentését kapjuk eredményül. S ezek után megnézzük az ilyen bölcselkedő ember munkáját, vagyis a filozófiáját, akkor megoldásként azt kapjuk, hogy a filozófia, mint egy tudomány tárgya, sohasem lehet önmagában létező tan. Vagyis egy ember gondolkodása csak akkor válik filozófiává, ha a környezetéről és társairól alakít ki valamilyen tudati véleményrendszert, és azt közreadja. Pontosabban embercsoportokról szóló, ezért mindig csak hordaérdekek mentén kifejlődő tudománynak fogható fel. Tehát a filozófia tárgya az ember társas életének tanulmányozása, elsősorban a fenntarható élet szempontjából. Az evolúció törvényeiből kifolyólag kezdetektől jelen van az ősi hordákban, majd törzsekben, és a mai társadalmakban is. A törzsfejlődésben midig a fenntartható életet szolgálta. Ha jól, akkor a társadalom életfolyama fennmaradt. Ha nem jól, akkor eltüntette a történelem asztaláról.

A fenti bekezdésben arra próbáltam ráirányítani a figyelmet, hogy a filozófia tudományának az ősiségből adódóan, annak a teljes népességnek – ma társadalomnak – a fenntartható életét kell szolgálja, amelyikben maga a filozófus is él. Ha egy önmagát filozófusnak tartó személy ilyetén munkája nem az egész társadalom érdekét szolgálja, az már nem is a filozófia kategóriájába tartozó tevékenység. Átlép a filozófia kereteiből egy a részérdeket megjelenítő politikatudománnyá, de legtöbbször tudománytalan társadalomellenes tevékenységgé. A filozófia csak úgy válhat, válhatott az emberi tudományok csúcstudományává, a tudományok királynőjévé, ha a fenntartható élet követelményeit szolgálta. Azért célszerű a „tudományok királynője” kifejezést használni, mert általánosságban az életfenntartás elsődleges irányítói az evolúció szerint a női nem, míg a másodlagos végrehajtói a hím nem.

A filozófia tudománya akkor működik helyesen, ha kizárólag a Föld emberiségének a fennmaradását szolgálja. Kritériuma, hogy csakis az egész természettel együtt elképzelhető valóság. Magában a filozófia tanban arról kellene értekezni, kutatásokat végezni, hogy más tudományágak hogyan szolgálhatják a filozófia által megfogalmazott fenntartható élet társadalomtudatát. Példaként a matematikatudományban nem az egyes műveletek algoritmusát (pld: 2+2=4) kell filozófiailag elemezni, hanem arra kellene irányítani a matematikusok gondolkodását, hogy csak életfenntartó folyamatok számításához adják tudásukat. Abban a pillanatban, amikor egy társadalmi részérdekhez, mondjuk a fenntartható fejlődés hamis ideológiája bizonyítására adják el magukat, azonnal életellenes cselekedetté változtatják tudományukat. Pontosabban elkövetik az emberiség ellenes bűntettet. Összességében a filozófia tárgya sohasem válhat a részérdekek tudományává, mert attól a pillanattól már nem filozófiáról beszélhetünk, hanem mint írtam politikáról.

A fentiek szerint kiemelve a filozófia helyes törzsfejlődési fogalmát, a következő megfogalmazást kapjuk.

Filozófia: az emberiség fenntartható életének a csúcstudománya.

Ha ezzel a megfogalmazással közelítenénk a kérdéseink megoldásához, azonnal beállna a tudományos iránytűnk a helyes irányba. Vagyis a fajunk életfenntartásának helyes irányába.

A harmadik évezred fordulóját követően, ha egy kicsit is alátekintünk a mai filozófia tudományának csúcsa alá, mit láthatunk? Akárhogy nézelődünk a csúcstudományunk csúcsa belül üres. Az emberi történelem utóbbi kétezer évében a filozófia tudománya elvesztette tárgyát a részérdekek érvényesítésének törekvései közben. Már nem képes a fenntartható élet csúcstudományának a képviseletére. Amíg a felvilágosodás (17-18. szd.) korában még haladó tudománynak tekinthetjük, mára már a története, külső váza maradt csak épen. A részérdekekre hasadása, mint a polgári-, kommunista-, liberális (globalista) filozófiák eltérítéseinek során elvesztette a tudományok királynője státusát. Az utóbbi ötven évben már egyetlen próbálkozás sem történt a megújítása érdekében. A helyzetet legjobban érzékelteti, hogy Wittgenstein (1889-1951) osztrák filozófus – képtelenné válva az igazi valóság leképezésére – a filozófia negatív megszüntetésére tesz javaslatot. Lényegében feloldva szerepét az egyes természettudományi ágakban.

Mégis milyen kérdések, következtetések vonhatóak le a fentiekből. Ha már életfenntartó filozófiánk sincs, akkor miben reménykedhetünk még? Vajon visszaszerezhetjük-e még a fenntartható élet filozófiáját a jövőnk érdekében? És a kérdéssor hosszan folytatódhatna. A válasz viszont igen tömör. Aki olvasta a „Mi az emberi igazság: a fenntartható fejlődés vagy a fenntartható élet” című írásomat, már könnyebben megérti, hogy a válasz csak vagylagos lehet. Az emberiség vagy azonnal (1-5 év alatt) visszatér társadalmi tudatában a tízezer évek alatt képződött fenntartható élet filozófiájához, vagy az emberi mértéktelenséggel a fenntartható fejlődés ránk erőltetésével saját fizikai vesztét idézi elő. A filozófia tudománya csak úgy lehetne ismét a megmentőnk, ha egységesíthetnénk a részérdekek tudománytalanságát az egységes világakarat tudományává. Talán így képesek lennénk feléleszteni a techalott világmegmentő emberi akaratot. De tudnunk kell, hogy a világfolyamatok sajnos nem ebben az irányban hatnak.

A gondolkodó ember sajátossága, hogy igyekszik logikailag értelmes válaszokat keresni a feltárt kérdéseire. Próbáljunk választ találni a következőre: vajon mi okozhatta az emberiség egységes ősi filozófiájának szétesését a részérdekek önpusztító folyamataira? Erről a kérdéskörről akár egy könyvet is lehetne írni. Nekem ebben az írásban mégis a fő ok megválaszolásával kell megtalálnom a feleletet. Egy közbenső válaszként leírhatom, hogy az emberiség ősvallásának életfelfogását, mely a lét elsődlegességét vallotta – ami az én fogalmaimban azonos a legigazabb természetvallással – felváltotta az idealizmusnak a tudat elsődlegességét hirdető tana. Ugyanis a tudat elsőbbségét hirdető idealizmus megfordítja a valóságot, és a társadalmak fejlődésében az egyes emberek tudati elkötelezettségét helyezi a többségi lét (élet) érdekei fölé. Egyszerűbben, ahány ember, annyi filozófia jelenhet meg a társadalom életében. Azonnal a részérdekek világromboló motivációjának elméletéhez, a liberalizmushoz jutottunk el. Sajnos, akár tetszik akár nem, az emberiség önpusztító elméletei mind az idealizmus liberális filozófiájából nőttek ki. Példaként említve a középkor és újkor filozófiái közül a polgári, a marxi és a liberális elméletek téves gyakorlati megvalósulásait a fasizmus, a kommunizmus és a globalizmus társadalmait.

Ha feltételezzük, hogy senki sem tévedhetetlen, akkor felsejlik előttünk, vajon nem tudományos tévedés áldozata lehet-e az egész emberiség? A legegyszerűbb, mindenki által ismert társadalomtudományi elmélet felépülését hozom példaként. A világ filozófiáiban a huszadik századra teljesen elfogadott lett a társadalmak fejlődésében az ősközösség › rabszolgatartó › feudalista › kapitalista › kommunista › globalista társadalmi formációk egymásutánisága. E társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődésében a termelési viszonyok vizsgálatával állították fel a sorrendet. De mi van akkor, ha az újkori idealizmus, a léttel szemben a szellemtudat elsődlegességét hirdető filozófiája mégis hamis, és az anyagi lét elsődlegessége a helyes tan? Feje tetejére áll az emberi élet fenntarthatósága!

Pedig nagyon úgy áll az élet igazsága, hogy minden esetben az emberi lét az elsődleges a tudattal szemben. Ennek a megértése a legegyszerűbb. Egész egyszerűen, ha valaki nem táplálja a létét – e fogalom a magyar nyelvben szinonim az élettel – a tudata is hamar elszáll! Sajnos az emberi társadalmak felépülései is az anyagi lét, vagyis a fenntartható élet törvényeire épülnek. E megközelítés szerint, az idealista filozófusok – ide tartoznak a marxisták is – elkövették a legnagyobb tudományos hibát az életben, teret engedtek a részérdekek liberális tudománytalanságának. Ezzel zsákutcába vitték az emberiség társadalomtudatának a helyes irányultságát. A harmadik évezred elején már senki sem tudja biztosan, hogy mi a társadalmak fejlődésének a kívánatos iránya. Kiagyalóik kizárólag a fenntartható fejlődés hamis elsődleges tudati képzetét – nagyon fontos, hogy egyéni érdekek szerint – táplálják a közvéleménybe. Nem törődve a következményekkel!

Hogy milyen nagy tudományos hibára hívtam fel az olvasók figyelmét, álljon itt a következő magyarázatom. Az emberi lét = élet már évmilliók óta az evolúció szabályai szerint folyamatos. Mellette az emberi tudat az eddig élt sokmilliárd egyed élete szerint született majd elhalt, vagyis szakaszos. A logika szabályai szerint könnyen megérthető, hogy az emberi lét (élet) folyamatossága csakis a sok kis emberi tudatszakasz minőségi összekapcsolódásából épülhetett fel. Példaként értsük úgy, mint a lovaskocsi fakereke, de az autónk vaskereke is szeletekből, több alkatrész összeépítéséből készülhet el. De mi történik, ha egy hibás kerékelem épül be a kerekünkbe? Úgy, ahogy az ókorban az anyag elsőbbségét ismerő egyetemes ősvallásunkat (ősmaterializmust) felváltotta, a tudat elsőbbségét hirdető idealizmus magánérdekeket kiszolgáló szakasztudománya. Csak idő kérdésévé vált, hogy mikor törik össze az életünket vivő kerekünk, és szenvedünk akár halálos balesetet is. Ez a képletes idő a harmadik évezred elejére elérkezettnek látszik. Ha nem állítjuk meg a hibás kerékkel rohanó fenntartható fejlődésünk szekerét, a mai életfelfogásunk a környezeti katasztrófa előidézése okán súlyos balesetben fog végződni. Ezért jogosnak tartom az előbbi kérdésre azt a választ, hogy igenis az önmagukra oly büszke tudást megszemélyesítő tudósok tragikus tévedése lehet az egyik fő ok a civilizációnk önveszélyeztetésében.

Hogy milyen nagy a baj, nézzünk néhány példán. Ma az egész világunk az ősnemzet ősmaterialista napvallásából kifejlődő különböző vallások (pld az öt világvallás) átfordított idealizmusa szerint működik. Tehát több milliárd ember szentül hisz az idealizmusuk sajnos hibás életfenntartó tanaiban. Semmi remény sem látszik e tömegek hitének gyors megváltoztatására. Az is jól érzékeltethető, hogy az utóbbi kétezer évben nagyon sok filozófiai irányzat, szakasztudomány képződött. És ezek az irányzatok kivétel nélkül az idealizmus talaján állanak. Még a köztudatban ezzel ellenkező marxi materializmus is az idealizmus irracionális talapzatán áll, semmi köze az életfenntartó ősmaterializmushoz. Az önmagukat filozófusnak tartó tudós személyek százezrei a tudomány tradíciói szerint, kizárólag az idealizmusuk szakasztudománya szerint képzelik el munkásságukat. A tudás magánérdekeket kiszolgáló mai állapotából reménytelennek látszik bármilyen szemléletváltozás ezen a téren. Minden tudós a piacról él, nem érdekük a változtatás. Tudják, ismét legalább olyan mértékű nehézségekkel találtuk szemben magunkat, mintha egy ötös erősségű tornádóval gyalogosan akarnánk szembemenni! Hogy mi lehet a megoldás kulcsa, nekem is rejtély.

Már a római antik filozófiában felütötte a fejét a részérdekek önpusztító tana. Ha mondjuk egy patrícius a lét adta lehetőségek szerint meggazdagodott, a tudata azonnal átváltozott az ő egyéni érdekeinek megfelelően a többiekkel szemben álló tudatra. Eltorzítva a köztársaság ősi tanait, kialakítottak egy kvázi köztársaságot a rabszolgaság fenntartására. Ahhoz, hogy a hatalom érdekeinek kiszolgálása növekedjen, jelentős tömegektől kellett elvenni az önfenntartásának a lehetőségét. Ezáltal a termelőeszköz nélküli rabszolgává válók munkáján keresztül tovább gazdagíthatták önmagukat. Az így kialakuló világuralomra törő hatalmi elit az utóbbi mintegy kétezer évben semmit és senkit sem kímélve rohan a világhatalom megszerzése utópikus útján. Ennek az útnak végén az önfenntartástól elrugaszkodott, a világ uralmát megszerezni vágyókra a teljes katasztrófa vár, de sajnos az egész emberiséggel együtt.

Ha helyesen úgy tette volna fel a kérdést a korabeli filozófus, hogy az önfenntartás támogatása vagy a termelőeszközök eltulajdonlása-e a társadalmak fejlődésének a motivációja, sohasem juthatott volna el az idealizmus megoldásához. De az első idealista gondolkodó el sem jutott a tudatában az önfenntartás társadalom előrevivő erejéhez. Az ősközösségi materializmus, az említett legigazabb természetvallás, még pontosan megadta volna számára a feleletet. Akkor még volt aki tudta, hogy ősidők óta a társadalmak mozgatórugói mindig a tagjainak az önfenntartási törekvésére épült. Az ősmaterializmus feltámasztott filozófiája szerint az új társadalomfejlődési elméletem az alábbi fejlődési folyamatot tárja fel: 1. természeti társadalom (önfogyasztó gazdasági típus) = az ősközösséggel; 2. önfenntartó társadalmak (önfenntartó típus) = a polisz, a rabszolgatartó, a feudalista, a kapitalista és szocialista társadalmakkal együttvéve; 3. fogyasztói társadalom (önpusztító típus) = a globalista társadalmakkal; 4. természeti világtársadalom (önkorlátozó típus) = a jövő társadalmával.

Az új társadalomfejlődés elmélete magáért beszél. Minden fogalma a természet valóságát képezi le. A legnagyobb jelentőségű mondanivalóját emelem csak ki. Eddig azt tanultuk, hogy az ősközösség felbomlása után a rabszolgatartó társadalmi forma terjedt el. Ki kell jelentenem, hogy a filozófiatanok egy újabb súlyos tárgyi tévedését kell helyesbítenem. Az ősközösségi társadalmi forma csak addig létezhetett, amíg az őskori emberi populáció szét nem terjedt a föld lakható területein. Ez a korszak mintegy nyolcezer éve ért véget. Gazdaságát helyesen a gyűjtögetés, halászat és az apróvad vadászata jellemezte. De a Föld belakása okán elfogytak – a gradációs növekedése következményeként – a szabadon gyűjtögethető és vadászható területek. Mi következett? Fokozatosan a megélhetés kényszeréből át kellett térni az önfogyasztó gazdasági típusból a munkával történő önfenntartó gazdasági típusra. És ahogy a második társadalmi formáció folyamán feltüntettem, utána nem a rabszolgatartó, hanem az általam jelzett "polisz" társadalmi forma jelent meg e csoportban elsőként. Fogalma: polisz = települések szabad polgárainak a társadalmi szövetsége. A polisz társadalmi forma fontos kritériuma, hogy egy tájegységen belül az azonos nemzetségű falusi és városi poliszokból képződtek a törzsközösségek, majd az országok társadalmai. Ez az egységesülési folyamat a késői klasszikus görög városállamok (poliszok) felépüléséből közismert.

A poliszok társadalmának legfőbb jellemzője, hogy a termelőeszközeik kizárólag csoportérdekeket szolgáltak. Tulajdonviszonyukra elsőként a történelemben jellemzően a vegyestulajdon forma vált a meghatározóvá. Így az életfenntartásuk minden fontos eszköze, köztük a termőföld, erdők, hegyek, vizek, ásványi kincsek, építmények (várak) még közös tulajdonban, de a fejlődés folyamatában a saját maguk készítette munkaeszközeik (kapa, kalapács stb.), majd a maguk teremtette ingatlanok már a személyes magántulajdonukká váltak. De a munka önfenntartásával egységesen dolgozva tartották fenn poliszukat. Vagyis kialakult az első úgynevezett vegyes tulajdonformájú gazdaság alapja a világunkban. Megnevezésére azért választottam a polisz fogalmát, mert kezdetben a falvak majd a városközösségek lakóinak az összefoglaló nevéből, a polgárok ősi szövetségéből épültek fel. Ezek a polgárok sohasem voltak a mai értelemben rabszolgák, bár lehet hogy sokszor ingyen, de a poliszuk fenntartható életéért szabad emberként közösen tevékenykedtek. Ez a történelmi időszak hosszú ideig, i.e 6000-től egészen a római császárság kialakulásáig i.e. 44-ig tartott. Összesen mintegy hatezer évig.

Hogyan követhették el azt a szarvashibát a mai filozófusok, hogy a polisz társadalmi formát – amely hatezer évig fejlődött – egyszerűen nem vették figyelembe elméleteikben? Az ősi poliszok polgárainak a társadalmi filozófiája ellenkezik minden mai fogyasztói (neo-rabszolgatartó) társadalmi elmélettel. Felvethető, ismét nem egy szándékos tudománytalanságról van-e szó? Ekkora időugrás csak azzal magyarázható, ha az utókor filozófusai a részérdekek mentén elkötelezetté váltak az újkor társadalmi erőinek és a politikai idealizmusuk kiszolgálásának. Ezáltal elhallgatták a második legjelentősebb társadalmi formáció létét. És ez akkora hiba, ami kijavítására alig van esély. Még annyi magyarázat kívánkozik az új elméleti rendszerhez, hogy a poliszt követően felsorolt rabszolgatartó, feudális, kapitalista és szocialista társadalmi formákra többé-kevésbé végig jellemző az önfenntartás bizonyos vegyes gazdasági típusa, ezért egy csoportba tartozóknak foghatóak fel. Még a klasszikus római rabszolgatartó társadalomban is jelen voltak a szabad polgárok jelentős tömegei. A polisz forma hatezer éves időszakát mintegy kétezer éven át és egyre csökkenő időtartammal követték a többi felsorolt társadalmi formációk. Összesítve az emberi életfolyamatok önfenntartó társadalmi típusai legalább 6 + 2 = nyolcezer évig szolgálták a fenntartható élet folyamatait, egészen a 2. világháború végéig, hogy végleg átadják a helyet egy új rendszernek. Fokozatos átalakulással alakult ki a harmadik csoport, a tőkés globális fogyasztói társadalmi formáció. Ide tartozónak tekinthetőek a mai fejlett és fejlődő országok teljes létszámukban. Mindannyian a fenntarható fejlődés filozófiája szerint kialakított fogyasztói társadalmakat építik, melyre a pénztőkés magántulajdon totális egyeduralma jellemző, amelyet a további fejezetekben elemzek.

Az új filozófiai fejtegetés eredményeként negyedikként eljutottunk a társadalmak történetében a jövő lehetőségéhez, mégpedig a természeti világgazdaság és világtársadalom víziójához. A természeti világtársadalom gazdasági rendszere egyetemesen csak az önkorlátozó típusú természeti világgazdaság gyakorlata lehet. Gazdasági filozófiája pedig a fenntartható élet képviselete. Ez a forma lehetne az egyetlen régi-új vegyes tulajdonú önkorlátozó termelési mód felkarolása, mely az egyik legéletképesebb ókori polisz társadalmi alakulat filozófiájára építene. A polisz egykori hatezer évnyi működése igazi, természeti társadalomként funkcionálva törzsfejlődési kategóriaként kell álljon előttünk példaképként. Ha a társadalmak materializmusát is a körforgás alapulvételével értelmezzük, akkor e jövő lehetőségét a körfolyamat negyedik-negyedének (utolsó szakasz) foghatjuk fel. Ezen új társadalmi alakulat megvalósulásáról annyit előzetesen, hogy csak az egységes emberi akarat esetén elérhető vízió. Ha az emberi tudás nem egységesülhet a filozófia igazában, a társadalmak életfolyamata meg fog szakadni a fenntartható fejlődés önpusztításának okán. Ez utóbbi esetben az emberiség egyetlen kitörési lehetősége – a természeti világtársadalom – végleg vízió marad!

A tanulmány további fejezeteiben megpróbálom a címbeli kérdéskör elméleti kérdéseit kissé részletesebben felvázolni. Folytassuk a következő fejezetcímmel:

1. Indokolható-e a természeti világgazdaság és világtársadalom fogalomalkotási kényszere

A természeti világgazdaság általam alkotott fogalma a „A magyarok istene, az Ősi-Napisten újra fénylik" című könyvem anyagának a felhasználásával a következő:

Természeti világgazdaság: az emberi társadalom azon gazdasági tevékenysége, ahol az alapanyag és energiatermelés, a késztermék előállítása, a késztermék kereskedelme, a felhasznált anyagok újrahasznosításának a lehetősége (a gazdálkodás négyes egysége) környezetszennyezés mentesen, az élet körforgása alapulvételével teljes körforgásban folyik.

Egyszerűbben fogalmazva olyan zárt technológiákat kell kidolgozni, ahol a gazdálkodás négyes egysége önfenntartóan érvényesül. A legfőbb ismérve (kritériuma) a természeti gazdálkodásnak, az alapanyagoknak és energiának emberi munkával történő előállítása, ennek a feldolgozása, majd újrafeldolgozása, és így tovább.

Természetesen az emberi viszonyokban is érvényesülnie kell az élet körforgása szerinti elvnek. A természeti világgazdálkodás megvalósítása során az emberi társadalmaknak el kell jutni a természeti világtársadalom állapotába, aminek a felépítményén belül folyik a természeti gazdálkodás. A valóságban a fenti megfogalmazásnak meg kell közelíteni a százszázalékos hatékonyságot. De egyelőre maradjunk a természeti világgazdaság alapkérdéseinél.

A fenti megfogalmazásból adódóan mi lehet a természeti világgazdaság gazdaságpolitikai módszere? Ennek megválaszolásához először határozzuk meg a jelenlegi társadalmak gazdaságpolitikáját. A jelen társadalmakat – a típusuktól (kapitalista, szocialista, fejlődő) függetlenül – fogyasztást ösztönző gazdaságpolitikájuk szerint fogyasztói társadalmakként kell értelmeznünk. E társadalmak gyakorlata: a termékeknek központosított, nagy (magán) vállalatok általi termelése és elosztása a világ felé, s eközben nagyon sok, a természettel össze nem egyeztethető cselekedetet elkövetése. Ezt a gazdaságpolitikát hívja a mai világ globalizmusnak, másként globális világgazdaságnak.

A természeti világgazdaságnak a fenti megfogalmazásból következően csakis a globalizmussal ellentétes, vagyis az antiglobális gazdaságpolitika lehet a módszere. Ennek lényege az, hogy a gazdálkodást le kell bontani a részegységeire. Ahol az alapanyag termelődik, ott legyen a késztermék gyártás és fogyasztás is. Minden olyan termelési ágban, amelyben megoldható a lebontás a családok, körzetek felé, kis térségekben folyjék a termelés. Vagyis egy közösségi tulajdonra épülő vegyes tulajdonviszonyú társadalmi típus felépítése. Ezzel vissza lehetne adni az emberek kezébe a saját sorsuk irányítását és a környezetükért érzett felelősségtudatukat. Azonosságtudatuk (identitásuk) megerősítésével immár saját gazdáik lehetnének, szemben a fogyasztói társadalmak gyökértelen ember tömegeivel, ahol csakis a pénz az uralkodó szempont.

A fenti fogalomrészeket a mai közgazdászok nagyon jól ismerik, alkalmazzák is őket. Csakhogy ezeket a fogalmakat jellemzően a globalizmus kiszolgálására csoportosítják, kizárólag a pénzprofit szempontjainak megfelelve. Közben a természetet és a civilizált életünket egyre nagyobb környezeti veszélyek kezdik fenyegetni. Az újkori gazdálkodás mérhetetlenül pazarló és drága. A természet erőforrásainak a képződésük üteménél egymilliószorta gyorsabb elherdálása folyik, környezeti katasztrófa veszélyétől fenyegetve.

Mindez azért lehetséges, mert az emberiség az ókor történelmében valahol letért a természeti életforma fenntartásának az útjáról. Azóta mesterségesen előidézett hamis életfelfogást éltet, amelyet jól jellemez az a mondás, hogy amit az emberi törvények nem tiltanak, azt neki mind szabad megcselekedni. A fenti magatartás megállítására és csodálatos civilizációnk részbeni megmentése érdekében teljesen új, a természet törvényeinek – a fenntartható életnek – megfelelően újra csoportosítottam a közgazdasági részfogalmakat. Ezáltal megalkottam a természeti világgazdaság és társadalom új fogalomrendszerét, amelynek értelmezésére megírtam az említett könyvemet. Hogy hol és mikor tért le az emberiség a természeti útjáról, ebben az írásban nem feltétlen fontos meghatározni, ez lehet egy másik írásom témaköre.

Az élet azonban nem olyan egyszerű, hogy bárki egy tollvonással megváltoztassa a világot. De ha tovább követik a soraimat, egy teljesen újszerű, elsőre meghökkentő és hihetetlennek tetsző gondolatsorral kívánom bizonyítani, hogy a címben megjelölt fogalomalkotási kényszer igenis időszerű. A fenntartható fejlődés gazdaságpolitikájának a közeli bukása előrevetíthető, s addigra egy olyan, a vitákban megerősödött emberi perspektívának kell születnie, amely felválthatja a bukott rendszert. Az új rendszer csakis a biztos természet talaján képzelhető el, mert a természet az „holtbiztosan” igaz rendszer, a törvényei immár négymilliárd éve működnek!

Először próbáljuk megvizsgálni, vajon mi okozhatta, mi volt az oka az emberi tevékenység letérésének a természetes útjáról? A könyvemben kifejtett egyszerűsítő gondolkodásmódot használva a következő összefüggésre kerestem a választ. Vajon létezi-e az, hogy a természet többi szereplője nem, csak az emberi faj tért le a természetes útjáról? És ekkor eszembe jutott egy régen tanult mondat.

A története folyamán az emberiség kijelentette, hogy kiemelkedett és ura a természetnek. Helyes-e ez a kifejezés, vagy csak az emberi problémák elfedésére tett kísérletet takarja? Az ugyanis tudvalévő, hogy az emberi faj a törzsfejlődése évmilliói alatt nagyon sok keserves időszakot élt át, olyan is volt, amikor a kipusztulás szélére került. Időközben a fenntartható élet biológiai erejéből, a csoportérdek (horda) maximális kiszolgálása érdekében, tehát okozatként fejlődhetett az állatvilág leghatékonyabb agytevékenysége. E legfejlettebb agytevékenységével már nem csak a faja életfolyamát volt képes fenntartani, hanem egyben a természet leghatékonyabb élőlényévé is tudott válni. A nehézségeken átevickélve a jégkorszakok megpróbáltatásain is túljutva, az utóbbi tízezer évben a számára kedvezővé váló környezeti feltételek hatására, az emberiség egy különös sokasodási fázisba lépett. A fenntartható fejlődésről szóló cikkemben már írtam arról, hogy ez a sokasodás a természet törvényei szerint nem biztos, hogy fejlődés, inkább egy mennyiségi változás, amelyet nem követett az emberiség minőségi változása. Itt csak annyi magyarázatot adok, hogy a genetikusok az ember agyműködésének vizsgálatában semmilyen genetikai fejlődést sem tudtak kimutatni az utóbbi tízezer évre visszamenőleg.

Akkor mi indokolhatta az előző bekezdés kezdő mondatában leírt kijelentést? Ha tehát minőségi változás nem indokolja az újkori mondatot, akkor ennek a kijelentésnek az igazságtartalmával nincs minden rendben. Az emberiség már legalább százezer éve él jelenlegi evolúciós szakaszában (Homo sapiens sapiens). Ebből az időszakból legalább 90 ezer évig nem igen uralkodott a természeten, bár a leghatékonyabb csoportérdeket érvényesítő lénnyé vált, csak a maradék egytizednyi időszakban vált igazán dominánssá. Ezért kijelenthetem, hogy az utóbbi tízezer évben az élete egyszerűen csak kedvező környezeti fázisba lépett. Az utolsó jégkorszak óta ugyanis bolygónk lakható területein kellemes környezeti feltételek alakultak ki. Az emberi fajnak mindeddig a már kifejlődött teljes agykapacitását kitöltötte az életfolyamatának a fenntartási kényszere. Könnyen megérthető, hogy a könnyebbé váló életfeltételek hatására egyre nagyobb agykapacitása felszabadult az élet kiegészítő feltételeinek a kultiválására. Elegendő és egyre növekvő erőtartaléka maradt a hit, a kultúra, a tudás, a szórakozás, az építés, és nem utolsó sorban a rombolási tevékenységének a folytatására. Akár azt is mondhatnánk, hogy relatíve a mai szükségleteinkhez képest túlfejlődött agykapacitással rendelkezünk.

Miért következett be mindez? A természet többi szereplőinél miért nincs ilyen látványos változás? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a fentiek szerint egyszerű dolog. Az emberi faj több évmilliós evolúciójában a csoportérdek maximális kiszolgálása érdekében fejlődött ki – mert ez valóban fejlődés – az állatvilág legnagyobb agykapacitása. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez a folyamat nem elsődleges, hanem a fejlődési kényszer másodlagos terméke. Az ember tehát a biológiai erejéből, az életfolyamata fenntartási kényszeréből kifejlesztette a természet leghatékonyabb csoportérdek (horda) érvényesítő eszközét, az átlag 1400 köbcentiméteres agyát. Hogy miért? Azért, mert az ember az egyik legkevésbé életképes faj a természetben, szaporodása lassú, alkata gyenge még futása is lassú, csak csoporttevékenysége fejlettségével volt képes csúcsragadozóvá válnia. E szervének jó működése kapcsán már képes volt az emberi faj életét napjainkig fenntartani. Sőt, azt az ismert mértékben növekedési pályára állítani. A felszabadult és egyre nagyobb szabad kapacitását különbözőbb dolgok művelésére kezdte használni. Ha jól használta, akkor újabb és újabb szabad képességei keletkeztek. Ez a növekedési spirál elvezetett a technikai civilizációnkig, mégpedig a tárgyi tudásunk eladdig elképzelhetetlen mennyiségi növekedéséhez.

A természet többi szereplője az evolúció korábbi szakaszaiban érte el azt a biológiai állapotot, fejlettséget, amely garantálta fennmaradásukat. Az a fejlettségük, amelyet manapság is láthatunk, tökéletes összhangot jelentett számukra a természet örök körforgásában. Egyértelmű, hogy ebben a viszonyban az állatvilágra továbbra is az a jellemző, hogy életfolyamataik fenntartásának érdekében a teljes agykapacitásukat fel kellett használják. Sőt amióta az emberiség ilyen látványosan felszaporodott, az állatvilágnak a fennmaradása érdekében már nem elegendő a kifejlődött agykapacitásának mértéke. Ez lehet az oka annak, hogy a természetben egyre gyakoribb a fajok kipusztulása. Ezáltal megtaláltuk a fajok kipusztulásának valódi evolúciós okát az ember gradációs robbanásában. A még létező fajoknál a fokozatos genetikai leromlás jelei mutatkoznak, ami abból keletkezik, hogy a számukra csökkenő élettérben nincs elég biológiai erejük (agykapacitásuk) az egészséges életfolyamataik biztosítására. Egyre több úgynevezett "girhes" állatot lehet látni a természetben. Nem képesek az ember dominanciáját ellensúlyozni.

Mindez megfigyelhető a kedvenc háziállatunk a „saját” kutyánk viselkedésén. A jó viszonyok között tartott kedvencnek nincsenek életfenntartó kényszerei. Egész nap csak lustálkodik, esetleg őrzi a házat. Ezért állandóan csak játszani szeretne a gazdájával. Amint meglátja, azonnal hozza a labdáját. Érzékelhető, hogy agykapacitása nincs lekötve. Azért ne reménykedjünk abban, hogy jól is érzi magát a fogságunkban. Abban a pillanatban, ha valaki kidobja a kedvencét a házából, a megélhetési körülményei hiányából (amit az ember okozott) rövidesen girhes állattá válik. S ezt nem véletlenül írom le. Ha az emberiség életfenntartásában netán hirtelen (néhány év alatt) jelentős negatív környezeti változás állna be, vajon mi lenne a következmény? De, erre önök is megadhatják a választ.

Ezzel eljutottunk az evolúciós kérdésektől a fejlődés emberi fogalmának a természeti törvények szerinti megvizsgálásához. Az egyik mondatban a sokasodás szót, a másikban mennyiségi változás szót, a harmadikban a fejlődés szót használtam. Már ez a feltálalás is előrevettette a szükségességét! A mai tudósoknak egyértelműen állást kellene foglalniuk a fejlődés fogalmának az abszolút értelmezésében. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a fejlődés filozófiai fogalma a következő: „A teljesebb, bonyolultabb, magasabbrendű minőségi állapot, fok felé irányuló mozgás, változás”. Az első olvasattal vizsgálva nincs is semmi baj a megfogalmazással. De vajon az olvasónak feltűnik-e, mintha valami hiányozna a fenti megfogalmazásból? Igen, ebből a megfogalmazásból hiányzik a fejlődés irányának a megjelölése. Ez az irány lehet pozitív és negatív, a természet szempontjából pedig a megmaradásunkat szolgáló, vagy az elpusztításunkat okozó fejlődési folyamat. És itt van elrejtve az emberiség legnagyobb csapdája. Ez a mondat annyira fontos, hogy az értelmezését egy külön sorba ki kell emelnem!

Az emberiség mai életének legnagyobb csapdája a fejlődés szóban, pontosabban a filozófiatudomány fejlődés fogalmának hamis értelmezésében van elrejtve.

Azért talán leírhatom, nem biztos, hogy a fogalmazója tudott a csapda elrejtésének szándékos vagy véletlen elkövetéséről, de azért ettől függetlenül a fogalom elkövette mindazt a rombolást az emberi fejekben, ami csak elkövethető az életben. Ez jó példa arra, hogy a fogalmakban való gondolkodás bizonyításának állandó mércéjét (etalonját) megértsük. Ha egy fogalmat akár tudatosan vagy hamisan a saját céljaink szerint megalkotunk, és ehhez nem rendelkezünk megkérdőjelezhetetlen tudással, amit csak a természet törvényeinek az ismerete adhat, nagyon nagy hibákat követhetünk el.

E bekezdésben kell visszautalnom az előző fejezet fő gondolatához, mármint az emberi lét elsődlegességét felváltó tudat elsődlegessége témakörhöz. Milyen ok játszhatott közre e korszakváltásban? Szerintem az emberi beszéd fejlődésének következtében kialakult fogalmakban történő gondolkodás kiteljesedése. Az emberi fogalmak vég nélkül szaporíthatók, szemben a lét lehetőségeivel. Sokszorosan könnyebb egy személy fogalmakból felépített gondolatsorát elfogadtatni az emberekkel, mint a lét tettekből álló cselekménysorát példamutatóan végrehajtani. Vagyis a tudat elsődlegességét hirdető fogalmak lehetőséget teremtettek a valóságtól való eltérés gyakorlatához.

Nincs egyértelmű utalás a mai tudományos életben arról, hogy az emberiség a mai életében fennen hangoztatott fejlődése fogalom, akkor most a megmaradásunkat vagy az elpusztításunkat fogja-e okozni. Tehát, az erővonalak vektor iránynak a tisztázása lenne a legfontosabb, hogy a mai fejlődésnek nevezett emberi tevékenység most fejlődést vagy antifejlődést hozott-e az emberiség életében. Mert nagyon úgy áll az emberiség zászlajának iránya, hogy a fennen hangoztatott fejlődésünk igenis antifejlődés. A lehetőségeim szerint megpróbálok egy lehetséges választ megfogalmazni, ami legjobb esetben is viták lefolytatásával javítható lehet a civilizációnk bizonyos fennmaradása érdekében

A mai életünk fenti legnagyobb csapdájának a feloldásáról írtam a már említett könyvemben. Magyarázatként egyik legfontosabb fogalmát elegendőnek tartom leírni. Az ember mai „fejlődése” alapos tanulmányozása, elemzése azután megadhatja a jövőnk megmenthetőségének a válaszát. Én ebben a könyvben megalkottam az emberi társadalom hármas élettörvényének a fogalmát: „a biológiai erő (hatalom), a felelősség (a hatalom ellenereje), és a vallás egyidejű működése, egymás ellensúlyozásával”. E cikk keretében csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy a fogalom három tényezőjének, a társadalom életét abszolút mértékben meghatározó elemeknek – a hatalom, a felelősség és a vallás – egyidejű harmonikus működése határozta meg az eddigi és a jövőbeni életlehetőségeinket. Ha e három erőtényező vektora (eredője) nem a megmaradásunk felé irányítja az életünket, akkor nincs remény.

Az előző menüpont alatt írtam a fenntartható fejlődés politikai tarthatatlanságáról, és arról is, hogy az ezzel ellentétes fenntartható élet fogalmának a politikai végrehajtását a leggazdagabb, vagyis az egypólusú világhatalom felelősségtudatának és a vallásának (társadalmi hit) kell felkarolnia. Ellenkező esetben megoldhatatlan a civilizációnk akár részben is történő fennmaradása. De vajon van-e olyan bizonyítható, egyértelmű ok, ami a mai kétes élethelyzetet eredményezte? A kiváltó okot vajon ismeri-e már az emberiség? Szerintem még nem! Pedig az ok annyira nyilvánvaló, annyira egyszerű, mindenhol ott van „az orrunk alatt”, de senki sem gondol rá (vagy nagyon kevesen). Az említett gondolatmenettel a fejlődés fogalmától eljutottunk az emberi társadalom élettörvényéhez. De a legmeghökkentőbb és hihetetlennek tűnő valósághoz gondolatban csak most jutottunk el.

Igen, nem tévedés, amikor a mondás szerint „az orrunk előtt” fogalmazás helyett „az orrunk alatt” fogalmazást használtam. Ha az olvasó átgondolja a következő bekezdéseket, meg fogja érteni, hogy az emberi civilizáció jövőbeni veszélyét az emberi agyműködés múltbeli fejlődése, vagyis a csoport (horda) életbemaradásának fejlődési kényszere okozza. Pontosabban a fejlődése kapcsán kialakult, az állatvilágtól való genetikailag kódolt eltérése. Továbbiakban erről a kérdéskörről szeretném kifejteni a véleményemet. Mi lehet ez a rejtélyes ok? Amikor azt a szóvirágot használom, hogy az emberiség tündöklése és bukása, mindkettőnek a lehetőségét az a gén okozza, amely szükségszerűen fejlődött ki csoportéletünk magas szintű szervezésének igénye kapcsán. Ami a törzsfejlődésünk során a megmaradásunkat eredményezte, az okozhatja a közeljövőben akár a pusztulásunkat is.

Ennyi felvezetés után a megoldás! Az állatvilágtól legjobban megkülönböztető, a fejlődésünkben genetikailag kódolt, a fejlett agyműködésünkkel kapcsolatos emberi beszédképesség kifejlődése az a fő ok, amely egyedül meghatározza a jelenünket és jövőnket is. Hogy még pontosabb legyek: a beszédképesség következtében kialakult fogalmakban való gondolkodási képesség az igazi ok. De a két tényező csak együtt képzelhető el: a beszédképesség kialakulása nélkül fogalmakban való gondolkodás sem alakulhat ki, ezért a következőkben bármelyik kifejezést is használhatom a téma kapcsán, ugyanazt értek rajta. Az e sorokat olvasók először valószínűleg megdöbbennek, másodszorra pedig felháborodnak. De ha harmadszor majd többedszer végiggondolják az általam leírtakat, lehet, hogy egyre többen igazat fognak adni. Ezért külön sorba is ki kell emelnem a jelentőségét:

Az emberi civilizáció kialakulását és a veszélyeztetését is az a genetikai fejlődése okozza, amelynek során kialakult a beszédképessége és általa a fogalmakban való gondolkodási képessége.

Először arról ejtenék szót, honnan is e gondolat. A természeti életformának az emberiség történetében való elméleti vizsgálatával, az egyszerűsítő gondolkodásmódommal, eljutottam az állatvilág és az ember úgynevezett elkülönüléséig. Bizonyos leírásokban az olvasható, hogy az emberiség a munkavégzésre való alkalmasságával, a beszédre való képesség kifejlődésével, kiemelkedett az állatvilágból. Igaz lehet ez? Vizsgáljuk meg a mondat három állítását.

A munkavégző képesség kifejlődése már hagy némi kétkedésre okot. Ugyanis minden élőlény képes bizonyos munkavégzésre. Ha az ember bonyolult munkavégzését vizsgáljuk, minden cselekedete levezethető egyszerű munkafolyamatok ismételgetéséig. Tehát ezzel a meggondolással az ember munkavégző képessége nem ad megkérdőjelezhetetlen megkülönböztetésre okot. Az állatvilágtól való eltérésre alkalmas ugyan a kifejezés, a hüvelykujj szembefordulása okán. De a természetből való kiemelkedésre nem ad elegendő megkérdőjelezhetetlen támpontot. Az ember is csak a horda fennmaradásáért alkalmazta a munkát, ezért az nem törzsfejlődési fogalom. Elsősorban az emberiség munkával való önfenntartásának időszakában lett nyilvánvaló különbség (tehát, mintegy nyolcezer éve).

Más a helyzet a beszédképesség kifejlődésével. Az élővilág evolúciójában minden fajnak megvan a maga kommunikációs rendszere. Ezek lehetnek testi jelek, hangok, kémiai jelek stb., s úgy értelmezhetőek, hogy a fajok egyedei kommunikálnak egymással. A legújabb kutatások szerint az egyes egymástól messze élő fajok csoportjai, az emberhez hasonlóan más „nyelvet” vagyis jelrendszert alakítottak ki egymás között. Az ember evolúciója ugyanígy folyt a Homo sapiens négy-ötszázezer évvel ezelőtti kifejlődéséig. Nagy a valószínűsége, hogy ez a faj a beszédképesség ugrásszerű növekedésével különült el a többi emberszabásútól. Az egyszerű beszédképességét az egyre gyorsuló fejlődése követte, ami – mint mondottuk – az agy fejlődésének a következménye. Ez a folyamat csak együttesen mehetett végbe.

Az eleink még évszázezredekig hatékony hordaéletének a fenntartására használta egyszerű beszédkifejezéseit. A Homo sapiens sapiens alfaj mintegy negyven-százezer éves megjelenésekor, a mai agykapacitásának a birtokában, vált a mai értelemben használt beszédképesség művelőjévé. Fokozatosan kifejlesztette a fogalmakban való gondolkodás képességét. És itt van az állatvilágtól való egyetlen valódi eltérésünk, a beszédképesség kialakulásából levezethető fogalmakban való gondolkodás gyakorlati alkalmazása.

Egy bekezdésben az állatok gondolkodásáról is kell írnom. Eléggé elfogadott a közvéleményben, hogy az állatok ösztönösen cselekednek. Vagyis nem tudnak gondolkodni. Az etológusok újabban már oldják ezt a dogmát, a támogatásukra azért álljon itt e bekezdés. Az állatvilág ugyanazokból az elemekből, génekből épül fel, alig van néhány % eltérés közöttünk. Már ebből a megközelítésből is látszik az állítás tarthatatlansága. Egyébként az ösztön az emberben is működik, mégsem mondjuk ránk meghatározólag a csak ösztönös cselekvést. Az állatvilágra is jellemző az ösztönök működése, de azokra a tettekben való gondolkodás a meghatározó. Egy kísérletsorozattal tudom bizonyítani a fentieket. A hatéves palotapincsi kutyánk nálunk nőtt fel. Sokat játszom vele. Már 5 éve folytatom a megfigyelésemet. Ha a legönfeledtebb játékunk közepette hirtelen támadóállást veszek fel, a kutya minden estben ugyanúgy reagál. Ő pedig azonnal védekező állásba merevedik. Ezt már vagy ezerszer eljátszottuk. Ebből én azt a következtetést vonom le, mert az én tettemre ő mindig tettel válaszol, hogy az állatvilág tettekben gondolkodik. A tett az a valóságban mindig igaz cselekedet, mert csak egy újabb tett oldja. A tettek igaz cselekedetétől az állatvilágban nincs eltérési lehetőség, ők nem ismerik a fogalmakat, ezért sem fordulhatott elő, hogy színészkedésből ne vette volna fel a védekező állását.

Arra a kérdésre, hogy kiemelkedett-e az ember a természetből, azaz egyértelmű válaszom: nem! Ez egyszerűen nem is lehetséges. Az emberi faj is a természetben fejlődött ki az összes többi élőlénnyel együtt. Ebből az önfenntartó anyagi rendszerből kiemelkedni csak akkor lehetne, ha az emberi faj képes lenne egy saját törvényei szerinti, a természettől független önfenntartó körfolyamatot létrehozni. Vagyis életfenntartásában semmiben sem támaszkodna a mai természetre. Erre az emberiség a maga 6,5 milliárdos mai populációjával nem képes. Ehhez egy új bolygót kellene benépesítenie a Naprendszerben. Próbálkozik is vele (a Mars), de ez halva született gondolat.

Tehát, az ember a fenti három állításból csak a beszédképesség kifejlődéséből levezethető fogalmakban való gondolkodásával tér el az állatvilágtól. A munkavégző képesség nem törzsfejlődési fogalom, a természetből való kiemelkedéséről meg szó sem eshet. Ezért a továbbiakban csak ezzel a kérdéskörrel foglalkozom. Hogyan kapcsolható ez a genetikai (valódi) fejlődés mégis ahhoz az állításomhoz, hogy a beszédképesség evolúciója egyben a mai veszélyeztetettségünk egyetlen és abszolút okozója.

A megértéséhez a természet körforgásának elméletéhez kell visszanyúlnom. A természeti eseményekben minden tényező egy dialektikus folyamatot ír le. A tényező kialakul (születik) › fejlődik › eléri a csúcspontot › hanyatlik majd átalakul (meghal). Ezt a folyamatot a helyszűke miatt a körfolyamat kiegyenesítésével, és nem időarányos osztásban, szöveges formában ábrázolom:

A beszédképesség dialektikája: 1. a fejlődés kezdeti szakasza, a faj megjelenésétől mintegy ötszázezer évvel ezelőttig; 2. progresszív szakasz, közel ötszázezer év időtartamban; átfordul degresszívbe kb. háromezer éve (i.e. ezer körül); 3. hanyatló szakasz, a harmadik ezredfordulóig (kb. 3000 év időtartamban); 4. önpusztításunk kezdetei, kétezertől logaritmikusan gyorsulva.

A szöveges ábrázolásból az olvasható ki, hogy a beszédképesség kialakulása hosszú évszázezredekig az emberiség fennmaradását szolgálta. Csak az utóbbi háromezer évben fordult hanyatló szakaszba. A legutolsó száz évben pedig egyenesen az önpusztításunkig hat. Az ábra logikájából érthető meg az emberiség tündöklése és bukása lehetőségének a folyamata.

A beszédképesség kialakulása a maga idejében az emberi faj fennmaradását szolgálta. A fogalomban való gondolkodás kifejlődésével már nem ezt a célt szolgálta? Ha százalékban fejezem ki az ábrát, akkor 99,4 %-ban a fajunk fennmaradását, és csak az utóbbi 0,6 %-nyi életszakaszban fordult visszásságunkká. A degresszív szakaszba átfordulásakor azonban valami más is történt az életünkben. Úgy háromezer éve elkezdődött valami változás, ami megindította a beszédképesség hanyatló szakaszát. Mint már írtam, erre az időszakra az emberi agykapacitás jelentős része felszabadult az életfenntartás kényszere alól, s a szabad kapacitás kereste a leköthetőségét. A munkavégzés alól egyre több személy felszabadult, így tágabb tere keletkezett a fogalmak gyarapításának. Elkezdődött az írás terjedése. Egyre többen szerettek volna a természet napi szolgálása alól felszabadulni. A szabadabb élethez azonban vagyoni háttér is kellett. A vagyont pedig már akkor sem lehetett kétkezi munkából megszerezni, ezért kapóra jöhetett a fogalmakban gondolkodás nagyarányú fejlődése. Már ebben az időszakban több ezer szót, vagyis fogalmat kezdtek használni (Sumér kultúra), s egyre több és több fogalmat lehetett a valóságtól való eltérésekre alkalmazni. A valóság elferdítésével egyre több embertől lehetett elvenni a kis vagyonkáját, hogy egyesek kezén azok felhalmozódjanak. A magántulajdon erősödni kezdett. A magántulajdonok nagymértékű elterjedése éppen erre az időszakra esik. A folyamat azért nem ilyen egyszerű, hiszen nem csak a vagyonosodás, hanem pl. a hódítások is sok új fogalmat igényeltek. Nem véletlen, hogy a magántulajdonok kialakulása, és a fogalmakban történő gondolkodás hanyatló szakasza éppen egybeesik. Ugyanis a két tényező egymást alakította ki, ezek a fogalmak egybetartozóak.

Az időpont meghatározását a Bibliából merítettem. A tízparancsolat nyolcadik pontja így szól: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!”. Ha egymás után végigolvassuk a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik parancsolatot, láthatjuk, hogy azok mind rövid parancsok, miként a „Ne lopj!”. Vajon az olvasónak feltűnik-e, hogy a nyolcadik miért nem egy rövid parancs – Ne hazudj! – mert a hamis tanúságtétel az ugye egyenlő a hazugsággal? Helyette egy szép, úgymond jogászi megfogalmazás került a tízparancsolatba. Ez csak azzal magyarázható, hogy a háromezer éve élt embereknél még nem alakult ki a hazugságmagatartásnak a köznapi gyakorlata. A nyolcadik parancsolatban ezért történelmi bizonyítékot látok, miszerint erre az időszakra esik az emberiség hazugság magatartásának kialakulása a fogalmak fejlődése kapcsán. Nagyon egyszerű megérteni, amíg a hazugságra is alkalmas fogalmat nem alkották meg, magát a hazugságot sem lehetett elkövetni, hiszen nem volt mivel.

A háromezer évvel ezelőtt élt embereknél még a tettekben való gondolkodás volt a fő meghatározó magatartás. Ugyanez az állatvilágban máig igaz. Mindezt egy katonai vezényszóval tudom érzékeltetni: régen az volt a vezényszó, hogy „utánam katonák”, az újkori világunkban meg „előre katonák”. Az emberiség a XX. századra jutott el a fogalmakban való gondolkodás teljes kiteljesedéséig. Ekkorra már annyi fogalmat alkotott, hogy nem volt nehéz az élet fogalmakban történő tanítása sem. Az elmúlt korokban a fiatalok még a szüleiktől (idősektől) tanulták a természeti életet, akik abban is éltek. Manapság pedig már olyanoktól, akik csak papírról tanulták a tanítást. Az oktatóknak alig van saját tapasztalatuk, jobbára csak mások gondolatait adják tovább. Tapasztalat híján ki tudja megmondani, hogy amit tanítanak, az igaz-e a valóságban is? Nyugodtan kijelenthetem, a jelenlegi tanulók mindent tanulnak az iskolában, ám az életükről, vagyis a fenntartható éltről szinte semmit. Érthető, mert a tanítóik sem tudják. Akkor ez nem a civilizációnk elherdálását segíti elő? Sajnos, nem az emberi tett lett a legfontosabb a mai világunkban, hanem az, ha valaki szépen megfogalmazott szövegben (fogalmakban) olyat mond, ami nekünk tetszetős, legyen az akár igaz vagy hamis. Ma már a jövőnk energiái az ember hamis információival előidézett károkozásainak elhárítására fogy el.

Lassan elérkeztünk az információhoz. Az egész mai életünket behálózza az információrobbanásnak nevezett halmozódás. Csak az a baj, hogy nincs senki, aki megmondaná, hogy a felénk közvetített információzuhatag igaz, vagy félig igaz, netán egyenesen hazugság. És itt is nagy a baj! A középkorig a hamis hírt terjesztő emberek akár életükkel is fizethettek. Manapság pedig egy hamis tájékoztatás sokszor többet ér, mint az igaz, ezért tele van a világunk gazdag informátorokkal. A mai emberek pedig már úgy élnek, hogy csak a választott vezető, mint a falkavezér cselekedetét próbálják követni, nem hisznek a szavaknak. Talán ezért sem olvasnak annyit! Hasonlatban ez olyan, amikor egy őzcsapat minden egyede a vezér útján fut, még akkor is, ha a robogó autó alá kerül. Ha a választott vezető hatalma nem képes a helyes dolgokat követni, könnyen úgy járhatunk, mint az autó alá kerülő őzike. Az átlagember már nem képes, a sok igaz és hamis hírelem között eligazodni. Fogalmazhatok úgy is, hogy az információrobbanás „elrohant” az emberek többségének az agykapacitása mellett. Ez egy újabb súlyos megállapítás, érdemes lenne megvizsgálni. Csak röviden, mert nem akarom nagyon széttördelni a leírtakat. Ez a megállapítás nem ellenkezik a fentebb írt szabad agykapacitással. Az információ nem a fenntartható élettel azonos kategória, ezért nem helyettesítheti, nem töltheti be a szabad agykapacitás feleslegeit. A szabad kapacitást, csak a már felvezetett antiglobális életforma cselekvési szükségletei köthetik le egészségesen. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt írom, hogy sok embernél a lekötés olyan irracionális pótcselekedetek formájában valósul meg, mint a dohányzás, a kábítószer, az italozás és a szórakozóhelyek túlzott látogatása.

Csak érdekességként jegyzem meg: nemcsak az információrobbanás, hanem a technikai civilizáció is elszáguldott az ember életszükségletei mellett. Az embernek is egy meghatározható befolyási ingerküszöbének kell lennie az életével kapcsolatba. Ezért is jelenleg egy elidegenített életet él. Az önkorlátozásra képtelen, ránk erőltetett fogyasztói társadalom által létrehozott fogyasztói piac az emberiségnek csak egy csalóka látszat kiszolgálását eredményezi. Ezek a fogyasztási cikkek olyanok, mint egy majomnak a köszörűgép. Nem tud mit kezdeni vele, egész nap csak a gombjait nyomogatja a természet hatalmas erőforrás pazarlása közben. Életbarát termékek kellenének, amelyre ő is képes visszacsatolódni, azt megismerve, javítgatva, átalakítgatva stb. Álljon itt példaként a szekér (lovas kocsi). Évezredekig szolgálta az emberiséget, ismerték és azonosultak minden alkatrészével, amit alig ötven éve néhány év alatt kidobtak a szemétre. Ezért is értéktelenek a mai holmik, egyik nap vesszük, másnap akár ki is dobjuk őket. Az ember olyan természeti környezetben fejlődött ki, amelyben ő maga szerette irányítani, befolyásolni sorsát. A mai világ nem ilyen! Az ember nem is érzi jól magát a bőrében, de van más választása? Minden, ami széppé tette az életét – a saját sorsának irányítása, biztonságérzete, identitása, szülőhelyéhez való kötődése – veszélyben van, vagy már el is vette a mai fogyasztói társadalom.

Mondhatjuk úgy is, hogy a fogyasztói társadalom gyámolító szükségletéhez túlfejlett az ember agya. A szerv keresi a pótcselekvéseket. Ha egy földönkívüli értelmes lény vizsgálódna a Földön, vajon mit érzékelne? Szerintem biztosan észrevenné, hogy minek az embernek ekkora agykapacitása, ha a természet erőforrásait csak elherdálja, és a környezeti katasztrófa előidézésével egyenesen az önpusztítását készíti elő. Mindezt töredéknyi agykapacitással megtehetné. A teljes agykapacitás felhasználása a hosszú távú életben maradás megvalósításához kellene, de már tudjuk, hogy nem erre használja az emberiség. Napjainkban már az információhamisítók egész hada dolgozik azon, nehogy az élet igazságai a felszínre törjenek, s az életünkben pozitív változás kezdődhessen el.

Sok ember már látja, hogy nem jó irányba megy az életünk fenntartásának a szekere. De vajon az átlagember hogyan juttathatná el az akaratát a vezérhez? S ki garantálhatja, hogy a vezérhez eljuttatott akarat a helyes út? Akkor most vált igen érdekessé, izgalmassá a jövőnk kérdése. A jelenlegi információrobbanás halmazából vajon kihámozható-e a megmaradásunk igaz útja? És ez az út járható-e? Vajon a természet nem úgy kódolta-e az élet folyamát, hogy a tévedő lénynek és fajának csakis a pusztulás lehet a végeredménye? Nos, e világrengető kérdésekre remélhetőleg a válaszokat nem egyedül nekem kell megadnom.

Azt biztosan állíthatom, hogy az emberiség nagymértékben eltévelyedett. Mint már írtam, egymilliószor gyorsabban használ el erőforrásokat a természetből, mint ahogy azok képződtek. Minden képzeleten felülmúlóan pazarol, mindent elszennyez maga körül. Közben megállíthatatlanul szaporítja hordáját, ugyanakkor örömmel pusztít. Életfolyamában pedig hazug ideákat éltet, hogy esélye se legyen a jövőjének a megmentésére. És tényleg úgy tűnhet, mintha egy földöntúli isteni lény tervszerűen tervezné az emberi életet, s az elkövetett idealista tévedései (bűnei) miatt most, egy környezeti katasztrófa előidézésével, az elpusztítására tesz kísérletet.

De van egy reálisabb magyarázatom is az ember szerepére. A Föld ókorában, az akkor élt élőlények anyagcseretermékeként sok-sokmilliárd tonna fosszilis anyag képződött, amely a természet körforgásából kiválva belső erőforrásként raktározódott el. Következtében a rendszer radikálisan megváltozott, lelassult, teret adva a mai biocönózis kifejlődésének. Ez a gigászi mennyiségű elraktározódott belső erőforrás azóta is hiányzik a természet körfolyamataiból. Év-százmilliókig nem volt egyetlen faj sem, amelyik képes lett volna újra körforgásba vinni ezt az energiát. A természetben ki kellett fejlődni egy új fajnak, amelyik képes elégetni – mert csak elégetve válhat újra biológiai erőforrássá – ezáltal visszaadni a természet körfolyamatának a fosszilis anyagokat. És melyik faj lehet képes erre a feladatra? A nagy agykapacitásával csak maga az ember! Arról a természet már nem tehet, hogy az ember telhetetlen módon igazodva a „feladathoz”, a természet körfolyamatainak felgyorsításában – a szükségesnél nagyobb ütemet kiváltva – önmagát is végveszélybe sodorja.

Nincs egyetlen olyan tényező sem az életünkben, ami némi esélyt adna az önvédelemre. Ami kincseket – pénzt, aranyat, építményeket, műtárgyakat – az ember imád, a természet kritikus pillanatában semmit sem fognak érni. A természet legnagyobb kincsét, a fosszilis tüzelőanyagokat haszontalan dolgokra, életellenes cselekedetekre elfüstölve semmi sem marad a kezünkben a védekezésre. Az erdők elfogynak, az éghajlat rohamosan változik, nem lesz elegendő elektromos energia, s az édesvíz fogytán van és elszennyeződik. Az elkényelmesedett és elhízott civilizált ember védtelenül fog állni, kitéve az átalakuló természet kénye-kedvének. S akkor nem jő majd a fogyasztói társadalom sem, hogy menedéket nyújtson.

Ha az emberiség bármely mai tevékenységét vizsgáljuk, mindegyik ellentétes irányban fejlődik az élet fenntartásának törvényszerűségeivel. Már a védelmét is csak a technikára, puskára, tankra, bombákra építi. Ezek az eszközök a természet változásaival szemben semmit sem érnek, ugyanis azok év-tízezredeken át hatnak. Közben némelyek az örök élet megvalósításán meg hasonló agyrémeken (génmanipulációkon) dolgoznak, tovább pazarolva lehetőségeinket. Túlszaporodott civilizációnkban máris a genetikai leromlás tünetei mutatkoznak. Szinte minden ember szenved valamilyen betegségben. Egy újabb példaként jól látható, hogy az orvosok és a gyógyszer gyártók is profitérdekeltségűekké váltak. Az a jó állapot, ha sok a beteg és sok a bevétel. Ezért szerintem az orvostársadalom már titkon megváltoztatta évezredes felfogását, s az egészségérdekeltség helyett betegségérdekelté vált. Mielőtt egy érzékeny orvos is felháborodna, megkérdezem, működik-e az egész populációra kiterjedő egészségre nevelő program? Az orvostársadalomnak a genetikailag hibás terhességek kiszűrését és az egész népesség egészséges életformára való nevelését kellene elsősorban szolgálnia, csak utána gyógyítani.

Hatalmas könyvtárnyi a semmitmondó, a fenti eltévelyedéseket okozó nyomtatott szöveg, ami szintén nem a megmaradásunkat szolgálja. Ezért egy teljes tabula rasa szükséges. A tudósokat rá kellene szabadítani a megmenekülésünk stratégiájának a kidolgozására. Szerintem nagyon sok tudós hajlandó egy testhezálló, kemény feladat elvégzésére. És ez a feladat lehetne a természeti világgazdaság és a természeti világtársadalom tudományanyagának a kidolgozása. amelyre már nem sok időnk lehet. Szerintem a huszonnegyedik óra végén vagyunk. Ha az erre képesnek látszó egypólusú világhatalom felelősségérzete nem fordul a megmenekülésünk felé, nem marad esély a jövőnk megalapozására.

Az a legnagyobb hiba, hogy idestova ötven éve minden olyan tudományos lehetőség az ember rendelkezésére áll, amely megakadályozhatta volna a jelenlegi helyzet kialakulását. Ezért az emberiség elkövette a természet ellen a bűnők-bűnét, nem élt a civilizációs tudásával, hanem inkább visszaélt a természet törvényeivel szemben. Ha most még az utolsó pillanatot is elszalassza, nincs több esélye, és még ki is érdemli a természeti katasztrófa reá váró következményeit.

Ha nem lesz olyan erő, amely az emberiség fogalmakban történő gondolkodásának a következtében hegységekké összeálló emberi hazugsághalmazt eltakarítsa megmaradásunk útjából, akkor reménytelen a jövőnkről beszélni. Az előző cikkemben dollárhegyekről, ebben meg hazugsághegységről írok. Vajon vannak-e más hegyek is a jövőnk előtt? Erről írhatnák egy következő cikkemben. Van még jó néhány téma a tarsolyomban, és ebből is ki kellett hagyni néhány fontos gondolatot nehogy szétessen a mondanivaló. De olyan nagyok, mint egy hegység már nincsenek!

Mint látjuk, nagyon sok estben arra fecsérlődött el a genetikai fejlődésünk, hogy az ember, saját eltévedéseit saját magának magyarázgatva, tovább hódoljon káros tevékenységének. Annak minden következményével! Ha végiggondoljuk, hogy eltakakarítható-e az emberiség háromezer év alatt összehordott hazugsághegysége, nos, meglehetősen reménytelen feladat előtt állunk. Ám ha arra gondolunk, hogy az emberi szellem, amely eléggé felszabadult az életfenntartás teljes leterheltsége alól, talán még megbirkózhatna a feladattal, akkor van még esély. Így a saját veszélyeztetettségünkből adódhat a megmenekülésünk egyetlen esélye is. De ez a piramisok építésénél gigászibb feladat lesz. Ismert, hogy a piramisépítők népe is a homályba veszejtődött. Ha nem fogunk hozzá azonnal az egész emberiség szintjén – hiszen csak együtt tudjuk a jövőnket megmenteni – nem lesz rá elegendő időnk, a globális klímaváltozás gyorsabb lesz. Azért azt se felejtsük el, hogy a jövőnk gondjait egyrészt az életszínvonalunk folyamatos emelési kényszere okozta. A gondjaink tehát élőek!

A téma lezárása előtt még egy érdekes dologról írok. Manapság a fiatalok tanulását firtató felmérésekben egyre többször leírják, hogy aggasztóan romlik a diákok olvasási és szövegmegértési képességei. Megkérdezhető, akkor hol vannak azok a szakemberek, akiknek a feladata lenne ezeknek a gondoknak a megoldása? Tehát leírják a hibát, és mégsem történik semmi. Talán csak nem arról van szó, hogy az illetékes felnőtteknek is olvasási és szövegmegértési zavarai vannak? Miért csak a tanulók vannak elmarasztalva, miért nem a képzett emberek sokasága? A felnőtt emberek immár háromezer éve küszködnek az olvasás és szövegmegértés gondjaival. Már sokan előttem is leírták a természet veszélyeztetésének problémakörét. De aki elolvasta, vagy nem értette meg, vagy nem akarta megérteni a leírt szöveget. Esetleg máshová (régen máglyára, ma hallgatásba) küldték az íróját. Hogy az én írásomnak mi lesz a sorsa, nem vagyok derülátó. Mégis újra és újra le kell írni ezeket a gondolatokat, hátha egyszer szövegértő emberek kezébe kerül az írás, akik képesek cselekedni is.

Az eddigiek összefoglalásként írom, hogy a fentiek alapján bizonyítva látom a fejezetcímben feltett kérdés, a fogalomalkotás kényszerének a szükségességét! Ezeknek a fogalmaknak a vitáját a széles nyilvánosság, a tudományos élet, és a politika szintjén kellene folytatni, hogy a mai fogyasztói társadalom közeljövőbeni bukásáig legyen egy új kidolgozott filozófiai rendszer, a természeti világtársadalom eszmerendszere, amely felválthatja a bukott régit.

A téma lezárásaként a világmegmentők mottójának ajánlanám: „A jövőnk, a fejekben levő gondolatok szárnyalása helyett, a tettek szárnyalásáról kell szóljon!”.

2. Az emberiség fejlődésének letérése a természetes útjáról.

Az előző fejezetben indokoltam, hogy igenis szüksége van az emberiségnek a filozófia helyes fogalma mentén a jelenlegi hibás társadalomtudományának az újraértelmezésére. Ahhoz, hogy rendszerben lássuk a természeti világtársadalom jövőképét, előtte meg kell keresni minden eddigi téves emberi képzetet és annak indítékait. Most továbblépve legfontosabb megvizsgálnunk, hogy a fajunk miért tért le egyedüliként a bioszférában a fejlődése természetes útjáról. Ennek során meg kell határoznunk a letérésünk okát, helyét és idejét, hogy a szellemiségünk újabb reményeként megtaláljuk a jövőnk helyes emberi útját. A célom elérése érdekében a természeti törvények és a társadalomtudomány közegeinek elegyében szükséges vizsgálódnom. Eredményként a természetes útjáról letérő emberiség fejlődéstörténetének az okát, a helyét és idejét kell megtalálnunk a jövőnk függvényében.

A téma felvezetéseként vegyük figyelembe azt a címbeli sugallatomat, hogy én már tudom vajon mi okból hol és mikor tért le az emberiség a természetes életútjáról. Ugyanakkor az úgynevezett modern tanok szerint gondolkodó ember szintén mondhatja, hogy a maga módján már ő is régóta tudja. A mai gondolkodásban nagyobb részben az a meghatározó tanítás, hogy az ember nem a természetes életpályáján fejlődött ki, hanem az idealizmusa szerint úgy teremtődött meg, ahogy ma is él! Nem az én tisztem ennek az eldöntése. Én meg vagyok győződve arról, hogy az ember is hosszú évmilliók alatt a természet életútján fejlődött olyanná amilyen. Aki nem így gondolja, az az ő dolga, de hogy nem visz közelebb a megmaradásunkhoz azt bizton állíthatom. Hogy a címben feltett fogalmak időszerűségét igazoljam, tisztán a természet törvényeit követve fejtem ki a gondolataimat, nem zavartatva semmilyen más tanoktól. Ha az igazi célunk az, hogy megmentsük az emberiség jövőjének legalább egy részét, csakis az emberiség történelmének igaz útját követhetjük. Mert, mintha minden másként történt volna a világban, mint ahogy azt ma tanítják! Nem szabad hagyni a gondolataink befolyásolását mások áltudományosságától, vélt vagy valós érzékenységétől, ami eltérítheti véleményünk kialakulását. Igyekszem a teljes tudásommal feldolgozni a téma anyagát, a természet igaz törvényeit követve, a valóság lehető legpontosabb megközelítésével. Bízom abban, hogy a cikk végére érve egészen másként fogják látni a mai világunkat az olvasók, mint ahogy azt ma még sokan tudni vélik, illetve tanítják. A célom eléréséhez először az ember és a természet viszonyát kell megvizsgálnunk.

Az élet, vagyis a földi természet véletlenül nem alakulhatott ki. A véletlen még abban sem lehet közreműködő, hogy miért pont a Föld a környezetünk egyetlen életet hordozó bolygója. A földünk keletkezéséből adódó környezeti feltételek, mint a hatalmas vízkészletek és az ebben oldódó tápelemek, a légkör védőhatása és a benne forgalmazott anyagok, az egyetlen és nagyméretű holdunk már eleve meghatározza az élet keletkezésének a lehetőségét. Mindezek a nap állandónak mondható energia kibocsátásával talán egyedi adottsága a naprendszerünknek, máshol a bolygónk életfeltételeinek ilyen arányai nem léteznek. Tehát, a földi természet életfolyamataihoz az alapok már az élet kialakulásakor a rendelkezésünkre állottak. Ehhez az egyszerűsítő gondolkodás szerint is arra van szükség, hogy nagymennyiségű és megfelelő közegben feldúsuló tápanyag elemek álljanak rendelkezésre. Ha mindez egy adott védett élettérben (föld őselem) található, melynek közege maga a víz (víz őselem) és a benne oldható ásványi anyagok, már félig kész az élettér. Ha a továbbiakban kialakul a légkör védőhatása (levegő őselem), s kellő mennyiségű hasznosítható energia áll a rendelkezésünkre a napsugárzással (tűz őselem) a kémiaival együtt, már kész is a teljes élettér. Most már az idő függvényében csak arra van szükség, hogy az elemi ásványok, vagyis az anyagi erő mindezeket egy önmagát ismétlődő rendszerbe csoportosítsa. A tudósok között itt kezdődnek a nézeteltérések. Még azt is vitatják, hogy ez a kezdeti anyagcsoportosulás földi vagy földönkívüli eredetű. Ha a legkisebb önállóan létező anyagi részecskék (neutrínó és a foton) biokémiai hatását végiggondoljuk, nem lehetetlen a több mint 4 milliárd éves földi létezés alatt olyan részecske találkozások létrejötte, melyek végül is a földi életet eredményezték. Ezért én inkább a földi keletkezésében hiszek, de a meteoron érkező anyagcsoportosulás megtelepedése az őstengerekben sem lehetetlen.

Ha az ókori emberi civilizációkat vizsgáljuk, Arisztotelész görög filozófus mintegy kétezer-ötszáz éve tudatosította velünk az élet négy alapelemének elméletét: a föld, a víz, a levegő, a tűz (nap). Ez a négy alapelem pontosan meghatározza a földi természet, vagyis az élet keletkezésének minden feltételét. Felteszem a kérdést: akkor ő és a társai már ismerték az élet keletkezését? Akkor a tűzimádó őseinknek biztos fogalmaik voltak az életről? Hogy biztosak azt határozottan állítom, csak annyiban nem, hogy a mai újkori tudásunk sokkal részletesebb, de nem több! Filozófiailag megismételve: az ókori tudósok az őseik nyomán már rendelkeztek a fenntartható élet minden tudásával, melyet pont a mai tudósok felejtik el munkáik során. Ezért a mai tudásunk a részletes ismereteink mellett sem lehet több, a fenntartható fejlődés önpusztításának előidézésével a valóságban is egyre kevesebb, mint az övéik volt. Igen, Ők még tudták, hogy a természet részeiként élnek, és a fenntartható élet törvényeit követték. A mai ember ezt „elfelejtette” és a fenntartható fejlődést próbálja éltetni, de hogy meddig…?

Az élet keletkezését az egyszerűsítő gondolkodásmóddal könnyű megérteni, de az együtt gondolkodásunk érdekében az egységes fogalmi rendszerem érdekében néhány általam megfogalmazott törvényszerűséget fontosnak tartok kiemelni, és még néhányat a továbbiakban:

1. A természet felépülő folyamatai: a föld tápanyagainak, tehát az erőforrásainak a feltáródása, ennek átalakítása biológiai anyagokká, vagyis az élet erőforrásainak a képződése, a körforgás növekvő pozitív oldala.

2. A természet leépülő folyamatai: a tápanyagok, vagyis az erőforrások elhasználása, ezek esetleges kiválása a biológiai rendszerekből, a körfolyamat csökkenő negatív oldala.

3. A természet körfolyamatainak a dialektikája: a felépülő és a leépülő folyamatok egymás utáni valóságos ismétlődései, a kör síkbeli ábrázolásával, de valójában a térben és időben működő felmérhetetlen mennyiségű erőforrás rendszerek változásainak az összessége.

4. A természet körfolyamatainak a dinamikája: a dialektikából adódóan egyenrangú biológiai, vagyis a természet belső erőforrásaival működőképes önfenntartó rendszer, melynek intenzitása, sebessége a benne résztvevő anyagmennyiségek függvénye. A dualitás világképe szerint a felépülő és leépülő ellentétpárok mozgáskényszereinek kifejeződése.

A belső erőforrások kiválásával, vagy a már kivált illetve külső erőforrások bevitelével a rendszer lendülete megváltozik, és ez visszahat a rendszer elemeire. A földi élet úgy indult, hogy a természetben egy tápanyag halmozódás keletkezett. Ez a spontán erőforrás csak az élet beindulására várt. Ebben a tápdús környezetben másodpercenként több milliárd atomi részecske kapcsolódás és szétválás játszódhatott le. Ez a folyamat akár egy milliárd évig is eltartott, mire az első életjelenségeket mutató anyagcsoportosulások megjelentek az őstengerekben. Ezek az egysejtszerű lények úgy 2 milliárd évig is fejlődhettek mire elérkezett a többsejtű élőlények időszaka az utóbbi 1 milliárd évben. Azért írom le ezeket a közismert gondolatokat, hogy az ember jelenségét közös nevezővel értelmezhessük. Értenünk kell az evolúció biológiai folyamatának a törvényszerűségeit, ha az ember szerepét is meg akarjuk érteni a természetben.

A fentiek szerint az első közös egyetértési pontunknak kell lenni, hogy az élet kialakulásához tápanyag, azaz erőforrás felhalmozódás szükséges. Mint tudjuk, ez a földi viszonyok között létrejött az ősóceánokban és a légkörben is. Ezeken a tápanyag halmozódásokon már megindulhatott az életnek nevezett folyamat az állandóan rendelkezésre álló napfény és kémiai energia hatására. Az első anyaghalmozódások kapcsolódtak a tápanyagokkal, és egyre nagyobb molekulájú anyagok keletkeztek. Az önmagukat reprodukáló molekulák kialakulásától számítjuk az élet beindulását. Az elsődleges termelő típusú élőlények felvették, feldolgozták a szervetlen tápanyagokat, és beépülve a szervezetükbe készítettek helyette ún. szerves anyagokat. Már az élet kezdetén kialakulhattak a biológiai erejükből kifolyólag az úgynevezett fogyasztói típusú szervezetek, melyek a széteső szervezetek anyagait használták fel az életbennmaradásuk érdekében. Rövidesen kialakulhatott a ragadozó életmód is. Tehát már az élet indulását követően kialakultak a termelő típusú növényi, és a fogyasztó típusú állati élőlények, melyek halmozódásaiból épül fel a bioszféra. Az evolúció első köre leegyszerűsítve a felhalmozódó tápanyag erőforrásból indult a termelő szervezetek kialakulásával, és a fogyasztói szervezetek módosulásával zárta a kört.

Az előző bekezdésből a legfontosabb természettudományi elméletnek, az evolúció biológiai folyamatának új filozófiai megállapítása bontakozik ki. A mai tudományos megfogalmazás szerint, a szintetikus evolúció elméletében az élőlények változékonysága és a természetes szelekció a fejlődés fő oka. Ezzel szemben a fejlődéstörténet újbóli végig gondolásából az evolúció legvalószínűbb folyamata mást mutat. Az evolúció nem más, mint az élő szervezetek folyamatos harca a természetben rendelkezésre álló erőforrások megszerzéséért. Vagyis az evolúciónak elnevezett földi folyamatban a fejlődés a fajok biológiai erejének a megjelenési formái. A szükséges többlet erőforrás megszerzése az életben minden esetben az egyedek és fajok egyre nagyobb biológiai ereje kifejlesztésének függvénye. Ennek lényege, hogy a teljes földi evolúcióban az első körben záródott körfolyamat dialektikája ismétlődik folyamatosan, de mindig egyel magasabb energetikai szinten, mint egy kvantum jelenségben. Az evolúció legmodernebb de téves szintetikus fejlődéselmélete helyett egy új elmélet megfogalmazására van szükségünk. A természeti világtársadalom természettudományának új alaptörvénye:evolúció= a természet felépülő (termelő típusú, növényi) és a leépülő (fogyasztói típusú, állati) folyamatainak kölcsönhatásából kialakuló dialektikus fejlődési körfolyamatok egymás utáni dinamikus változásai, de mindenkor a biológiai erő változásaiból adódóan egyel magasabb fokú biológiai energetikai szinten történő ugrásszerű megvalósulásai.

Darwin nevéhez fűződő, alapjában téves törzsfejlődési elmélet felülvizsgálata okáért rövid magyarázatként leírom, hogy a természetben minden egyed és faj a megjelenésétől kezdve viszonylagos állandóságra, stabilitásra törekszik. Mindez az emberi viszonylatban is igaz. Az életben minden változás egyben veszélyt is hordoz magában. Egyes környezeti változásokra az élőlények csak a belső biológiai erejük növelésével képesek válaszolni. Ennyi magyarázatból is megérthető, hogy a ma elfogadott nézet, miszerint az evolúció fő oka az élőlények változékonysága és a természetes szelekció, logikailag nem helyes elmélet. Megfordítottja az igazságot az ok és okozat felcserélésével. Az evolúció fő oka a szükséges erőforrások megszerzése érdekében az élőlények biológiai erejének fejlesztése, melynek okozatai – és nem okai – az élőlények változékonysága és a természetes szelekció jelenségei. Ha a szintetikus fejlődéselmélet helyes volna, akkor a természetben látnunk kellene az evolúció szerint félig és egészen kifejlődött fajokat is. Ezzel szemben minden ismert mai fajt a legteljesebb kifejlettségében láthatunk. Mivel magyarázható, hogy találtak évmilliárdok óta szinte változatlanságot mutató egysejtűeket az élőlények között (kóli baktérium)? Csak azzal, hogy minden faj a kifejlődése során nagyfokú biológiai állandóságra törekszik. Ha a környezete nem kényszeríti újabb változásra, megmarad annál a jól bevált geno és fenotípusos formánál, ami a fenntarható életét biztosítja. Ennél részletesebb magyarázat nem e cikk feladata. A hagyományokkal átszőtt konvencionális tudományos életben, ha valaki mégis érdeklődik az elméletem iránt, a rendelkezésére fogok állni. Ezek a folyamatok a valóságban rendkívül bonyolult rendszereket alkotnak, nekünk csak az alaptörvények megismeréséig kell ebbe a folyamatba belekapcsolódnunk.

Második közös pontunknak kell lenni, hogy csak a felépülési folyamatokban van meg a lehetősége az élet bővülésének. Csakis erőforrástöbblet esetén van lehetőség az egyedszám növelésére, és újabb fajok dominánsá válására, ezért az evolúciónak kizárólag a fejlődést elősegítő felépülő folyamataiban van létjogosultsága. Az ilyen pozitív periódusban alakulnak ki az előző fenológiai állapotából – de szigorúan a törzsfejlődésük vonalán – a fajok újabb megjelenési formái, tehát az élet szereplőinek a száma szaporodik. A leépülési folyamatokban a feltárt tápanyagok elfogyása következtében az egyedszám csökken, megkezdődik egyes fajok kipusztulása. Mai világunkban a fajok tömeges pusztulása ilyen periódust feltételez. A rendelkezésre álló erőforrások mennyiségét az élet körfolyamatait kísérő természeti feltételek is befolyásolják. Vagyis a rendszer nagyon bonyolult. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy a földi természet az maga az élet, ugyanis minden eleme részt vesz a körfolyamatokban, befolyásoló erőforrásként. Másként értelmezve, nem csak az egyes fajok mutatnak életjelenségeket, de maga a természet összessége is. Ez a gondolat azonban az emberi léptéknél is magasabb, ezért a továbbiakban maradjunk az élő földi folyamatoknál.

Ha egy kicsit átgondoljuk az előzőekben leírtakat, felismerhetjük, hogy a természet legnagyobb felépülési periódusa az élet képviselőinek a megjelenéséig tartott. Ezek az első szervezetek kezdték el a felhalmozódott erőforrásokat saját életfolyamataik fenntartására hasznosítani. A hatalmas szabad készleteken elszaporodva és differenciálódva egyre több, egymástól is eltérő felépítésű szervezetek jöttek létre. A többiektől nagyobb biológiai erőt magukénak tudó élőlények elszaporodtak. Ugyanígy a fogyasztói szervezetek is differenciálódtak. Mint már írtam, kialakul a természet első ellentétpárja a termelő és a fogyasztó szervezetekkel, másként fogalmazva a növény és az állatvilág fő rendszerei, melyek az ősi felépülési szakaszban újabb ellentétpárok sokaságát hozták létre. Érdekes módon az ókori emberi kultúrák az ellentétpárokat, mint a duális gondolkodást, már szintén használták a mindennapjaikban. Értették az élet alapjelenségeit (élet – halál stb.), használták a kultúrájuk kialakításában, még a vallások is belőlük merítettek (mennyország – pokol). A természet körfolyamatai is csak úgy értelmezhetőek, ha van egy felfelé (+), és van egy lefelé (–) mutató félköre. Az ellentétpárok váltakozása adja meg egy körfolyamat dinamikáját. Tehát, a felépülő és leépülő folyamatok egymásutánisága biztosítja a körfolyamat működését. Az élet csak így működhet a természetben, ezért nevezhetjük a természet dialektikus elméletét a természet alaptörvényének.

A természet működésének alaptörvényéből könnyen megérthető, hogy a körfolyamatok ellentétpárjainak egymásutánisága térben és időben működve a természet dinamikáját határozza meg. Az elvéből adódik, hogy az ősi erőforrás felépülés periódusának szinte teljes tápanyagkészleteit felhasználhatták az akkori élőlények. Kialakult a dinamika mozgató ereje az ellentétek egysége. Az egyre fogyó táplálékért megindult a fajok közötti verseny. Az ellentétek harcából fokozatosan kialakult egy viszonylagos egyensúlyi helyzet az evolúciós rendszerekben. A természetnek van még egy nagyon fontos törvényszerűsége. Valami érdekes módon a természet igyekszik a felépülő és leépülő folyamatait egyensúlyban tartani, vagyis van bizonyos pufferolási képessége. Ha egy élőlény kedvező körülmények közé kerül, és az elérhető erőforrásokból relatíve többet szerez meg magának, tehát túlfejlődik, akkor a természetes ellenfelei visszacsökkentik a lehetőségeit. Ezzel helyreáll az egyensúly. Az is egyértelmű, ha egy önfenntartó rendszerből kiveszünk, vagy beteszünk anyagmennyiségeket, e rendszer folyamatai megváltoznak. Példaként ismét a fosszilis anyagokat veszem elő. A szén és a kőolaj a természet egy újabb 500-300 millió éve lejátszódott felépülési folyamatában, annak melléktermékeként kivált a körforgás folyamatából. Hiányoztak az olyan szervezetek a biológia körforgásából melyek ezeket hasznosítani tudták volna. Az ellentétpárjuk hiányából következően ezek az anyagok kiváltak a természet körfolyamataiból, és elraktározódtak a földben. Ennek eredőjeként a természeti rendszer gyökeresen átalakult, az ezeket létrehozó fajok nagy része kihalt (jégkorszakok). Tehát a fosszilis anyagok egy igen kedvező éghajlati periódus felépülő (termelő) szervezeteinek az anyagcsere termékei.

Ha az élő szervezetek biológiai felépülését vizsgáljuk, a ma élő összes faj egyazon időszakból származik, mégpedig abból az élőlényből, amelyikben az RNS (a DNS őse) átörökítő anyaga keletkezett. Mivel ez az anyag az egysejtűektől a többsejtűekig mindegyikben megtalálható, ezért teljesen egyértelmű, hogy a földi fajok mindegyike attól az ősi szervezettől származik, amely 1-3 milliárd éve alakult ki az ősóceánban, mégpedig az archaezoikum korban. A mai élőlények közös őse differenciálódva és a biológiai erő eltérései következtében az evolúció során kifejlesztette a földi életet. Ha elfogadjuk természeti törvénynek, hogy a Földünk minden faja az első önreprodukcióra (őslény) képes szervezet elszaporodásából adódó differenciálódásokból (fejlődési eltérések) származik, akkor az egész biológiai rendszertanunk is hibás lehet. Az életfaszerűen elágazó fejlődésábra helyett a széles és azonos alapról kiinduló párhuzamos törzsfejlődési ábra lehet a helyesebb felfogás. Tehát, a magasabb rendű fajok nem alacsonyabb rendű fajokból származnak. Egyszerűen, a mai biocönózis minden élőlénye abból az első ősanya reprodukciójaként elszaporodott és a környezet eltérései hatására differenciálódott leányszervezeteinek halmazából fejlődött ki, melyek az eltérő genetikai lehetőségeket génjeikben hordozták.

A leányszervezetek hatalmas tömegéből azok az egyedek fejlődtek új rendszertani csoporttá, amelyek képesek voltak új tápelemek hasznosítására. Példaként, amelyik képes volt hasznosítani a kalciumiont kialakította a mészvázasokat, amelyik még a foszforiont is az a csontos élőlények fajait. Ugyanez az ember esetében: Az ős-leányszervezetek halmazában elkülönült gerinchúrosok (Chordata) törzsalapjáról az emlősök (Mammalia) osztályszakaszából a főemlősök rendjének leányágai, melyek az élet kezdetétől genetikailag elkülönülve saját önfejlődési pályát futottak be. A leányágak már magukban hordozták a törzsünk őssejtszerű halmazából a további differenciálódásra képes genotípusokat, melyekből kifejlődhettek a majomfélék családjának a faji elkülönülései. Hogy a fejlődés folyamán a családunk mely fajai maradhattak fenn, azt a fajok mindenkori biológiai ereje határozta meg. Ha úgy tetszik, a mai ember ősét is vissza lehet vezetni 3 milliárd évre visszamenőleg. A leírt törzsfejlődési folyamat bizonyítása érdekében gondolják végig azt a folyamatot, ahogy a magzat az anyaméhben végigköveti a törzsfejlődés átváltozásainak útját (Egészségügyi ABC, 1985, 468. old.). Ez a párhuzamos fejlődéselmélet megcáfolhatatlan tudományos ténye. A közös ősi egysejtszerű őslénytől származó eredet elméletének további abszolút bizonyítékai a testünk sejtes felépülése és a mai ivaros szaporodás egysejtből történő kiindulása. A párhuzamos fejlődéselmélet helyességét még tovább bizonyítja, hogy már a rokon fajok között sincs gyakorlatilag reprodukciós lehetőség.

Összefoglalva eddigi fejtegetésemet, megkülönböztettük a természet felépülő és leépülő folyamatait, ami nem azonos egy élőlény növekedésével és elpusztulásával, sőt egy faj fejlődésével és kipusztulásával sem. A földi természet körfolyamatai a naprendszerünkben a nap életképessége határáig fog fennmaradni. A fajok és egyedek élete ennél mindig csak rövidebb szakasz lehet. Meghatároztuk a filozófia módszerével az ember kifejlődésének kezdeti időpontját. Egzakt módon ennek meghatározása lehetetlen, mert fizikailag senki sem lehetett jelen az eseményen. Mégis az eredményt abszolútnak kell felfogni, mert semmi sem indokolja az ember másfajta származásának a lehetőségét. Az ember a közös őslénytől az első természeti körfolyamatban differenciálódva, a gerincesek törzsének párhuzamos evolúciója során fejlődött olyanná, mint amilyennek ma látjuk.

Minderre a hosszú előfejtegetésre azért volt szükség, hogy feltehessem a következő kérdést: vajon az ember miért és mire fejlődött vagy teremtődött meg a természetben? Tudunk-e erre a kérdésre válaszolni? Képesek vagyunk-e határozott választ adni, vagy csak elméletit? Ha tudjuk a választ, az egyben meghatározhatja a jövőnket is. Sajnos pontos választ a kérdésre az előző bekezdés szerint adni lehetetlen. Filozófiai választ minden gondolkodó ember képes adni, de ezek akár egytől egyig eltérhetnek egymástól. De ha meg sem próbáljuk a helyes választ megtalálni, akkor soha sem jöhet el egy olyan helyzet, hogy az emberek többsége felzárkózzon egy elmélet mellett, ami a jövőnk szempontjából igaz lehet. Tegyünk próbát!

Az előzőkben felvázolt biológiai rendszerekben él és létezik az összes élőlény és köztük az ember is. Hogy könnyen megértsük az ember biológiai szerepét, ismét az egyszerűsítő gondolkodásmódhoz kell nyúlni. Az emberi faj is a közös életünket megteremtő őslény differenciálódásáig vezetheti vissza a törzsfáját. Mint már írtam, a természetben a felépülő folyamatokban van az evolúciónak fejlődési lehetőségei. Az ősi tengerek hatalmas erőforrás készletein kezdetben akadálytalan felszaporodási lehetőségei voltak a termelő élőlényeknek, és a széteső szerves anyagaikat felhasználó fogyasztó szervezeteknek. Az elsődleges erőforrások felhasználásával az akkori szervezetek számára egyre inkább a mások által birtokolt erőforrások megszerzése vált szükségszerűvé. Az elkülönülő biológiai szervezetek immár a biológiai erejükből adódóan küzdelemre kényszerültek az erőforrások birtoklásáért. Ha olyan felépülő szakaszban éltek, amikor elegendő erejük maradt a könnyebben hozzáférhető tápanyagok hasznosítására, a faj egyedszáma növekedett, és az evolúció szerint a törzsének alapjáról akár újabb fajai jutottak lehetőséghez.

Az ismételten elfogyó erőforrások hatására leépülő szakaszokban a fajok egyedszáma, majd a legkevésbé életképes fajok kihalása következett be. Több ilyen szakaszról tud a mai tudomány, példaként a dinoszauruszokat említem, ahol nem egy faj, hanem egy egész rendszertani osztály pusztult ki. Mégis az élőlények eltérő anyagi felépülésükből adódó biológiai erejük volt csak képes az evolúció ilyen sokszínűségét kialakítani a természetben. Minden élőlény a fennmaradása érdekében a lehetőségei határáig kifejlesztette a biológiai erejéből adandó biológiai fegyvereit. Tehát, a fajok szerint kialakult biológiai fegyverek, melyek közé például a szaporaság, az erő és tudásbeli különbségek is beletartoznak, voltak képesek a fennmaradásukat eredményezni, vagy kipusztulásukat okozni. Az ősi differenciálódásból eredő fajok közül azok kerültek domináns fejlődési lehetőséghez, amelyek a természetből megszerezhető többlet erőforrások hasznosítására képessé váltak. De az egyes fajok térnyerése már az időben is a körfolyamatok dinamikájára épült, újabb és még újabb biológiai fegyverek kifejlesztésével.

A fentiekből következően akkor az ember is így fejlődött ki az evolúciója során? Igen, biztosan állíthatom, hogy az állatországból az emberi faj azért jutott domináns fejlődési lehetőségekhez, mert úgy hatvanöt és három millió év között lehetett egy olyan természeti felépülési folyamat, melyre ráépülve az ember addig is elkülönült őse evolúciós lehetőséghez jutott. Az egyszerűség kedvéért megjegyzem, ne úgy képzeljük el a leírtakat, hogy egyre kisebb és kisebb emberi alkat volt a fejlődésben visszafelé, hanem úgy, mint az embrió fejlődésénél írtam. Mindig egy újabb, a változást kiváltó természeti ok (erő) hatására, az előző állapotának okozataként kifejlődő változatnak (varietas). Ha elfogadják ezt az érvelést, akkor azt is el kell fogadni, hogy az emberi faj egy úgynevezett szabad tápláléklehetőségre (erőforrásra) ráépülve kezdett jellegzetes fejlődésébe. Hogy ez a táplálékforrás mi lehetett, egyértelmű választ adni elég nehéz. A sok elmélet közül nekem a „vízimajom” származáskép a leglogikusabb megoldás. Ugyanis a mai elméletek szerint, miért gyalogolt volna a szavannákon össze-vissza, kitéve magát a hatékonyabb ragadozók támadásainak. A biológiai fegyvereiben eléggé gyenge őseinknek ez biztos öngyilkosságnak számított volna.

Szerintem az ember mai fejlődéstörténetében egy óriási tévedés rejtezik. Ha csak a mai majom csordákat figyeljük meg, de szinte minden állatfajra jellemző, hogy hatékony területvédelemre (territóriumra) építik életüket. Az emberi fejlődéstörténetek erről szinte megfeledkeznek. Minden leírásban a szavannákon való őgyelgés és a mamutvadászat szerepel. Ez az állítás az ember felegyenesedésének, vagyis a kétlábon járás megmagyarázására született igen gyenge elmélet következtében terjedt el a köztudatban. Egyébként még azért is sántít ez a harmatgyenge világkép, mert az ember is inkább a mindenevők csoportjába tartozik. Akkor őrá már az önvédelem természeti törvénye sem vonatkozna? Az ember ősei egész biztosan területvédelem szerint éltek. Erre abszolút bizonyítékaink vannak, csak elő kell venni őket az ősi nyelvekből (vízág, part, határkő stb. szavak), de a mai államhatár gyakorlata is az ősidőkbe vezet vissza. Ezért a szavannákon való őgyelgés szintén egy hamis emberi életkép, megváltoztatandó tanítás!

A helyes elmélet szerint az őseink igenis hatékony területvédelemre voltak berendezkedve ősidők óta, és ebből kifolyólag úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ősidők óta helyhez kötött, letelepült életformát folytattak. Ide vezethető vissza az ember valódi konzervatív magatartási igénye. Csak a felszaporodása és környezeti veszélyek mozdíthatták ki a territóriumából. Az ősi emberi csoportok (20-30 fős hordák) mindvégig ragaszkodtak az életterükhöz, akár az életük árán is. A csoportból különböző okokból kiváló néprészek, az elvándorlók, már őgyeleghettek a szavannákon, amíg nem találtak maguknak szabad élőhelyet. Ezekre a csoportokra lehet jellemeztetni a liberális magatartást mindaddig, amíg saját territóriumot nem tudtak kialakítani. Ahogy új hazát találtak, letelepedve azonnal konzervatívokká váltak. Ezzel megtaláltuk a mai politikai magatartás két fő irányzatának az eltérőségére a valódi ökológiai magyarázatot. Csak megemlítem, hogy a mai demokrácia választási pártjai a két alapvető emberi magatartásforma bizonyos keverékei, tisztán egyetlen pártban sem jelennek meg.

Hogy pontosan értsük a különbséget, a valódi konzervatív és liberális fogalmak pontos meghatározását is el kell végeznünk. A Magyar Értelmező Kéziszótár 1972-es kiadásában a konzervatív fogalom értelme az 1. pont szerint: „a hagyományokhoz, szokásokhoz stb. ragaszkodó.” Ezt a megfogalmazást ki kell egészíteni a stb. helyére a természeti életforma fogalommal, és így megkapjuk a valódi konzervatív életforma fogalmát. A megfogalmazása a következő: valódi konzervatívizmus = a hagyományokhoz, szokásokhoz, a természeti életformához ragaszkodó, az ilyen személyekre jellemző életfenntartó cselekedeteinek az összessége.

A liberális szó fogalmának a meghatározásához a fenti kéziszótárban leírtak alig értelmezhetőek. Ezért egy új fogalmat kell alkotnunk. Az ősi liberális életforma a természeti fejlődésből adódóan az az emberi magatartás, amely a szülőhelyükről bármely okból elvándorlásra kényszerült és új hazát kereső személyekre jellemző. A konzervatív magatartással ellenkezően a szabadságjogok szabadelvű gyakorlatát hirdető és alkalmazó személy és néprészek (törzsek) új hazát kereső magatartásának az összessége. A szabadelvűség akkor válik igazán negatív értelművé, amikor önhatalmúlag a törvényről és a végrehajtásáról is mások ellenében dönthet. Az ilyen magatartás fogalma a következő: valódi liberalizmus = a szabadelvűség gyakorlatából, a mindent szabad amit a törvény nem tilt alapon, az őskorban az új élettér megszerzésében, az újkorban pedig a magántulajdonon alapuló szabad verseny mentén (globalizmus) az új életterük megteremtésében érdekelt személyekre jellemző viselkedésformáknak az összessége.

Az állandó territórium kialakításának a legfontosabb követelményei, hogy elegendő nagy legyen az emberi csoport (horda) megélhetéséhez, valamint felismerhető és jól védhető természetes határok jellemezzék. Ezeknek a kritériumoknak a természetben legjobban, egy vizekben bővelkedő, vízágakkal (folyók) körülvett élettér felel meg, melyek a hegyek völgyeiből kiindulva a tengerekig tartottak. Az ilyen terület tápanyagokkal bőven ellátott, és jól lehet védeni az ellenfelektől. Ha ez a környezet még meleg földrajzi övezetben fekszik, a legalkalmasabb lehetett az emberré válás helyszínének.

Ha most visszatérek a vízimajom származásképhez, könnyen megérthető, miért a leglogikusabb számomra. A fentiek szerint már leírtam néhány ez irányú gondolatomat. Itt most egy új és abszolút bizonyítékot hozok a téma további bizonyítására. Az embrió, vagyis a méhen belüli fejlődés nagyvonalakban végigköveti a törzsfejlődés folyamatait. Az emberi magzat fejlődésében van egy fázis, amikor állati formában kiszőrösödik az embrió. Ez az állatvilággal való közös fejlődési szakaszt jelenti (majmok családja). Ez a kiszőrösödés röviddel utána visszafejlődik, és a továbbiakban ún. kopasz embrióként fejlődik tovább a magzat. Ez lehet az a fejlődési szakasz, amikor az ember ősei fejlődési lehetőséghez jutottak a természet vizes életmódjának a felépüléséből. Az ember biológiai ereje képessé tette fajunkat egy új táplálékforrás meglovagolására. A lehetőséghez alkalmazkodva biológiai fegyvereit kiterjesztve ez az elkülönülésük vezetett végül is a mai ember kifejlődéséhez. Ez a felépülési szakasz 65 millió éve kezdődhetett, amikor a vizek a kedvezővé váló környezeti feltételekként halakban és más vízi állatokban igen gazdagokká váltak és az ilyen élőhelyekben viszonylagos szabad élettér keletkezett. Az új evolúciós elméletem szerint megjegyzem, hogy az emberi faj a vizes élőhelyek lakójaként sohasem volt a többi majomfaj szerint fánlakó életformájú élőlény. Tehát, mivel nem volt fánlakó életforma szakasza, ezért a fákról sem kellett lejönnie, hogy felegyenesedésével a szavanna lakóivá váljon.

Az elkülönülés helyére tippelni tudok, Keletközép-Afrikában az Afrikai-nagytavak és a Nílus mocsaras forrásvidéke. A vizes életmódban, az egyenlítő körüli meleg Afrikában nem volt szüksége a vastag szőrbundára, ez még akadály is a vízben, ezért az evolúciós kényszer visszafejlesztette az ember szőrzetét. Érdekes volna a kérdés további részletesebb tudományos vizsgálata. Még az is kiderülhetne, hogy nem azért állt kétlábra és egyenesedett fel az ember, mert dolgozni akart. A vizes, mocsaras élőhelyeken ugyanis az egyenes testtartás az evolúció leggazdaságosabb energia mérleg szerinti fejlesztésének tűnik. Sőt az emberiség fő szexuális testhelyzetének a kialakulására is magyarázat lehet. Talán azért sem találnak elegendő régészeti bizonyítékot az ember őseiről, mert a vizekben ezek a maradványok könnyebben eltűnhettek.

Akkor most már tényleg ott tartok, hogy meg kell válaszolni azt a kérdést, miért teremtődött meg az ember a földön? Elég nehéz pontosan megfogalmazni a választ, de meg kell próbálni. Az emberi faj a természetben azért válhatott domináns fajjá, mert a természeti folyamatokban volt egy olyan felépülési szakasz, amikor az erőforrások felhasználásáért vívott biológiai küzdelemben, számára kedvező feltételek alakultak ki. Ha ezt leegyszerűsítem, az ember a tápláléklánc szereplőjeként fejlődési lehetőségekhez jutott. Mégegyszerűbben, a tápláléklánc működésében szükség volt a szerepére, vagyis volt egy másik élőlénycsoport (pl.: a halak osztálya) mely éppen gradációban volt. Tehát a felszaporodóban levő fajok részére a természetes ellenséget testesítette meg. Ezen egyszerű oknál fogva hatvanöt millió éve az addig is a majomszabásúak családjának önállóan fejlődő faja a vizes élőhelyek domináns élőlényévé válva napjainkig elvezette a sikeres evolúciója útját.

Hát nem tudom, hogy mit fog gondolni a mai civilizált ember az előző bekezdésben leírtakról. A ma embere ugyanis egész nap azt hallja az információ manipulátorok működéseként a médiákban, hogy az ember azért teremtődött a földre, hogy átalakítsa azt a saját szükségletei kielégítésére. Meg azt, hogy az egyetlen tudatosan élő faj, mely kultúrkörnyezetet hoz létre a földön. Még azt is, hogy a fejlett agya révén kiemelkedett és ura a természetnek. És nem utolsósorban, hogy a munkavégző képességével meghódítja az egész világot. Legújabban pedig azt hallja óráról órára, hogy csak a fenntartható fejlődést kell szolgálnia, hogy minden jót elérjen a földi életben, a mennyországról már alig esik szó.

Akkor most mit jelent az előző mondatok mellett az a kijelentésem, hogy az ember is a tápláléklánc részeként fejlődött ki, és egyben táplálékul szolgálva más élőlények számára. Egyszerűen csak azt, hogy semmivel vagy alig különbözünk a természet többi szereplőitől, ezért semmi sem indokolja a hangzatos kijelentéseinknek az igazságtartalmát. Biztosan nem azért teremtődtünk a földre, hogy irracionális módon azt átalakítsuk a vélt igazságaink szerint, hanem a természet szolgálatára fejlődhettünk csúcsragadozóvá a szabad kapacitások felhasználására. Tehát rendelkezésre állt az őseinknek minden olyan erőforrás, hogy domináns fajjá fejlődhessen. Az evolúciója során létrejött az ember sajátos biológiai ereje, mellyel a továbbiakban a természet körforgásából elegendő erőforrást tudott magának megszerezni.

Ha ez evolúció folyamatát kísérjük végig, azt kell megállapítanom, hogy valószínűleg az emberi faj volt az utolsó a sorban, amelyik még dominánssá fejlődhetett a természetben. Ez azt jelenti, hogy az emberen is kicsúcsosodhatott az evolúció legjelentősebb fejlődése, a biológiai erejének okozataként a nagy agytérfogata. A nagy agytérfogat mellékesen az egyenes testtartás következménye, vagyis kifejlődése másodlagos szerepű. Ebben a cikkben csak annyit róla, hogy ennek az agykapacitásnak azért kellett kifejlődnie, mert a máskülönben gyenge életképességű emberi faj nem tudott volna a biológiai tengerben fennmaradni. A nagy agytérfogat ára az evolúcióban az volt, hogy csökkent fajunk más biológiai ereje. De érdekes módon a természet túlfejlesztette az ember agykapacitását. Mert a kedvező ökológiai körülmények közé jutva (5-3 ezer éve), a vélt vagy valós elgondolásai következtében fokozatosan letért a természetes fejlődésének az útjáról. Kijelentette, hogy ura a természetnek, ezzel formálva jogot a természet mértéktelen kifosztására, mégha ez a saját szükségleteinek az érdekében is történt. De ma már ennél többről van szó. A vallások egyisten tiszteletéről fokozatosan áttért az önimádás első személyes megvalósítására. A valóságban a természet szolgálása helyett egy szereptévesztés következményeként immár önmagát helyezi egy isteni viselkedés központjába, a civilizált emberiség egy része önmagát képzeli Istennek. Egyesek egyenesen Istent is  játszanak, génmanipulációkkal a teremtő szerepét próbálják átvenni. A fenntartható fejlődés hamis propagandájával azonban az emberiség egy környezeti katasztrófát készít elő, aminek egyikünk sem tudja a végkimenetelét elkerülni.

Ha a természetben, mint már írtam, a leépülési folyamatok kerülnek túlsúlyba, akkor az élőlények egyedszáma csökken, és az életképtelenebb fajok kipusztulása kerül előtérbe. Tehát ha egyes fajok biológiai ereje nem képes az életbennmaradáshoz szükséges erőforrások biztosítására, kialakul a fajok kipusztulásának korszaka. Ez a jelenség akkor is bekövetkezhet, ha egy domináns faj a gyengébbek életlehetőségeit csökkenti, vagy teljesen elveszi. Ha a fajok kipusztulásának a száma gyarapodik, akkor a természet erőforrás-hiányos állapotba kerül, vagyis a leépülési folyamatok kerülnek előtérbe. Ez az állapot a környezeti feltételek megváltozásából, vagy egy faj túlfejlődéséből (gradációjából) származhat. Ha ez a lény egyszer elvonja mások erőforrásait, másodszor a saját biológiai termékeit is eltünteti a biológiai körforgásból (föld alá ássa), kétszeresen is károsítja a természetet. De ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy visszahoz a természet körforgásába hatalmas mennyiségű egykor elraktározódott biológiai erőforrásokat (fosszilis anyagok), a tudatától függetlenül meg fogja változtatni a természet körfolyamatait. Ennek eredményeként akár a több százmillió évvel ezelőtti feltételek alakulhatnak vissza, annak minden következményével. Hogy melyik ez a lény, amelyik a természet mellett önmagát is képes veszélyezteti, nem más, mint az újkor csúcsragadozója, vagyis maga az ember.

Alaposan végigelemezve az ember és a természet viszonyának a kérdéskörét, közelítünk a bevezetés első kérdésének a meghatározásához. A fenti életlehetőségeket azért kellett felvázolni, hogy az ember természeti szerepének alapos megismerésével a lehető legpontosabban tudjuk meghatározni annak az okát, miért tért le az ember a természetes útjáról. A válasz előtt azonban még az emberiség fejlődéséről kell pontos fogalmakat alkotnunk. Az emberiség mindaddig élte természetes életét, amíg a felszaporodása következtében szét nem terjedt a Földünk lakható területein. Ez a kiterjedés csak úgy mehetett végbe, a fentebb írt fejlődés okán, hogy az emberi hordák genetikai központjai (a nép magja) a territóriumukon maradt, és az új hordákat alapítók és támogatói vonultak tovább új élőhelyekre. Kezdetben ez a folyamat a természet körforgása szerinti ősközösségi létformán alapult. A különböző okokból elvándorlók az új élőhelyeiken elegendő erőforrás esetén új csoportokat, társadalmakat hoztak létre, és így tovább.

Lassan kialakult az az élethelyzet, hogy a lakható élőhelyek szabad területei (erőforrásai) elfogytak a földünkön. Ez az időszak mintegy 8 ezer éve következhetett be a földtörténeti holocén korban, az utolsó jégkorszak után. Újabb szabad erőforrások nem lévén, a kedvezővé váló környezeti feltételek következtében az emberiség az élete fenntartásában az önfogyasztás helyett egyre inkább az önfenntartás elvét kellett alkalmaznia. Vagyis a munkavégző képességéből kifolyólag, amit a fejlett agyműködése támogatta, fokozatosan kifejlesztette az élelmiszertermelés folyamatait. De mind a letelepült földművelés, mind a belőle kiváló nomád állattenyésztés még a természeti életformára épültek. Az emberi csoportok minden esetben az önmagukat meghatározó kultúrkörnyezetüket is megalkották. A minden bizonnyal egy géncentrumból származó emberiség önmaga körül koncentrikusan táguló civilizációk kiépítésével élt. Középen a helyben maradottak (a mag népe), körös-körül az elvándoroltak kultúrköreivel. Az időben és térben szétterülő hordák az őskorban egységes egy nyelvet beszélő csoportjai az ókorban nemzetségekké majd törzsekké, végül országokká, birodalmakká váltak szét. A soknyelvű, soknemzetiségű népekre tagolódott nemzetek a középkortól a mai napig megtartották ezt a szerkezetet.

Az ókorban kialakuló új népcsoportok hatására az emberiség mozgása a természetben megváltozott. A fokozatos szétterülés után az elfogyó természeti erőforrások okán nagytömegű visszaforduló ún. népvándorlásszerű mozgásokat váltottak ki az ókor hajnalán i.e. háromezer körül. A megfordult szétvándorlás irányát a népvándorlásokat a kedvezőtlenné váló környezetű területekről érkező új életlehetőségeket kereső népek indították el. Vagyis megkezdődött a harc a még rendelkezésre álló erőforrások megszerzéséért. A kialakuló népvándorlások evolúciós oka az, hogy a perifériákon elfogytak az erőforrások, és e népcsoportok visszafordultak az ókori központ magasan fejlett kultúrái erőforrásainak a megszerzése érdekében. Ebből nagyon súlyos etnikai konfliktusok keletkeztek, amely a népek közötti háborúk kiteljesedésével járt együtt. Az egyszerűsítő gondolkodás szerint, a népvándorlások evolúciós magyarázata hasonlatos az őstengerek egysejtszerű élőlényeinek a fejlődéstörténetéhez. Már ebből a leírásból is világosan megérthető, hogy az élőlények őstörténete folyamatosan ismétli önmagát, de mindig egyel magasabb energetikai szinten. Jelenleg az emberiség szintjén. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a fejlődés minden állomásán az erőforrások elfogyása indítja be a negatív változásokat, és ez az eseménysor a változást kiváltó szervezetek nagymértékű pusztulásával jár együtt, ismét újabb bizonyítékát adom az emberiség közeljövőbeni végveszélyes helyzetére.

De folytatnom kell az eredeti téma felvezetését. Azért, hogy pontosan megértsük az emberiség történelmében az utóbbi tízezer évi fejlődésének a folyamatait az előző bekezdések alapján, egy új fogalmat kell alkossak. A világ ismeri az indoeurópai nyelvek fogalmát, és az ebből levezethető újkori indoeurópai kultúra kérdéseit. De azt is mindenkinek tudnia kell, hogy ezt a kultúrkört csak a napjainkban létező népekre lehet jellemeztetni. Az ebbe a fogalomba tartozó népek az utóbbi 2-3 ezer évben alakultak ki és fejlődtek olyanná, mint ahogy ma is látjuk őket. De mi volt háromezer éve és előtte? Remélem minden olvasó tisztában van azzal a kérdéssel, hogy a mai kultúrák előtt kellett lenni egy ősibb kultúrának, amelyből kialakulhattak az újkoriak. Az az ókori kultúra, mely az őskőkorszaktól a vaskor elejéig tartott, határozta és alapozta meg a mai kultúrákat. Tehát ha megalapozta, akkor időben is előtte kellett lejátszódnia. A megkülönböztetésük érdekében kell az új fogalmat megalkotni, mely elkülöníti az elsődleges ókori, és a másodlagos újkori kultúrákat. Az indoeurópai kultúra fogalmát pedig ki kell egészíteni. Az alkotott fogalmam a következő:

5 Indomediterrán kultúra: az őskorból eredő, Jézus Krisztus születéséhez rendelt új időszámításunk kezdete előtti évezredekben, az Indus folyótól Európa lakható részein át, Afrika mediterrán (északi) részétől a Nílus folyót övező lakható területein kialakult ókori civilizációk egységes egynyelvű elsődleges kultúrája.

6 Indoeurópai kultúra: az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó népek alkotta , az elsődleges kultúrákra ráépülő, azokkal összeolvadó soknyelvű, soknemzetiségű újkori másodlagos kultúráinak kialakulása.

E cikk keretében a kultúrák részletes ismertetése nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Hogy kik alkották meg az elsődleges kultúrát, az idő homályába veszejtődtek. Ezek felkutatása szintén nem ide tartozó feladat. Erről a kérdésről a magyar nemzeti ereklyék ősi eredete témájú egy következő írásomban olvashatnak többet. A címbeli kérdés megoldása érdekében csak annyit kívánok a fenti fogalmakhoz hozzátenni, hogy az elsődleges kultúrkör legfontosabb ismertetőjele szerte a világon megtalálható. A Napisten motivációja az Indomediterránia kultúrkörön kívül az amerikai indiánoktól (Mayák stb.) a távolkeleti népekig (Japán) mindenhol megtalálható, ezért a közös ősi származás teljes körűen bizonyítható.

A fenti két alapfogalom tisztázása után most már hozzáfoghatok az emberiség fejlődése utóbbi tízezer évének a vizsgálatához. Két alapvető szempont elemzését kell elvégezni. Először a megjelölt időszak népességviszonyait, és annak a mozgástörvényeit kell pontosan leírni. Az emberiség őskorában kezdődött, és az ókorban kiteljesedett központi egyiptomi civilizációjára, az eddigi vélekedésekkel ellentétben, a letelepült életforma volt a jellemző, állandónak mondható territóriummal. A népesség a lassú felszaporodásából következően csoportosan falvakba majd városokba szerveződtek. A letelepült életformát nem a mai fogalmak szerint kell érteni, hanem amíg volt a territóriumon belül szabad hely, addig az életfolyam a téli és nyári szállások váltogatásából, vagy a pihentetett területek felváltva történő használatából ált össze. Tehát a hangsúly az egy azonos földrajzi területen belüli életvitelen van.

Egyértelműnek kell lenni számunkra, hogy csak a letelepült állandó lakosság képes egy meghatározó élettérben magas szintű és szervezettségű civilizációt létrehozni. Ennek megértését a mai államgyakorlatok példái tökéletesen bizonyítják. Ebből a megközelítésből egyértelmű, hogy csak a központi kultúrkörben és a körkörös terjedés mentén alakulhattak ki, az ókori termelési viszonyoknak megfelelő magas szintű civilizációk. Az egész világon közismert az indomediterrán kultúrkör központjának tekinthető, az ókori Egyiptomi Birodalom virágzása. Az egyiptomi piramisokat a mai napig csodálja az emberiség. A piramisokat az akkor ott élő nép a tudásának, az értelmének, és a gazdagságának a jelképeként, de inkább a vallási és népi összetartozása erősítésére építették. Nem állja meg a helyét az a vélekedés, hogy csak temetkezési célt szolgáltak volna, ahogy azt ma sokan gondolják. Az akkor élt fáraók így hangsúlyozhatták ki, hogy ők ügyesebbek, erősebbek, okosabbak, gazdagabbak más népeknél. Költőien úgy is kifejezhetem magam, hogy a piramis messzebb vetítette az árnyékát a valóságától.

Az egyiptomi gazdasági csoda hamar felkeltette az addigra már más nemzetekké fejlődött és messzire elvándorolt népek érdeklődését a dolog megismerésére. Ezt a csodálatot is kiváltó elsődleges kultúrát még azaz ősi, egységes egy nyelvet beszélő nép hozta létre, mely a származási területein maradt, vagyis az emberiség magja. Érdekes módon az egyiptomi kultúra kivirágzásának az idejére tehető az a világhelyzet, amikor az emberiség felszaporodásával megteltek a föld összes lakható területei. De ennek az időszaknak a végére esett az ember ókori történetének első környezeti katasztrófája, az ötezer éve kiteljesedett Góbi sivatag és környezete kiszáradása. Ez a két tényező az előzőekben leírtak szerint jelentős népességmozgásokat indítottak el a térségben. Nem volt már szabad és új erőforrásokat tartalmazó terület, ezért a sivatagosodás komoly élelmiszerhiányt eredményezhetett.

Fentebb írtam már arról a kérdéskörről, hogy a föld lakható területeinek a teljes benépesítése idejére esik az embernek saját „farkasává” válásának az időszaka. Vagyis nem lévén újabb szabad hely, a továbbra is felszaporodó törzseknek csak más népektől, az erre a tevékenységre kialakult háborúikkal, egymás gyilkolásával lehetett anyagi javakat elvenni. Mindeddig az élet nem így folyt! Az élőlények a természetben csak akkor bocsátkoznak élethalálharcba a saját fajtársaikkal, ha a kitérésre már nincs lehetőségük. Az ember saját maga farkasává válását tekinthetjük a természet első kódolt figyelmeztetésének arra, hogy az emberiség vigyázzon, mert rossz útra tévedt. Átvitt értelemben az első figyelmeztetés az ember számára, az egyedülállóan nagy agytérfogata ellenére is eredménytelen maradt. A háború gyakorlatát beindító nomád, legeltetve vissza vándorló törzsek a nagy agykapacitásuk ellenére sem vették figyelembe, hogy ráléptek az emberiség önpusztító életútjára.

Az egyre gyorsuló gradáció következtében az emberiség életfolyama a ma ismert módon, újabb tévutakra tévedésekkel folyt tovább. Mint írtam, az évtízezredek alatt szétvándorló ősi hordák, az eltérő körülményeik következtében, egyre több és több elkülönülten fejlődő, másként beszélő, és más kultúrájú törzsekké, majd más népekké váltak. Az elfogyó szabad erőforrások következtében, megindultak a népek visszavándorlási folyamatai. Látjuk, hogy a piramisok árnyéka messzire vetítődött, a gazdag letelepült elsődleges kultúra vonzani kezdte a nomád néptörzseket. Eleinte beszivárogtak a birodalmak peremvidékeire, és egyre nagyobb etnikai összeütközésbe keveredtek a bentlakókkal. Egy-egy területen összegyűlve és onnan kiindulva megkezdődött a harc az elsődleges kultúrák elfoglalásáért. Ez a folyamat mintegy 5 ezer éve kezdődött el, és az első elbukott elsődleges kultúra az Egyiptom melletti ókori Sumér kultúra lett. Ez a háborúsorozat tovább tartott, és háromezer évig tartó küzdelem vette a kezdetét, mire az elsődleges kultúrák központja az Egyiptomi-birodalom végleg a megdöntőik kezébe került. Ennek a történelmi időpontja Kr. e 30.-ik év, amikor 7. Kleopátra királynő, Egyiptom önálló királynője öngyilkosságával (?) végleg a római hódítók kezébe került az ókori legfejlettebb kultúrája.

Második szempontként a korszak gazdasági viszonyait kell megvizsgálni. Az ember természeti életformájából kiinduló gazdasági tevékenysége a mindenkori hordafelépülései alapján már részletesen feldolgozott, az ún. ősközösségi életforma leírásaiból ismert. Egyértelmű, hogy az állandó territóriumában a termelés és a fogyasztás a horda közös tulajdonában, használatában volt. Az emberiség felszaporodásának kezdetén a közös tevékenység még hosszú ideig meghatározta a csoporttulajdon egyeduralmát. Sokáig a termelő eszközök csoporttulajdona volt a meghatározó, de a termelőeszközök készítésének fejlődése fokozatosan kialakította a vegyes tulajdonviszonyok gyakorlatát. Egykoron a hordavezér eldönthette, hogy egyesek távozzanak a csoportból (utódlási harcok). Az eltávozók a földterületet nem vihették magukkal, csak a saját kézi eszközeiket. Miként írtam, a további fejlődés során a településeken alkalmazott polisz elv vált az általánossá, vagyis a mindenkori polgárok birtokolták a földeket és a természeti javakat, míg a munkaeszközök jó része magántulajdonban maradt. Az emberi felszaporodás következtében az utóbbi háromezer évben egyre kevesebbek kezében összpontosult a termelő eszköztár, és egyre többen lettek rabszolgák, kezdett megjelenni a haszonelvű magántulajdon.

Mint feljebb fogalmaztam, az emberi felszaporodás következtében a megélhetési gondokkal küzdő népeknek a megélhetésükhöz, gazdagodásukhoz szükség volt az elsődleges kultúrák anyagi javaira. Ennek okán a támadó nomád népek háromezer éves háborúskodások közben meghódították az elsődleges kultúra népeit. Vajon mi lehetett az a stratégia, mely a szegényebb, de szaporább népeknek lehetővé tette a győzelmet? Első gondolattal az tűnik elő, hogy a gazdagabb elsődleges kultúra népeinek a nagyobb anyagi erejük lévén eredményesen kellett volna védekezniük. Ezeknek a civilizációknak a fő jellemzői a letelepült életforma és az önfenntartó munka alapú társadalmi szerkezet. A környező népek győzelmét csak egy olyan új stratégia szolgálhatta, mely gazdasági mértékkel hatékonyabb az előzőnél. És ez a rendszer nem lehetett más, mint a katonai győzelmek alapján kialakuló, a hódítási jogból bekövetkező vagyongyarapodások,majd a hűbériségi joggyakorlat szerint kialakuló vagyonkülönbségek társadalma. Másként a magántulajdonon alapuló gazdasági rend. A gyakorlatban a természeti életformát mutató csoporttulajdonú elsődleges kultúrát legyőzők, a másodlagos kultúrájuk felépítése során a hangsúlyt a gazdaságilag hatékonyabb haszonelvű magántulajdon elsőbbségére helyezik, annak minden következményeivel.

Az előző bekezdés eredményes stratégiai kérdése után térjünk vissza még ahhoz, miért volt hatékonyabb az elsődleges kultúrát elpusztító népek taktikája? Ez is nagyon egyszerű kérdés. A letelepült földművelésből élő népeknek az önfenntartó életmódjukból kifolyólag folyamatosan dolgozni kellett. A hódítóik pedig nomád állattartók, ezért állandó élőhellyel nem rendelkező népek voltak. Az előbbiek a munkakötelességüknél fogva nem tudták a védelmüket folyamatosan és teljes körűen ellátni. A nomádokra viszont a mozgékonyság a jellemző, még szaporábbak is voltak. Egy jó vezér bármikor össze tudta hívni őket egy kínálkozó hódító háborúra. Így bármikor képesek voltak lerohanni a valamiért legyengült letelepült népeket, elfoglalni a falvakat és városokat, elpusztítani az ellenállókat. Igaz, hogy háromezer évig védekeztek az elsődleges kultúra népei, de a hódítók mindig előnyben voltak. Maga a hódítás, vagyis a magánjog kiterjesztése mindig csábítóbb, illetve hasznosabb volt a védekezésnél. Így a népességében és gazdaságában egyre veszítő civilizációk végül is teljes egészben az elfoglalóik kezébe kerültek. A győztesek pedig a hódítási jog alapján magántulajdonokra alakították át az elsődleges kultúra addig jellemzően csoport tulajdonát. Hogy pontos legyen a fogalmazásom, még egy szót, mégpedig a „haszonelvű” fogalmat kell a magántulajdonhoz kapcsolni. Az ember a társadalmi és gazdasági fejlődésében a természetes csoportelvű tulajdon felváltásával elérkezett a természetellenes haszonelvű magántulajdonon alapuló társadalmi alakulat megvalósításához.

Ha még egyszer átgondoljuk az eddig leírtakat megállapítható az a fejlődési folyamat, hogy az ember az egyetemes természetben fejlődve évmilliókig a természetes útján haladt, egészen a fentebb leírt elsődleges kultúra végleges bukásáig (i. e. 30. év). Mindeddig nem lépte át azt a lélektani határt, ami a természetes életformát jellemzi, vagyis a természet egyetemes, mindent magába foglaló, egységesen mindenre és mindenkire kiterjedő világszemléletét. Ezért nagyon nagy változást sejtet az a tény, hogy átlépte e határt az emberiség.

Az eléggé hosszú felvezetésem sorain megvizsgáltuk az ember viszonyát a természethez, az emberi fejlődésről vallott tanítások ellentmondásait, az elsődleges és másodlagos kultúrák kérdéskörét, valamint ezek gazdasági eltérőségeit. Csak ezen az úton érhettem el a címbeli téma első tételének megfogalmazásához. Tehát, a természetes útjáról letérő emberi fejlődés valódi oka: az egyetemes természet felosztása haszonelvű magántulajdonokra. Másként, a magántulajdonon alapuló gazdasági forma elterjedése a világunkban. Ezáltal megnyílt az egyenesen út a mai fenntartható fejlődés természetellenes gyakorlatához. Csak megemlítem, hogy van nem haszonelvű magántulajdon, mint a lakhatás céljára használt családi ház a megélhetés eszközeivel.

A természetes útról való letérésnek van még egy nagyon fontos, tanulságos végkövetkeztetése. Ha az emberiség (egy domináns élőlény) úgy fejlődik, hogy egy hatékony és szerencsés csoportja (népe) egy felépülési folyamat következtében kiemelkedő lehetőségekre tesz szert, a világunk kevésbé szerencsés leépülő csoportjai megkezdik a harcot a kiemelkedő okok felszámolásáért. Ha az előző mondatot visszavetítem az elsődleges kultúra bukására, akkor átvitt értelemben a messzire vetülő piramisok árnyéka okozta az ókori birodalmak bukását. Egy teljesen új megfogalmazásban ez azt is jelenti, hogy a természet megtette a 2. kódolt figyelmeztetését az emberiség számára, vigyázat, csak akkor maradhat fenn az emberi civilizáció, ha az minden élőlénynek (ember, állat, növény és környezet) nyújt valami jót! Ez az egyenlőtlen fejlődés kiegyenlítődési törvénye, mely a fenntartható élet gazdasági filozófiájából érthető meg. Amelyik élőlény túlfejlődik, az ellenfeleik megkezdik a harcot ennek felszámolásáért. A törvény kisugárzása a mai életünkben már jól érzékelhető, egyre erősödik a fejlett atlanti országok külső fenyegetettsége. Ezért ha nem a természet kiegyenlítődési törvénye szerint gondolkodik a vezető egypólusú (USA) világhatalom, még nagyon nagy bajok keletkezhetnek a jövőbeni életünkben.

A természetes útjáról letérő emberiség történelmi okának (a haszonelvű magántulajdon győzelme) meghatározása után, a másik kettő tényezője megfogalmazása előtt, még egy rövid fejtegetésre van szükség. Mint írtam, a letelepült elsődleges kultúrák térvesztésével egyre több helyen a rátelepülő népvándorló nomádok összeolvadásaiból keletkeztek a másodlagos kultúrák. Az első ilyen kultúrának tekinthető az ógörögökre rátelepült dór és a jón törzsek összeolvadásából keletkező ún. görög antik kultúra i.e. I. évezred elején. Görögország kialakulása elején még az őslakosok természeti életéből kialakult csoporttulajdon volt a gazdaságuk meghatározó tulajdonviszonya. Ezt bizonyítja a polisz fogalmának ógörög nyelvű származása, vagyis egy kialakult vegyes tulajdonú társadalmi forma. Az emberiség első demokráciájának fennállása idején, i.e. 514 – 399 között zajlott le a magántulajdoni viszonyokra történő átállás, az uralkodóvá váló arisztokrácia nehéz belháborúkban meggazdagodva kivívott győzelmeként. Következménye, hogy i.e. 399-ben megbukik a demokratikus intézményrendszer, ezzel a természetes életút is. A győztes pénzhatalom tovább nem volt hajlandó megosztani a hatalmát a vesztes néppel, egyeduralomra jutásukkal a magántulajdon hatalma kerül előtérbe. Fontos megjegyeznem, hogy úgy tűnik, mintha a demokratikus államforma csak egy átmeneti társadalmi formaként jöhet létre. Abban a pillanatban, ha az egyik fél győz, azonnal átalakul a rendszer egy valódi diktatúrába. Történelmi léptékben rövidesen a diktatórikus önálló görög állam is elbukik i.e. 148-ban, egy még hatékonyabb ún. Római-városállam által.

Ha a történelemi példával szeretnénk bizonyítani az előző bekezdés megállapítását a demokrácia viszonyaira, nem kell sokáig keresgélnünk. A görög példa szerint alakult a római demokrácia (köztársaság) sorsa is. A Róma városállamának az alapítása i. e. 753-ban, röviddel követi a görög kultúra kialakulását. Az Itáliai-félsziget többtörzsű őslakosai közé betelepülő latin kereskedő réteg a városállamban fokozatosan kiterjeszti a hatalmát, és kialakul a klasszikus latin kultúra. A latin kultúra szintén a poliszjog talaján alakult ki, sokáig a görög demokrácia szabályait követve fejlődött. Az utolsó Etruszk király elűzésével i.e. 509-től következik a Római Köztársaság időszaka. Ebben a kultúrában fejlődött ki az emberiség második demokráciájának a gyakorlata. A sikeres hódításai következtében egyre inkább birodalmi állapotba fejlődik. A Római Birodalomban a hódítási jog alapján egyre nagyobb magántulajdonnal rendelkező mindkét nemzetéből összeolvadt arisztokráciájának (patríciusok) megerősödésével mintegy 465 év alatt jutott el a demokrácia gyakorlatának a feladásához, a magántulajdonon alapuló diktatúra másként a császárság bevezetéséhez.

A görög poliszjog elve felett aratott római magánjog végleges győzelmét egyértelműen a történelem méltán fontos napjára i.e. 44. márc. 15-re kell keltezni. Erre az időre dőlt el, hogy a római arisztokrácia nem tudja, és nem is akarja tovább a demokrácia szabályai alapján irányítani a birodalmat. Ez a nap Julius Caesar hadvezér és többször választott államfő (konzul) meggyilkolásának a napja. Végleg eldőlt, hogy a Római Birodalom fennmaradása érdekében a továbbiakban csak a magánjog alapján működhet, ami a magántulajdon diktatúrájaként jelent meg. Caesar utóda Octavianus aki Augusztus néven császárrá koronáztatta magát, a továbbiakban a magántulajdonok császáraként irányította a megerősödött birodalmát. A Római Birodalom az előzőleg meghódított görög városállamok után sorra az elsődleges kultúrákat meghódítva jutott a másodlagos latin kultúra végleges megalkotójának a szerepkörébe, melyből az egész indoeurópai kultúra kialakulása is táplálkozott. Gyakorlatilag az elsődleges kultúrák ősi területeit fedte le a birodalom legnagyobb kiterjedésekor.

Az eddigi eléggé hosszú fejtegetésekkel végül is eljutottunk az emberiség természetes útjáról letérés mindhárom okának a megválaszolásához. A cikk szempontjából nagyon fontos meghatározásokat külön sorokban kívánom kiemelni. Az emberiség fejlődésének letérése a természetes életútjáról meghatározásai a következők:

1) Oka: az egyetemes természet felosztása haszonelvű magántulajdonokra.

2) Helye: a Római-birodalom, a latin másodlagos kultúra kialakulásának a területe.

3) Ideje: időszámítás kezdete előtt 44. március 15-e, Julius Caesar meggyilkolásának a napja.

Ettől az időponttól kezdve először a birodalom területén szilárdul meg az új politikai és gazdasági rendszer, majd fokozatosan szétterjed az egész mai világunkban. Ez a folyamat nem ment simán, nagyon súlyos háborúk kitörését jelentette az egész világra szólva. Az emberiség nagyon nehezen adta fel az ősi természetes életmódját, de a célszerűségében hatékonyabb új gyakorlat mégis győzedelmeskedett. Mára már majdnem teljes egészében meghódította az emberi kultúrákat. A magántulajdon uralkodási gyakorlata a fogyasztói társadalmak globalizációs gazdaságpolitikájában csúcsosodik ki, mely a magántulajdon egy igen különös tobzódása. Ezeket a fogyasztói társadalmakat azok a népek hozták létre, melyek elfoglalták az elsődleges kultúrákat, illetve beültek az elfoglalt kultúra vezető helyeire, és létrehozták annak maradványain a másodlagos kultúrájukat. Ennek a kultúraváltásnak annak idején progresszívnek kellett lennie, mert az egyre szaporodó emberiség ellátása új megoldásokat követelt az akkori hatalomtól. Másként a fejlődés dialektikája szerint nem győzhettek volna. Sajnos az újkori tevékenysége ettől függetlenül is elvezetett a mai civilizációk környezeti veszélyeztetésének a határáig. Ha ez bekövetkezik a másodlagos kultúrák fejlődése mégis az emberiség tévútja lehet. Ezért a másodlagos kultúrák által létrehozott civilizációkat, főleg az utóbbi 50 év fogyasztói társadalmainak természetellenes tevékenysége alapján, egységesen a társadalmak antifejlődésének kell tekintenü k. Mert semmi indokkal sem lehet azt a mennyiségi fejlődést pozitív fejlődésnek nevezni, ami végül is a nagymértékű veszélyeztetésünket eredményezheti.

Az elméleti fejtegetéseimben eljutottam a cikk e részének a zárógondolatához. A természetes életútjáról letérő emberiség részére, a környezeti katasztrófa lehetőségének a felvillantásával, a természet megtette a harmadik kódolt figyelmeztetését. A természet megmentéséért küzdő ökológusok ezt tisztán látják. Csak az a baj, hogy a világunkon uralkodó magántulajdont képviselő világhatalmi központokban a büszke és öntelt másodlagos kultúra képviselői, vagyis a győztesek ülnek. Eszük ágában sincs megérteni a mára már egyértelmű természeti vészjeleket. A mintegy kétezer éves győzelmi mámorukat semmi esetre sem kívánják a józanságra felváltani. Én sem tudok mást tenni, mint nyomatékosan leírni az ez irányú meglátásaimat. Ezért kiemelten még egyszer leírom a fentiekben megfogalmazott, a természet három kódolt figyelmeztetését az emberiség részére:

A. Első: az ókorban mintegy 5 ezer éve, az ember saját faja ellenségévé (farkasává) válása.

B. Második: az elsődleges kultúrák bukását okozó piramis árnyék, az egyenlőtlen fejlődés kiegyenlítődési törvénye.

C. Harmadik: az újkori emberi civilizációkban, a fogyasztói társadalmak totális magántulajdonának antifejlődést okozó magatartása, a környezeti katasztrófa előidézésével.

A filozófiai elméletem során felvázolt megoldási javaslatomban az ókori polisz társadalmi alakulat újra gondolására tettem javaslatot. Ha nem fogadja meg a jövő természeti világtársadalmának egyetlen járható útját a harmadik évezred elején az egypólusú világhatalom, a többi már velem együtt az egész emberiség gondja lesz. Könnyű megérteni helyzetünk tarthatatlanságát a természet kódolt üzeneteiből. Ha már az első két figyelmeztetést figyelmen kívül hagyták a győztesek, mert másként a harmadikhoz el sem lehetett volna eljutni, akkor az utolsó sorsa sem ad derűlátásra okot.

3. A demokrácia igazi arca

Az emberiség bölcseletének a fogalmakban való gondolkodás kiteljesedése okán bekövetkezett eltévelyedése, s ebből adódóan a tudomány életfenntartó szerepének elvesztése látszik beigazolódni a harmadik évezred elejére. Fokozatosan letérve a természetes életútjáról, a hamis ideái éltetésével saját maga önpusztítását készíti elő. Hogy mennyire így áll az életünk iránytűje, a demokratikus társadalmak elemzésével kívánom a továbbiakban feltárni. E fejezet végére szeretném bebizonyítani, hogy az újkori világ hatalma nem véletlenül, hanem igenis tudatosan vezette félre a tudomány hajóját a tudománytalanság állapotába, és a mai hatalmaknak már nincs bátorsága a jelképes hajótörést megakadályozni. Pedig mást sem kellett volna tenniük, mint a demokrácia igazi törvényszerűségeit megvizsgálni.

A téma előző fejezeteiben leírt fontos elméleti fejtegetéseim következtében, röviden végighaladtunk az emberiség történelmének igaz útján. Az útnak csak néhány állomásán, ott is csak rövid időre álltam meg, hogy a fontos következtetéseimet megtehessem. A mintegy órányi anyag, ha csak azért íródott volna le, hogy a kérdésekre a helyes választ megtaláljam, reményem szerint már sokat tettem. De az én szándékom ennél sokkal többről szól. Azért vállalkoztam a megírására, mert az emberiség igaz történelmének a végiggondolásából, egy teljesen régi-új életutat és annak magyarázatát tartogatom az olvasó felé. A társadalmak fejlődésében nem csak egy-egy epizód elemzését, hanem egy teljes társadalmi rendszertant kívánok felvázolni a jövőnk érdekében. Ez a gondolatsor a mai emberek számára nem, vagy nem elég mélyen, a történelmi tanokból bizonyíthatóan nem ismert. Ha továbbra is figyelemmel kísérik írásomat, rövidesen mindez érthetővé válik.

Ahhoz, hogy együtt gondolkodhassunk a bölcselet egy olyan új fogalmi rendszerét kell felvázolnom, amellyel egységesen értelmezhetjük a leírtakat. A megoldáshoz segítségül vettem a legigazabb ősmaterialista vallás az őskereszténység fogalmi rendszerét, a duális gondolkodás elvét. Az előzőekben ismertetett alaptörvények szerint, minden természeti körfolyamatnak két oldala van, egy felépülő pozitív vagyis növekedő és egy leépülő negatív vagyis csökkenő félköre, ahogy az átló mentén megjelenik. Ugyanígy minden társadalmi változás felosztható egy ellentétpár két oldalára. Ha jól építjük fel a fogalmi rendszerünket, minden társadalmi állapot beilleszthető az elméletbe. Első mozzanatként meg kell fogalmaznunk, hogy a filozófia, a társadalomtörténet, de a gazdaságtörténet is, mint a társadalomtudományok ágai, szintén a társadalmi mozgások két oldalának elve szerint modellezhető működést mutatják.

Az előző fejezetben már kifejtettem, hogy a természet minden társas életformájában a folyamatos dialektikus mozgás az életfenntartó erő. A társadalomtudományoknak is a legfőbb törvénye a dialektika, mely meghatározza a társadalmi létformák mindenkori felépülését. A társadalomtörténet fő tárgya a társadalmi-gazdasági alakulatok vizsgálata szintén a körfolyamatok ellentétpárjainak elvével végezhető el a legpontosabban. Ki kell emelnem, hogy duális gondolkodás nem teljesen azonos a dualizmus ismert filozófiai elméletével. A dualizmusban példaként Descartes két egymástól független szubsztancia működéseként (anyag és szellem) tekint a világra, míg a marxisták a monizmusukban egyesítik a két oldalt. Megkülönböztetésül a DUALITÁS fogalmát javasolom bevezetésre, mely kifejezi az egyenrangú társadalmi oldalak mozgásviszonyaiban az ellentétpárok dialektikáját. Ugyancsak kifejezi a két oldal átmeneti tartományait, vagyis egymás átfedéseit a többségi arányok mentén. Például: a konzervatív társadalmakban mindaddig a köztársaság nemzetmegtartó pozitív diktatúrájának egyeduralmi formája a kedvező forma, ameddig a biológiai erő mentén a liberalizmus új társadalmi formát vagy új hazát akaró csoporturalmi törekvései kisebbségben maradnak.

A társadalomtörténet legfontosabb, vagyis alapkérdése, hogy a társadalmi lét vagy a társadalmi tudat elsődlegességével tekintünk-e a vizsgálat tárgyára. Mint írtam, a természeti világgazdaság filozófiájában csak a társadalmi anyagi lét lehet az elsődleges. A társadalmi létformák törvényszerűsége kifejezi, hogy minden emberi viszonyban megjelenik a hatalmi felépülés, ezért azt a társadalomtörténet alaptörvényének nevezhetjük. Egy társadalmi folyamat akkor válhat törvénnyé, ha a jelenséget létrehozó erő és az azzal ellentétesen ható erő eredőjeként a körfolyamat mindkét tényezőjét vagyis féloldalát leírja. Esetünkben a társadalomtörténet alaptörvényeként meghatározott társadalmi létforma fogalmát és ellentétpárját kell meghatároznunk. Ismét a történelemtudománytól kell segítséget kérnünk. Csak a helyes történetszemléletünk igazíthat el a kérdésben. Az emberi társadalmak létformái: minden társadalomban a biológiai erő mentén létrejövő, a társadalom hagyományainak fenntartásában érdekelt hatalmi felépülés, és vele szemben egy új hatalmi felépülésben érdekelt ellenerő dialektikus egysége. A társadalmi létformák körfolyamatának területét a történelemből következően csak a konzervativizmus és a liberalizmus ellentétpárja töltheti ki. A dualitás fogalmi rendszerének ez az alapja, vagyis minden lehetséges változás e két fő tényező által meghatározott történési keretben játszódhat le. Ha újból végiggondoljuk, és táblázatban is bizonyítani vagyunk képesek e fogalmak társadalmi gyakorlatának duális ellentétpárként való viselkedését, megalkottuk a társadalmak mozgástörvényeinek egységes rendszerét. A definíciók ismétlése nélkül példaként nézzük a dialektikus társadalomtudomány dualitás elméletének néhány fogalmi rendszerét.

A társadalomtudomány dualitás elvének példa elemei:

A dialektika törvényei: A. alaptörvénye: 1. az emberi társadalmak létformái; B. a társadalomtörténet: 2. világnézet vagy tudatformák, 3. politikaformák, 4. hatalmi formák (diktatúra), 5. társadalmi hitformák, 6. kultúra és tudásformák; C. gazdaságtörténet: 7. termelési mód, 8. ideológiák, 9. gazdaságpolitika; D. filozófia: 10. erkölcs (etika) és így tovább.

A dialektika törvényeinek tényezői:

I. oldal: 1/a: konzervativizmus, 2/a: materializmus, 3/a: köztársaság, 4/a: pozitív diktatúra, 5/a: természetvallás (tűzimádás), 6/a: csoportérdek szolgálata, 7/a: termelőerők, 8/a: fenntartható élet, 9/a: antiglobalizmus (decentralizmus), 10/a: szabadság.

II. oldal: 1/b: liberalizmus, 2/b: idealizmus, 3/b: demokrácia, 4/b: negatív diktatúra, 5/b: szellemi hitvallás (pld: kereszténység), 6/b: magánérdekek szolgálata, 7/b: termelési viszonyok, 8/b: fenntartható fejlődés, 9/b: globalizmus, 10/b: (rab) szolgaság.

Ebből az egyszerű kis szöveges táblázatból jól érzékelhető, hogy a dualitás elve pontosan működik. A társadalmi mozgásformák minden törvénye beilleszthető a rendszerébe.

A dualitás működéséről néhány gondolat. A legkönnyebb úgy elképzelni, mintha a képzeletbeli élet tengelyére felfűznénk az egyes társadalmi törvények körfolyamatainak korongjait egymás mellé, s megjelölve rajta a törvényt alkotó ellentétpárok két tényezőjének félkorongjait, mint egy iránytűben a mágnesek piros és kék oldalait. Ezen a tengelyen a társadalmakban lezajló folyamatok mozgásviszonyai ábrázolhatóvá tehetőek. A mindenkori biológiai erő mentén ható dialektikus mozgás során a korong (törvény) két tényezője a körfolyamatok elve szerint körkörösen elmozdulhat. De kizárólag a társadalmi erővonalak meghatározta vektor eredője mentén egy csapágyhoz hasonlóan. A példa szerint, a konzervatív társadalmi formáció alaptörvényi megvalósuláshoz a fejlődés folyamán a kedvező pozitív diktatúra (4/a) helyett a negatív diktatúra (4/b) is „átfordulhat”, akár egy vezetői alkalmatlanság okából, és bármely átmeneti forma is kifejezhető vele.

A működése megértésének kritériuma a fogalmak pontos megalkotása. Az előzőekben már tisztáztuk, hogy a lét és tudat ellentétpárjában a természeti világtársadalom alaptörvényeként csak a társadalmi létforma (fenntartható élet) kifejeződése jöhet szóba a konzervativizmus eszmeiségében. Szemben a mai globalizmussal ahol a társadalmi tudatforma alaptörvényeként csak a társadalmi tudatformák (fenntartható fejlődés) liberalizmus eszmeisége érvényesülhet. Példaként a politikaformák törvényének fogalmait pontosítsuk. Az egyik tényezője a köztársaság mai fogalma: határozott időre választott államfő, elnök hatalma. A gyakorlatban ez lehet négy, öt, hét év stb. Az elmúlt időkben viszont előfordult már királyválasztás, és a királynak életében történt lemondatása is. Az ókorban rendszeres volt a fejedelmek választása, sokszor kikötve a vezetői alkalmassága idejéig. Az őskőkorban a hatalom a hordavezér biológia erejétől függően az egyeduralma megtartásának képességéig tartott. Logikailag akárhogy részletezzük a kérdést, minden személyi hatalom valamilyen vezetői tulajdonságra épül, mindig a nép egy többségi vagy erősebb részének az elfogadásán múlik. Akkor pontosíthatjuk, hogy a világ összes egyszemélyi de a nép által bármely formában elfogadott társadalmi hatalma, legyen az határozott vagy határozatlan idejű, összefoglaló néven köztársasági államformának tekinthető. Tehát a fogalomnak két kritériuma van: egyik az egyeduralom elve, a másik fontosabb elv a nagyobb biológiai erő általi társadalmi elfogadottságra helyeződik. A formája lehet választás, közfelkiáltás, leszármazás stb. A dualitás elve szerint a köztársaság fogalma: az emberi társadalmak olyan hatalmi felépülése, mely a vezetői egyeduralom alkalmasságára és a társadalmi elfogadottságára épül.

A dualitás pontos működőképessége érdekében meg kell határoznunk a társadalom dialektikájának működési szintjeit. Elsőként pontosítottuk a társadalmi törvények fogalmát: az egyes társadalmi mozgásformák objektív leírása, mely tartalmazza a jelenség mindkét ellentétes oldalának, vagyis a két alkotó tényezőjének a megjelölését. A példa szerint maga a diktatúra törvényi (törzsfejlődési) fogalom, mert a felépülő pozitív és a leépülő negatív tényezői jellemzik működését, ezért a dualitás törvényei között kiemelve, a törvények oszlopában a társadalmi hatalmi formák címszava alatt található meg. Ugyanez a köztársaság (egyeduralom) fogalmáról nem mondható el, mert csak a társadalom hatalmi viszonyainak egy fél oldalát jelenti, mivel tudjuk, lehet más társadalmi forma is az életben. A dualitás működése érdekében meg kellett keresni az ellentétpárját, mely esetünkben csak a demokrácia (csoporturalom) fogalmában található meg, amely szintúgy felépíthet pozitív és negatív hatalmat, diktatúrát. Meghatároztuk a dualitás elméletének első fogalmi szintjeként a társadalmi törvény szerepét, másodiknak a törvény tényezőit. Az elmélet harmadik fogalmi szintjét az ellentétpárok tényezőinek az elemei alkotják. Egy tényezőt akár több eleme is meghatározhatja, az a dualitás elvét már nem sérti, nem lépnek túl a féloldal keretén. Például a negatív diktatúra tényezőnek elemei lehetnek az anarchia, katonai puccs, önkényuralom stb, ha meghatározható velük a kérdéses társadalom leépülésének a folyamatai. Ha nem, akkor akár a pozitív diktatúra elemeiként is működhetnek.

Áttérve a fejezetcím megválaszolására, a vizsgálódásaim folyamán felkeltette a figyelmemet a demokrácia gyakorlatának a többszöri ismétlődése a történelemben. Megfogalmazódtak a kérdéseim. Vajon ha van, mi az a társadalmi gyakorlat, mely ismételten kiváltja a demokrácia megvalósulását, jelenleg már harmadszor az utóbbi háromezer év során? Van-e összefüggés e demokráciák kialakulása és bukásai között? És miért nem figyeltek fel a filozófusok eddig a demokráciák ismétlődéseinek a valódi összefüggéseire? Mi lehet a közös az ókori és újkori demokráciák ismétlődései között?

A kérdések megválaszolásához ismét az igaz történelem adja meg a feleletet. Az írásom első fejezetében arról írtam, hogy az ember a természetes életútján fejlődött egészen i. e. 44-ig. Ebben a fejlődési szakaszában a természet törvényei uralkodtak az életében. A természet, mint írtam, az erőforrások dialektikája és dinamikája szerint működik. Ez azt a gondolatot táplálja, hogy az ember addigi fejlődésében kevés lehetősége volt megválasztani az életvitelét, vagyis főleg a természeti kényszerek határozták meg a magatartását. Ezek az élethelyzetek másként fogalmazva egyirányú lehetőségeket generáltak az életében. Egyszerűen, ha helyesen cselekszel életben maradsz, ha tévedsz, akkor a pusztulás iránya válik valósággá. Ennek okán az életben kevés választási lehetőség adódhatott a fennmaradás érdekében. Maradt az egyedüli biztos irány, a biológiai erő olyan szinten tartása, fejlesztése, ami az életbemaradását szolgálta.

A biológiai erő fogalmában ható erők maguk is vektortényezők, tehát irányuk van. Az életben kicsit életben maradni nem lehet, ebből kifolyólag az irányának csak a helyes irányba, a fenntarható élet irányába kellett mutatnia. Ha az életnek csak egyirányban haladva van értelme, akkor nevezhetjük kényszeriránynak, mai fogalmainkban az élet diktatúrájának. A kényszer fogalmából – fizikai vagy tudati eszközökkel alkalmazott erőszak – már egyértelműen következik, hogy az életbennmaradás az evolúció során kizárólag a kényszerelemektől, vagyis a vektor irányától függött. Ha ez az irány pozitív volt, akkor a megmaradás, negatív esetben a pusztulás volt az eredője. Az élet a valóságban csak az egyszerűsítő gondolkodás mentén ilyen egyszerű, mert a természetben a környezeti tényezők és példaként a belőle levezethető szerencse is nagyban befolyásoló tényezők. A folyamat megértéséhez mégis az egyszerűsítő gondolkodásmódnál kell maradnunk.

Ha az életbennmaradás csak egyirányba mutató cselekedetektől függ, akkor az ilyen életet a mai fogalmaink szerint kényszer vagy parancsuralmi rendnek kell jellemeztetnünk. Tehát leírhatom, az emberi faj a fejlődése során az evolúciója kényszeréből mindvégig, a biológiai erejéből felépülő hatalmi rendszerben, a mai politikai fogalmaink szerint – jobb fogalom híján – diktatúrában élt és fejlődött a napjainkig. Csak egy mondat a biológiai erő emberi evolúciójáról: a biológiai erő összegeződése = a társadalmi erővel = a vezér (diktátor) hatalmával = a parancsuralmi állapottal. Kezdetben a matróna és hordavezér, később a törzsfőnök, majd a papkirályok, császárok, az újkorban a diktátorok vezetésével volt képes az életfolyamát fenntartani. Ha úgy tetszik, a földi életben az összes faj a biológiai erő törvénye szerint fejlődött, vagy pusztult ki az evolúció során. Szintén egy mondat az emberi hatalom összefüggéseiről: a társadalmi hatalom az egyes emberek biológiai erőinek az önkéntes összeadódásából keletkezik, feltételezi, hogy az iránya a vezér kezében egyeduralmi rendben, egy irányban a megmaradásuk érdekében használódik fel. A történelemből jól látható, hogy egyes egyeduralmi rendszerek, másként diktatúrák, nagy történelmi tettekre voltak képesek, míg mások elbuktak az idők során. Az emberi társadalmak pozitív irányú diktatúrái az életbemaradást, a negatív irányúak a veszélyeztetésüket okozta. A biológiai erőtől és a társadalom dialektikájának elméletéből adódik, hogy az emberi diktatúra az egy önálló törzsfejlődési fogalom, saját két oldala létezik. Független a társadalom típusától, vagyis minden forma működését meghatározhatja.

A fenti gondolatokból az sejlik elő, hogy az emberiség egész életfolyama a társadalmi erő, vagyis a hatalom árnyékában teljesedhetett ki, ilyen környezetben fejlődhetett. Ebből az is következik, hogy az ember a többi élőlényhez hasonlóan, csakis a „jó szándékú” pozitív hatalomban (diktatúrában) képes fejlődést produkálni. Abból a meggondolásból, hogy az emberi hatalom a vezér egyszemélyes diktatúrájában jelenítődik meg, az egyszerűség kedvéért, a továbbiakban értsük rajta a fentieket. Megkockáztatom kijelenteni, hogy az ember a törzsfejlődéséből kialakult egyirányú pozitív rendszerekben érzi jól magát. Szereti ha babusgatják, megmondják neki a dolgát. Kihangsúlyozva, az ember lételeme a pozitív diktatúra! A konzervatív beállítottság szintén e fejlődés eredménye. Szükségét érzi, hogy valaki vezesse, összefogja az embereket. A negatív diktatúra ellen mindig lázadt, az életbennmaradás ösztönéből kifolyólag. Régen ez a hordából való kiválással (liberalizmus), az újkorban – nem lévén újabb szabad élőhely – ún. forradalmakban zajlott le. Ezzel megtaláltuk egy társadalmi folyamat a forradalmak valódi evolúciós okát. Megfogalmazása kiemelten:

7. Forradalom: az emberi társadalom evolúciója során, a kitérés útjainak elzáródása okán, a fenntartható élet érdekében, a negatív diktatúrák gyökeres átalakítása céljából vívott hatalmi harc összessége.

Az előzőekben röviden foglalkoztam az ókori demokráciák kérdéskörével abból a szempontból, hogy a társadalmak fejlődéséből adódóan kialakultak, de rövidesen el is tűntek a fejlődés folyamán. Felkeltette a figyelmemet, ha a két első ókori demokrácia megbukott a fejlődése során, akkor a harmadik újkori demokrácia miként fejlődik? Egyáltalán van-e közös fejlődése az emberiség három demokráciája felépülésének? Ennek megválaszolására az egyszerűsítő gondolkodással ismét át kell tekinteni a demokráciák fejlődéstörténetét. Ha végiggondoljuk az emberiség fejlődéstörténetét, arra kell rájönnünk a táblázat szerint is, hogy a dialektika csak megfelelő ellentét, de inkább egységpárok esetén működőképes. Nézzük a diktatúra fogalmát: valakinek, vagy valamely társadalmi csoportnak az erőszakra támaszkodó hatalma. A megfogalmazásból adódik, azért sem lehet a diktatúra egységpárja a demokrácia fogalma, mert maga a demokrácia is a diktatúra államvezetési formáját (konvent) alkalmazza. A logika alapján mint írtam, a diktatúrának csak a pozitív és negatív oldalai képezhetnek egy körfolyamatot. Ha pontosítani szeretném a diktatúra szerepét, akkor ellentétpárjának inkább az anarchiát kellene feltüntetnem. De az anarchia sem fejezi ki teljesen a negatív diktatúra önpusztításba torkolló fogalmát, ezért jobb szó híján továbbra is maradok a pozitív és negatív diktatúra alkalmazásánál.

Magának a demokráciának (3/b) a táblázat szerint a köztársaság (3/a) az ellentétpárja, vagyis nem a diktatúra. A diktatúra magába foglalja az egyszemélyes és csoport uralmat is, mely a társadalmi körfolyamatot leíró dialektikus változás mindkét oldalának elemeiként megjelenhet. Ezért kellett egy + és egy – félköre bontani a fejlődés dinamikája szerint. Ha tehát a diktatúra egy önálló törzsfejlődési fogalom, akkor mi a demokrácia képződménye? A demokrácia társadalmi létében a diktatúra egyéni (választott elnök) és csoporthatalma (konvent) is felépülhet. Értelme ezért nem lehet más, mint egy negatív diktatúra elleni harc átmeneti társadalmi formája. Ha pontosítani akarjuk a demokrácia meghatározását, mely a társadalmi változások egy sajátos oldala, dinamikusan változó állapota, mindig a negatív diktatúrák elleni forradalom képződménye. A dualitás törvényszerűsége alapján a köztársaság negatív leépüléséből indul ki, a hatalmi harcban egy döntetlen körüli állapot megtestesítője. Az erőegyensúly körüli állapotból egyenesen adódik, hogy csoporthatalomként jelenik meg és az egyik fél győzelmével a köztársaság pozitív diktatúrájába kíván visszatérni.

A demokrácia bárhogy nézzük, a társadalmi hatalom egy sajátosan felépülő valódi diktatúrája. Azért sem helyes a demokrácia = népuralom megfogalmazás, mert logikailag a nép maga a társadalom, akkor meg ki felett uralkodik. Még azért sem jó a népuralom kifejezése, mert ha a nép egy csoportjának a forradalma győz, azonnal kialakul a társadalmi irányításában a köztársaságra jellemző diktatúra pozitív vagy negatív oldala. A fentiek szerint, ellentétben a köztársaság egyeduralmi rendszerével, a demokrácia fogalma csoporturalmat fejez ki. A társadalom alapjában jelenlévő két oldal, mint a szegények és gazdagok, az arisztokraták és a szabadok stb. hatalmi harcát vezeti végig. A valóságban a hatalom törzsfejlődési fogalmának egyik tényezője. A köztársaság egyeduralmának egységtpárjaként a csoporturalom fogalmi felépülése. A szerepe nem más, mint a negatív diktatúra megváltoztatására tett kísérlet, másként egy forradalmi cselekmény politikai megjelenési formája! Érzékeltetésként leírom, hogy az újkori demokráciák, mint az angol, francia, amerikai demokráciák kialakulása, mind egy forradalmi háborúból kifolyólag alakultak ki, és a hatalmi harcuk még nem nyerte el végleges formáját. Tehát az állításom bizonysága, miszerint a demokrácia egy átmeneti társadalmi forma helytállónak látszik. A demokrácia fogalma a fentiek szerint:

8. Demokrácia: a társadalom forradalmi változásának egy időbeni szakasza, vagyis a társadalom gazdasági alapját alkotó osztályok (pld.: szabadok és az arisztokraták) hatalmi harcának erőegyensúly körüli állapota, a csoporturalom kifejeződése, nem önálló törzsfejlődési fogalom, hanem a dualitás szabálya szerint a köztársaság egységpárja, annak másik oldala.

Felvetődhet a kérdés, hogy a mai demokratikus társadalmak akkor csak átalakuló formációk? A mai demokratikus államformák akkor egy folytonosan átalakuló ún. forradalmi helyzetben működnek? A kérdésekre a válasz csak az igen lehet. Ha megvizsgáljuk a 20. század történelmét, teljesen egyértelmű a meghatározásom. Vajon mi indokolta azt a sok államforma váltást, rendszerváltozásokat, demokratikus és fasiszta váltásokat, ami az elmúlt századunkban lejátszódott? Csakis a mai társadalmak képlékeny, forradalmi állapota.

A fenti bekezdések további bizonyítása érdekében folytatnunk kell a demokráciák történelmének vizsgálatát. Először nézzük meg az elsőt, az ókori klasszikus görög demokráciát. Az i. e. 1. évezred fordulója körül a dór (szemita) arisztokrácia bevándorlásával egy új osztály települt az ógörög társadalomra. Ezek egybeolvadásából keletkezett a görög kultúra. Ebben a kultúrában az őslakosok még a természeti életforma szerint (polisz jog), míg a betelepülők egyre inkább a magántulajdon alapján (kereskedő arisztokrácia) akartak élni. A hosszú viszonylagos nyugalmi helyzetből az arisztokrata türannosz (egyeduralkodó) meggyilkolásával a poliszjog alapján gondolkodó ősnép forradalma vezette be Athénban a demokrácia kiteljesedését i.e. 514-ben. Az ezt követő mintegy százévnyi kemény háborúskodások alatt az arisztokrácia mérhetetlen meggazdagodásával elérkezettnek látta az időt a hatalma visszaállítására. Szókratész kivégzésével, i.e. 399-ben megbukik a nép csoporturalma Athénben. A görög demokrácia bukását egyértelműen a magántulajdon megerősödéséből kialakult társadalmi helyzet okozta. Az arisztokrácia tovább már nem volt hajlandó megosztani a hatalmat a polisz jog szerint. A helyzetre pontosabb az a fogalmazás, hogy a nép kezén eddigre nem maradt számottevő föld és termelési eszköz, ezért képtelenné váltak hatalmuk fenntartására. A továbbiakban már nem volt lehetőségük a hatalmi viszonyok megosztására sem.

Másodszor az ókori római demokráciát vizsgáljuk meg. Róma városállamának alapítása i.e. 753-ban a korban nagyvonalakban megegyezik a görög kultúra kialakulásával. A társadalmi gyakorlat is hasonlatos volt. A polisz jog szerint élő szabad őslakók Rómája mellé betelepült a bevándorló latin nép (ők is szemiták). A gazdag kereskedő arisztokráciájuk a hatalmi viszonyok megváltoztatásában volt érdekelt. Az utolsó etruszk király elűzését követő viszonylagos politikai egyensúlyi helyzetben, i.e. 509-ben a köztársaság demokratikus politikai berendezkedését valósították meg. A népgyűlés, a szenátus és a választott konzulok (egy évre két fő), gyakorolták a hatalmat. A törvényeket a konzulok előterjesztésében a szenátus hozta meg, melyet a népgyűlésen erősítettek meg. Ezek a demokratikus vonások tovább fennmaradtak a Római Köztársaságban, mint a görögöknél és mintegy 465 évig i.e. 44-ig működött. Közben a hatalmas hódítások hozadékán jelentősen megerősödött az addigra összevegyülő (latin és őslakos) patríciussá váló arisztokrácia. Időközben a polisz jellegű csoporttulajdon a vezető réteg magánkezébe csúszott át. Ezáltal és a hódító háborúk következtében az arisztokrácia mérhetetlenül meggazdagodott. Julius Caesar meggyilkolásának a napjára már olyan mértékben áthatotta a magántulajdon a Római Birodalmat, hogy megérett az idő az egyeduralmi diktátor által képviselt hatalomgyakorlásra. A demokrácia csoporturalmának hatalom megosztásos gyakorlata a továbbiakban inkább gátolta volna a gigászi birodalom működését. Eljött a római diktatúrák kora, melyben a diktátor személye mögötti arisztokrácia hatalma húzódott meg. Az ő parancsukat hajtotta végre a mindenkori diktátor. A római köztársaság bukását tehát ismét a poliszjog felett aratott magánjog diadala okozta.

A történelmünk első két demokráciájának fő jellemzői: a negatív diktatúra elleni harcból keletkeztek, a szabadok csoporturalmának kiteljesedését és ennek visszatérését jelenti az egyeduralmi formába. A harmadik demokratikus időszak a történelmünk újkorában, a ma is működő társadalmainkban fejlődtek ki, jöhettek létre. A Római Császárság kialakulásától mintegy 1600 évig az egyeduralmi rendszerek (hűbériség) jellemezte (az újkorig) a társadalmi berendezkedést. A középkorban a nagy földrajzi felfedezések hozadékán az arisztokrácia újbóli mérhetetlen gazdagodása vette kezdetét. A 17-18. századra egy újabb negatív állapotú diktatúra időszaka alakult ki, az egyenlőtlen emberi életfeltételek fokozódásával. A veszélyben levő monarchiák a forradalmi háborúk nyomására, ismét elővették a demokratikus hatalomgyakorlás görög eszméit. Kialakították a politikai pártok működésének a rendszerét. A tömegek nyomására fokozatosan választási jogot nyert a köznép is. Egyre inkább a politikai gyakorlat a többpártiság talaján működött. A tőkésosztály képviselői érdekeik szerint a legerősebb pártok valamelyikébe helyezték érdekeltségeiket. Létrejöttek a jobb és baloldali pártstruktúrák, az ún. váltópártok. Mivel a váltópártokban a politikailag szétoszlott arisztokrácia képviselői birtokolták a tényleges hatalmat, bármelyiket választotta be a nép a hatalomba, mindegyikben valamelyik arisztokrata rész irányította a hatalmat.

A demokrácia restaurációja olyan jól sikerült az atlanti országokban, hogy mára már az egész világra exportálják a módszerüket. Miként értelmezhető a mai atlanti demokráciák virágkora? Az ókor két demokráciájában a háborúiban meggazdagodott arisztokrácia a valóságos diktatúrák visszaalakításával vették vissza a hatalmukat. Hogy van ez a mai sikeres demokráciákban? A történelem szerint ugyan úgy! A 20. század társadalmi válságai idején zajlott le a történelem két legnagyobb háborúja. A győztesek mérhetetlenül meggazdagodtak, illetve lehetőségekhez jutottak a további meggazdagodásra. Érdekes módon, erre az időszakra esik az emberiség két legkegyetlenebb diktatúrájának a felépülése (fasizmus, kommunizmus) a demokrácia megváltoztatásával. Igaz, hogy ezeket egy világháborúban és egy hidegháborúban visszavetették, és visszaalakultak kvázi demokráciákra a társadalmak. De már csak egy hajszálon múlt az újkori demokráciák sorsának a beteljesülése. Időközben a pénzügyi oligarcha egyesült a tőkésosztállyal, kialakítva a világ leggazdagabb átfogó hatalmát a finánctőkét. A valóságban a folyamat ugyan azt az utat járja be, mint az ókorban, csak a jelen idő miatt még a végleges megoldás nem látható, az a jövő függvénye.

Mégis mi indokolhatja a mai atlanti demokráciák viszonylagos társadalmi egyensúlyát? Az egyszerűsítő gondolkodás szerint ezt is könnyű megérteni. A stabilizálódás alapja az, hogy az arisztokrácia mára már finánctőkéssé váló csoportjai, a váltópártok gyakorlatában szétoszlottak és kiegyeztek egymással. Bármelyik választási párt kerül is hatalomra, a bennük vezető szerepet vivő pénztőke a másik oldalt nem bántja, egymástól a már megszerzett lehetőségeiket nem veszik el. A mai magyar demokrácia még azért olyan zajos, mert most folyik a bal és jobboldali tőkések hatalmi és vagyoni kiegyezése. A népnek cserébe kínálják a fogyasztói társadalmat annak civilizált jólétével. Az elégedetlenségek leszerelésére pedig nyújtják a választásokon való kidühöngés illúzióját, vagyis a demokratikus elvekben való szereplés szózatait. Mindezeket főleg az utóbbi 50 év társadalmi gyakorlatában olyan jól sikerült alkalmazni, hogy a továbbra is uralkodó pénztőke nyugodt, kényelmes helyzetből irányítja az érdekei végrehajtását. A pénztőke abban is kiegyezett egymás között, hogy a belső lehetőségek beszűkülésével immár külföldön fogják a terjeszkedéseiket folytatni. Erre kitalálták a globalizmus politikai gyakorlatát, amit a viszonylagos belső biztonság miatt nyugodtan művelhetnek. A mai időszakban már a gazdag demokráciáknak a fenntartható fejlődésük gazdaságpolitikáját, csak külső helyekről elvont erőforrások bevitelével lehet fenntartani. Ezért a globalizálandó országokban az uralkodó helyzetben levő finánctőke immár a külországok erőforrásaira nyújtotta ki a saskörmeit. Azért exportálják a saját demokráciájukat, hogy ez az erőforrás elvonás az ottani nép ellenállása nélkül legyen végrehajtható.

Ha abból a szempontból nézzük az eseményeket, hogy ez a mai demokráciák népeinek a viszonylagos jómódját hozta, akár pozitívnak is tekinthető a mai életfolyam. Hogy milyen áron, arról a fenntartható fejlődésről írt cikkemben részletesen írtam. A pénztőke mai formái a demokratikus folyamatok fennállását szintén támogatni látszanak. Egyesek szerint ezért úgy tűnik, mintha megszelídült volna a magántulajdon, és annak a mai pénztőke formája. Azt is hirdetik, hogy a mai főrend már az emberi haladást támogatja, mintha azt szolgálná! Szerintem, a mai világunk nem ilyen egyértelmű. Ezért a mai demokráciák természetének a megismerése a jövő világa megértésének az alfája és omegája. De nem csak a mának, hanem a holnapnak, vagyis a jövőnk egyetlen meghatározója annak a kérdésnek a tisztázása, hogy mi is a mai demokrácia gyakorlata!

A demokratikus társadalmak végső formai meghatározása ma még nem aktuális, ugyanis a jövőben dől el a kérdés, és jósolni értelmetlen cselekedet. Én is csak a történelmi fejlődése alapján a jelenről tudok következtetéseket levonni az egyszerűsítő gondolkodásmódom szerint. A demokrácia társadalmi fogalmát már leírtam. De a mai demokratikus társadalmak politikai gyakorlatának a meghatározásához csak most érkeztünk el. A magántulajdon társadalmi viselkedéseit a demokráciák hármas folyamatában vizsgáltuk végig. Mind a három változatban az volt a végeredmény, hogy a magántőke nem képes megváltozni, mert mindenkor a magántulajdonos érdekeit helyezi előtérbe a társadalomban. Különösen a mai demokráciákban érzi biztonságban magát, a körülmények megváltozásáig esze ágában sincs változtatni a politikai gyakorlaton. A demokráciának is csak addig van beleszólási lehetősége a gazdasági folyamatokba, amíg a magántőke a költségnövekedését átháríthatja a nép felé. Abban a pillanatban, ha veszteségre áll, vége a demokratikus állapotnak, és minden követ megmozgat az érdekei érvényesítéséért. Eddig talán nem is lenne hiba, de már tudjuk, hogy a természet nem erről szól. Nem lehet az egyetemes természetet kizárólag magán szempontok szerint felosztani. Ezért nekem az a véleményem, hogy az ember haszonelvű magántulajdona soha sem lesz képes megszelídülni, ezt a történelmi példák ékesen bizonyítják.

Akkor mégis mi lehet a mai magántőke társadalmi gyakorlatának a magyarázata? Ha elfogadják, hogy megszelídülni nem képes, akkor csak valami olyat kell cselekedjen, ami elfedi a valódi lényegét a mai valóságos magatartásában. Ez valami olyan tett, mint amikor a természetben egy ragadozó rejtőzködik az áldozata előtt, hogy a legkedvezőbb helyzetből támadhasson. Bizony, bizony a mai demokráciák hangzatos gyakorlatának szólamai mögött egy hatalmas rejtőzködő diktatúra, a mai magántulajdonú pénztőke diktatúrája található. Én ezt a rejtőzködő diktatúrát elneveztem arctalan diktatúrának, enyhébb kifejezéssel a féligazságok demokráciájának. Ezek alapján most már megfogalmazhatom a mai demokráciák társadalmi gyakorlatának a fogalmát:

9. Az arctalan diktatúra: a mai féligazságokon alapuló demokráciáknak az álarca mögé rejtett, a magántulajdonon alapuló, a nemzetközivé vált finánctőke sajátos negatív diktatúrája, a világuralmat megszerezni akaró embercsoport hazugság képességének csúcsmegoldása.

Hogy a sok választható jelzők közül miért éppen az arctalan kifejezés a legtalálóbb, nagyon egyszerű a magyarázata. Az ókori demokráciákból kifejlődött diktatúrák egyszemélyes diktátorai egy valóságos, megfogható társadalmat személyesítettek meg. Lehetett ellenük védekezni. A negatív diktatúrák nagyrészt megreformálásra, megdöntésre ítéltettek. De a mai demokráciákban rejtőzködő hatalmas, láthatatlan és arcnélküli pénzhatalom ellen nagyon nehéz védekezni. A nem megszemélyesített hatalom megfoghatatlan az emberek számára. Nem lehet tudni, hogy a valóságban kik, hol és miért döntik el az életünk alakulását! A védekezés is szinte lehetetlen ellene, ezért válhatott az utóbbi kétezer év legrafináltabb társadalmi képződményévé. Ez az igazi fantom! Egyes filmekben átvitt értelemben nagyon jól közelítik meg a kérdést, ezért a rémalak jelenség fogalma eléggé közismert. Csakhogy mi is ez a fantom? Miért sikerült oly jól elrejteni a közvélemény elől, hogy az igazi leleplezésére eddig ilyen formában nem kerülhetett sor? Ez az arctalan diktatúra úgy van felépítve, hogy a fogyasztói társadalomnak adja az anyagi javak dömpingjét, de úgy, hogy közben dollármilliárdokat tesz a haszonélvezőik zsebébe. Mindent a pénztőke irányít, közben hagyja a választópolgárokat kidühöngeni az általános választásokon. Kérlelhetetlen harcosa minden erőforrás felkutatásának és megszerzésének a természetben. Ezzel elköveti az emberiség elleni bűntettet, a környezeti katasztrófa előidézésével. És közben senki sincs, aki megállíthatná!

Az arctalan diktatúrát megfogni, megérteni szintén csak az egyszerűsítő gondolkodásmóddal tudjuk. Hogyan lehet valamit tökéletesen elrejteni a mai társadalomban? Csak a bonyolulttá vált világunk mégbonyolultabbá formálásával. Ez a legegyszerűbb álcázási mód. Egy hasonlattal ezt úgy kell elképzelni, mint amikor egy erdész az értékes faállományú erdőrészt úgy tünteti el, hogy körös-körül egy sűrű bozótost hagy megnőni, ami takarja a védendő területet. Ehhez nyújtanak segítséget a mai médiák, vagyis az információrobbanás többnyire hamis terjesztői. Az átlagember már nem tud eligazodni a fejére zúdított híranyag között. Háttérben ezért a magántőke immár ellenőrizetlen, globális mértékű tobzódása folyik. A globalizáció okozta károk végül is láthatóvá válnak (környezetszennyezés), de akkor már alig lehet ellene tenni valamit. A haladó erők pedig nem találják a fantomot ami ellen harcolni lehetne. A nem látható ellenfél miatt össze-vissza hadakoznak, egymást is gyengítve. Közben a magántőke nagyjai erre építve, tovább űzik az emberiség veszélyeztetésének a játékát. Az ő érdekük csakis a dollárhegyek értelmetlen halmozása. Közben a fenntartható fejlődés hangzatos propagandájának mindent elnyomó harsogása hallatszik. Az arctalan diktatúra haszonélvezői pedig elképesztő mértékben, de minden értelmet meghaladó módon gazdagodnak. Lehet, hogy közben azt figyelik, mikor kell a demokrácia álarcát ledobniuk, ha az érdekeik azt kívánják.

A fenti bekezdések nyomatékosabb bizonyítására a Magyar Értelmező Kéziszótár 1972-es kiadásából a demokrácia fogalmát idézem: „az a politikai rendszer, államforma, amelyben a hatalmat formailag az egész nép, valójában valamely osztály képviseli”. Ez a megfogalmazás olyan tökéletes, hogy ehhez hozzátenni nem lehet. Ha csak annyit nem, hogy a 3. évezred elején még inkább indokolt a leírása. Ez azt is jelenti, hogy a mai demokrácia gyakorlatából akkor lehetne valódi demokráciákat kialakítani, ha a pénztőke rejtett uralkodását lefejtenénk a mai társadalmak működéséről. Ha ez elméletben elvégezhető lehetne, még mindig hiányzik valami a rendszerből, ami megakadályozná a magántulajdon visszarendeződését. Ez a valami csak az etika lehet. Mégpedig az etikus demokráciák átmeneti pozitív diktatúrává váló csoporturalma. Ha alkotnánk egy világetikát például 5-6 pontban, és mindenkinek megérthető formában elterjesztenénk a világban, megállíthatóvá válna a pénztőke önpusztításának az egyeduralma. Az etika kérdésköréből csak a vezetői felelősség elemét emelném ki. A mai világunk veszélyhelyzetéből az egyik nagyon fontos kiút ennek tudományos megközelítéséből adódhat.

A tisztánlátás érdekében le kell írnom, hogy a fentiekből következően tisztán demokrácia nem létezhet. Ez a lehetőség az ember biológiai erejének pillanatonkénti változásaiból kifolyólag sem lehetséges. Esetleg csak addig, amíg egyik fél döntő győzelmet nem arat. Ezért csak olyan demokráciát lehet megvalósítani az emberek döntő többségével, mely az átmenet után a hatalmat egy olyan köztársaságra ruházza, amely a pozitív diktatúrába vezet. A világetika elfogadásával egy világkormány felépülés segítségével, az etikus demokráciákon keresztül talán megközelíthető lenne. De ez a társadalom akkor már nem demokráciává, hanem egy pozitív diktatúrában kiteljesedő folyamatban valódi köztársasággá válna. Vagyis visszatérne az emberiség a pozitív diktatúra, mégpedig az ún. görög poliszjog diktatúrájához, máshogy fogalmazva a természetes életútjára!

A fentiek szerint még a valódi etikus demokrácia megfogalmazását kell leírnom, mely a fenntartható élet politikai megvalósítása közben alkalmazott pozitív diktatúra hatalmi módszereinek az összessége. Ebben a megfogalmazásban leírt világképem, az őskori fejlődéstörténetből megértve végül is már nem demokrácia. A vezetői felelősség kérdésének a kihangsúlyozásával átlép a pozitív diktatúra világába. Csak az a vezető (államfő) lehet felelős vezető, melynek a csoportérdekek szem előtt tartásával szabad döntési lehetőségei vannak. Egy népet, főleg veszélyeztetett helyzetben, csakis egy pozitív egyeduralkodó képes megmenteni. Ilyen helyzetekben az életnek nincs más lehetősége, mint az egy irányba ható cselekvés. De az ókorig érvényben volt az a szabály, hogy az alkalmatlan és a nép veszélyeztetését előidéző vezetőt – akár az élete árán is – ellenőrizte a mindenkori köztársasága. A legtöbb mai nép is ilyen veszélyeztetett helyzetben van, ezért én megfontolásra ajánlanám a személyes felelősségvállalás intézményét a nép vezetésére vállalkozó személyek részére.

Megpróbálok szigorúan a tudományos jellegű gondolatvezetésnél maradni, ezért aktuálpolitikai kérdésekbe kevésbé kívánok belemenni. De a közelmúltról azért egynéhány következtetésemet le kell írni. 1989-ben a puha diktatúra, a hazai ún. Kádári-szocialista diktatúra leváltásában az „elnyomott” ellenzék a demokrácia megvalósítása felé tett lépéssel indokolta a harcát. Hogy mégis mi történt a valóságban, a cikk előző fejtegetéseiből az olvasó is megértheti. Mi magyarok egy valós és látható, megalapozott teljes nép és a későbbi területi szuverenitás puha diktatúrájából, önként egyszerűen besétáltunk az atlanti arctalan diktatúra hálójába. Hogy ez tudatosan kívülről irányítottan, vagy szándékosan belülről irányítottan zajlott e le, azt én csak sejtem. Mégis mindkét változat ugyan oda vezetett. A magyar nép végül az EU-ba belépni szándékozókkal együtt, a valóságos diktatúráinkat felváltottuk – a demokrácia helyett – az arctalan diktatúra valóságával. Ezért senki se méltatlankodjon a továbbiakban, hogy a nemzeti földkérdésben a nemzetközi hűbériség restaurációja fog végbemenni, elvesztve a nemzeti földtulajdonunkat. Azon se rágódjunk, hogy a minimálbér és az életszínvonalunk az EIU (Economist Intelligente Unit) szerint is csak 56 év múlva fogja utolérni a mai 15-öket, de ez is csak optimális esetben. Szerintem meg sohasem, ugyanis a környezeti katasztrófa gyorsabb lesz, és a közeledtével mi lehetünk az első vesztesek, akik elszenvedik a globalizáció következményeit. Az EU-s csatlakozást az eredményes népszavazás okán, nem lehet elvitatni senkinek sem. De ha e tanulmány következtetéseit nem veszi figyelembe az ország felelős vezetése, mi magyarok lehetünk az elsők, akik eltűnnek az arctalan diktatúra feneketlen bendőjében. Mégis, azért én is úgy gondolom, hogy egy hajszálnyira jobb belül lenni az EU körein, mert csak ez a kicsiny esélyünk maradt a megmaradásunkra. Belülről úgy tűnik könnyebb lehet megvédeni magunkat, ha nemzeti elkötelezett kormányaink lehetnének. De így is, úgy is elszenvedünk minden rosszat, ez egészen biztosnak látszik.

A Kádári-diktatúráról kell még egy fontos gondolatsort írnom. Lehet, hogy sokak szemében nagyon kényes gondolatokat fogok leírni. Mi volt az 56-os forradalmi próbálkozás igazi társadalmi motivációja? Az akkori Rákosi-féle valódi negatív diktatúrának a megreformálására tett ösztönös kísérlet! Sajnos az utána kialakított szocialista rendszer nem a valóság talaján épült fel, a valódi tudás hiányában egy ösztönös próbálkozásnak fogható fel, a természetes pozitív diktatúra felé. Mivel ennek a rendszernek nem volt biztos ideológiai tudása, a végrehajtása során végül is zsákutcába tévedett, vagy beleterelték. Érdekes módon azok buktatták meg, akik addig is a haszonélvezői voltak (spontán privatizálók). Sokszor elmerengtem azon az ősember által alkalmazott vadászati módon, hogy körbekerítve egy szakadékba üldözték a vadakat. Hát valahogy így működik a pénztőke által létrehozott arctalan diktatúra is. Az eredeti tőkefelhalmozást többen bocsánatos bűnnek tartják, sőt a média ezt sugározza nap mint nap a nép felé. Ne sajnáljuk az első ellopott milliókat, majd ez meghozza az árát a nép jólétén. De mikor? Vajon a kedvező színben feltüntetett burzsoázia vajon tényleg a népért dolgozik? Ezekre a kérdésekre csak a fejlődés fogalmának igaz ismeretében lehet válaszolni. A fejlődés fogalmáról az előző cikkemben már írtam, hogy az emberiség legnagyobb csapdáját hordozza magában. Az egymástól is idegen részvényesek, de a KFT-k is vajon kikért dolgoznak, nem nehéz a válasz.

A Kádári rendszer mégis egy ösztönös természeti társadalmi rendszer előcsírájának fogható fel, minden hibája ellenére. Az a kettősség jellemezte, hogy a kommunista párt tőkései csoportjának a diktatúrájára épült fel, de magában hordozta a lakóközösségek csoporttulajdonának a szerkezetét is, a polisz ösztönös elemeiben. Legnagyobb érdemének kellene feltüntetni, hogy a kemény szövetségi rendszerében mégis megvalósította az önálló magyar nemzet szuverenitásának a visszaszerzésére irányuló törekvését. A rendszerváltásnak nevezett események szereplői előszeretettel pontosan ezt hallgatják el, mert a renszerváltozáskor sietve ők adták azt ismét idegen kézbe. Hogy ez az ösztönös kísérlet elbukott, az okairól kellene írnom. De erről csak akkor lehetne objektíven írni, ha lenne a hazában egy olyan közgazdasági csoport, mely felmérhetné, hogy az ún. rendszerváltás 16 éve alatt mekkora veszteség érte Magyarországot, és összeszámolná a kivitt jövedelem nagyságát. Ez a szám akkora lehet, amit megbecsülni sem tudok. Ennek a számnak az ismeretében, a leírt gondolataim többszörösen bizonyíthatóak lennének. Ez az összeg teljes egészében az arctalan diktatúra kezébe vándorolt. amelyik pénzelte a rendszerváltozást. Az is igaz lehet, hogy e nélkül talán már országunk sem lenne. Ebből is megérthető, hogy a pénztőke mindig csak annyit ad vissza, hogy a további haszon feltárható és mobilizálható legyen. Mégis az a legnagyobb baj, hogy a rendszerváltó kormányoknak nem volt meg az a tudásuk, vagy bátorságuk, hogy a nemzeti érdekeket jobban képviseljék. Távlatokban még az is megeshet, hogy a magyarság megmaradását végül is a globalizáció keltette környezeti katasztrófahelyzet fogja eldönteni. Mint már írtam, a természet mai harmadik kódolt figyelmeztetése a környezeti veszélyhelyzetre nem tréfadolog. De ők, a nemzetközi pénztőke lehet, hogy ezt már jól tudják. Ezért is bővítenek! Továbbá háborúkkal próbálják a stratégiai erőforrásokra rátenni a kezüket.

A szerencsére a józan gondolkodású emberek kevésbé számítóak. Próbálnak élni, és várják a sorsuk jobbra fordulását a megválasztott vezetőiktől. De a gondjaikra egyenlőre nincs válasz! Ezért az a meglátásom, ha ez az írásom megjelenhet, és nem az elhallgatás légköre fogja körülvenni, akkor sok ezren, az egész nép megtudhatja, hogy van még remény! Végre már le kell leplezni azt az óriási hazugsághalmazt, amit a mai demokrácia gyakorlata álcáz, és ami az arctalan diktatúra működését fedi el. Így most, tehát ismerve a legfőbb ellenségünket, talán a védekezés lehetőségeit is ki lehet dolgozni. A fantomnak még egy pofont sem lehet adni, de lehet hogy nem is érdemes! Mégis, ha velem együtt sokan felismerik az emberiség eddigi legrafináltabb diktatúrájának a struktúráját, azért lehet tenni valamit. Nem kell össze-vissza hadonásznunk, egy irányba lehet terelni a cselekvéssort. De ehhez kell egy tudatos szervezőerő, és vezetők is kellenek. Hogy Ők a hamis világunkban hogyan találhatóak meg, nem adhatok megnyugtató választ. Nekem vannak további elméleti gondolatsoraim, ha a fentiek után még lehetőségem lesz, írhatok róluk. De a megvalósításhoz még rajtam kívül több milliárd embertől kell akarat, ezért továbbra is pesszimistán látom a jövőnket.

Mindenkinek meg kell értenie, hogy mi a Kádári-diktatúránkból nem a demokrácia jól értelmezett társaságába, hanem az arcnélküli diktatúrába léptünk be önként és dalolva 2004. 05. 01-én. A rendszerváltó pártok jobb és baloldala, néha tesznek egy-egy bátortalan nyilatkozatot, hogy számunkra nincs más alternatíva. Ez valóban így lehet. De az is kihámozható belőle, hogy ők már ismerhetik a fantom meglétét, de nincs bátorságuk pofon ütni. Hogy lesz-e olyan önszerveződés, mely felül tud emelkedni a fentieken, és szolgálni lesz képes az ország érdekeit, nagyon kétséges dolog. Egyszerre egy fenékkel két nyerget megülni nem lehet. De egy nyeregben ülve két lovat vezetni igenis lehet! És micsoda különbség van a két megoldás között, ajánlom az országunk vezetésének! Jó lenne, ha mindenki elfelejtkezne a harmadik vagy magyar út elképzelésekről. Ezen cikk elméletéből tisztán kiolvasható, hogy csak egy járható út van, mégpedig a természethez visszavezető jövőnk egyetlen útja, a vegyes tulajdoni formára felépülő polisz társadalmi alakulat, a természetközeli etikus és pozitív diktatúra folyamatában.

Látható az egész cikk felvezetéséből, hogy az emberiség hazugságképessége határtalan. Már ott tartunk, hogy a legszebb és legszenteltebb emberi értékeinket semmisíti meg a hazugsághalmaz. Ezért már a jövőnk is veszélybe került. Ha a valódi etikus demokráciába, vagyis a pozitív diktatúrán kifejlődött emberiség példáján nem tudjuk az egyirányú hitünket megerősíteni, nem érdemes a jövőképünkön sem gondolkodni. És ez nem csak a mi akaratunkon fog múlni. Mi magyarok felvethetjük a kérdéseinket, esetleg a válaszokkal is foglalkozhatunk. De ha nem akarjuk egységesen a nemzetünk megmentését, bele kell törődnünk, hogy mások érdekei fogják meghatározni a jövőnket. De az egység megteremtéséig, legalább a tiltakozási jogunkat haladéktalanul alkalmazni kellene!

Egy előző írásomban már foglalkoztam az információ kérdéseivel. A dualitás fenti elmélete arra is alkalmas, hogy segítségével képesek legyünk szétválogatni az igaz és hamis információ elemeket. Mint tudjuk az elemei két állapotban léteznek: vagy igazak, vagy hamisak. Nem kell mást tennünk, mint a megalkotott dualitás helyes fogalmi rendszere, és a biológiai erő irányultsága szerint rendezni az információ halmazát. Erről szól a fejezet egésze. Megállapíthatjuk, hogy a mai információrobbanás halmazából képesek vagyunk kiválogatni az igaz információ elemeket a jövőnk megmentése érdekében. Ha valaki végigolvassa ezt a cikket, egy abszolút dologról bizonyosságot tehet. Mégpedig arról, hogy pozitív társadalmi változás a haszonelvű magántulajdonon alapuló társadalomban tartósan nem valósítható meg. Ez a fából vaskarika bűvészmutatványa, de nem több. Vagyis a magántulajdonon alapuló féligazságok demokráciája nem létezhet korlátlanul, idővel egyszerűen visszatér a maga világába. Bármikor az erőviszonyoktól függően visszaalakulhat egy valódi önkényuralmi, vagy köztársasági diktatúrává. Demokrácia kizárólag átmeneti társadalomi formaként funkcionálhat. Vagyis az egységpárjaik, a vegyes tulajdonviszonyok pozitív és a haszonelvű magántulajdon negatív erőegyensúlya fennállásáig. A poliszjog alapján felépülő jövő társadalmának is csak a köztársaság pozitív diktatúrájú egyirányú cselekvéssorában van hosszú távú életképessége.

Az első két ókori demokrácia példáin tanulva a mai arctalan diktatúra áldemokráciája annyira erős a nagyfokú gazdagsága által, hogy a megállítására erővel senki sem képes. Ezt a világuralomra törő negatív diktatúrát, csak az önmaga által generált környezeti katasztrófahelyzet lesz képes megállítani. Ha nem ismeri fel a finánctőke az általa elkövetett emberi veszélyeztetettséget és azt, hogy ők is ugyanúgy fognak járni, mint a köznép, akkor reális esélye nincs a visszavonulásuknak. A történelemben még nem fordult elő, hogy egy erejében levő hatalom önként visszavonuljon. Ezért a végleges átalakulásuk csakis a környezeti katasztrófa árnyékában várható. Az arctalan diktatúra minden eshetőségre felkészült a hatalma megtartása érdekében, kivéve az általa előidézett természeti környezeti katasztrófa által bekövetkezhető hatalomvesztésre nem. És ez a társadalmi tevékenységének a valódi Achilles sarka.

Reményeim szerint, a természetes életútra visszataláló emberiségnek egy egységes új társadalmi rendszerben van biztonságos jövőképe. Mert a jövő csakis a természeti világgazdaság és társadalom talaján képzelhető el. Ezek elméletéről még jelentős gondolataim várják a lehetőségeket. Tehát, a közösségi tulajdon rekonstrukciója hozhatja el a valódi természetközeli életformát, a vegyes tulajdonú köztársaság pozitív diktatúráját. Csak ebben az esetben kezdhetnénk hozzá az emberi hazugsághegység eredményes lebontásához, megakadályozva a máshol történő összeállását. Mindez az emberiség hathatós önkorlátozásával érhető el, egy sokkal igazságosabb természeti társadalom megélésével. Az önkorlátozásnak a mai fogalmak szerint sem szegénységet kell jelentenie. Csak a pazarlást és értelmetlen cselekedeteket kell beszüntetni, és persze az emberi lélekszámnak születésszabályozással egymilliárd fő/föld alá történő gyors lecsökkentését. Legyen annyi eszközünk, mely a tevékenységünket kiszolgálja, de nem meghatározza. A napi tevékenységünknek a teljes biológiai önfenntartás igényét kell szolgálnia, lekötve a méltán oly híres agykapacitásunkat. Mindezt úgy, hogy egymásra is jusson időnk, mint a majmoknál a kurkászásra. Reményeim szerint csak így közelíthető meg a természetes emberi élet. De addig még hihetetlenül sokat kellene tennünk, és hogy oda elérhessünk, nagyon nagyot kellene változtatni az életfelfogásunkon.

A fejezet vége felé az egyik legfontosabb történelmi példa megismétlésével kívánok nyomatékot adni írásomnak. Tehát, mi okozta a piramisépítők népének a vesztét? Az az életvitelük, hogy ők okosabbak, ügyesebbek, gazdagabbak másoknál. A piramisok messzebb vetítették árnyékukat a valóságosnál! A környező népek elszántsága, vadabbsága, életképesebb nomádsága pusztította el birodalmukat. Ez volt a természet kiegyenlítődési törvényéből adódó második kódolt figyelmeztetés az emberiség felé. Ha azt állítom, hogy ma az elsődleges Indomediterrán kultúrákat legyőzők ülnek a világhatalmi központjaikban, és nem ismerték fel a természet kódolt üzeneteit, nem jó világ vár az emberiségre. Nem azzal van bajom, hogy legyőzték az elsődleges kultúrákat, ez a hatékonyságuk eredménye. Nekem azzal van a bajom, hogy nem tanulva a történelemből, az ókori emberek hibáit immár az újkor emberei követik el hatványozottan a napjainkban. Pedig a legyőzöttek példájának kellene jellemzően lebegni a szemük előtt. Ha azt nézzük, hogy ezek az új kultúrák még nagyobb, háromszor akkora építményeket emelnek mint a piramisok, ezzel elpazarolva az életlehetőségeinket és fennen hangoztatják felsőbbrendűségüket, nem nehéz a jövőnk sorsának a felismerése. Már közeleg a természet harmadik kódolt figyelmeztetéséből következendő természeti csapások sora. Ha nem a természetes életutat választjuk – ha még lehet – a technikai civilizációnk kerül végveszélybe, és akkor egyetlen pénztőkés sem fogja tudni megmenteni önmagát a pénzével.

E fejezet mottójaként ajánlom mindenkinek: a jövőnk a konzervatív köztársaság ökológia szemléletű pozitív diktatúrája, a poliszjog rekonstrukciójával, mely az emberiség egyetlen alternatívája a jövője megmentése érdekében. Legyen benne részünk!

Vaskút, 2006. 09. 27.

TÁCSI ISTVÁN.